A bajusz (2005)
La moustache
- zene: Philip Glass
- vezényel: Dennis Russell Davies
- kiadó: kiadatlan
Egy hirtelen elhatározástól vezérelve Marc (Vincent Lindon) pár mozdulattal megszabadul jó ideje viselt bajuszától. Először csak viccnek veszi, hogy felesége (Emmanuelle Devos) észre sem veszi a szembetűnő változást, holott nem is ismerte őt orrszőrzet nélkül. A megpróbáltatások viszont akkor kezdődnek, mikor nejének véleményét támasztják alá munkatársai, sőt az összes ismerőse is, miszerint soha nem is volt bajusza.
Emmanuel Carrére rendező a saját, még a nyolcvanas években írt regényét vitte filmre, két remek főszereplővel. A pár szereplős, története alapján elsőre vígjátéknak is vélhető, de valójában beazonosíthatlan műfajú mozi zavarba ejtheti nézőit. Ami thrillernek indul, az időközben műfajt vált, de hogy mivé lesz, azt bajos lenne meghatározni, hiszen elmondása szerint még Carrére sincs teljesen vele tisztában. Az bizonyosnak tűnik, hogy emberünk nagyobb varázslónak próbálja beállítani magát, mint amilyen valójában, mégis viszonylag sikeresnek mondható ez a műfaji elegy amiatt, hogy a néző jó darabig bizonytalanságban van tartva: vajon egy fokozatos megőrülés történetét látja, vagy pedig egy végleges kiüresedés felé haladó kapcsolat megmentési kísérletének szemtanúja?
Philip Glass szerzeménye ahhoz hasonlatos szomorú vonószene, amit már Az órákban is hallhattunk tőle, érdekessége viszont, hogy közel húszéves, hiszen egyáltalán nem A bajuszhoz készült. A direktornak kezdetben elképzelése sem volt arról, hogy ki legyen produkciójának komponistája. Éppen egy barátjával beszélt telefonon, amikor felfigyelt a háttérben hallható muzsikára. Miután megtudta, hogy mi is az, rögtön biztos lett benne, hogy Glass 1987-es hegedűversenye (francia címén: Concerto pour violon et orchestre) lesz a legtökéletesebb választás számára. A kompozíció nemcsak magában hordozza a jóval későbbi Az órák score szépségét és időtlen szomorúságát, de természetesen azokat a tipikus glasses jellegzetességeket (mint például a folyamatosan önmagába forduló dallamsor) is markánsan tartalmazza, amelyek alapján kétséget kizáróan beazonosítható a szerző szinte minden egyes munkája.
Nem nagyon emlékszem olyan filmre, amelynek zenei kísérete ennyire különös módon lett volna alkalmazva. A rendező koncepciója, elmondása szerint, az volt, hogy a jelenetekben egyfajta narrációként használja fel Glass művét, és valóban: mivel számtalanszor halljuk, szinte harmadik főszereplővé lép elő. Bevallom, eleinte kifejezetten bosszantott, és értetlenül álltam az ötlet előtt, hogy egyes szcénákban példátlan módon, szó szerint a vágással együtt ért véget az aláfestés – tartson a muzsika bárhol is éppen, a közepén vagy akár az elején –, de az sem kevésbé meglepő ötlet, amikor Marc CD-lejátszójából halljuk Glass zenéjét, amit ő aztán szépen ki is kapcsol. Az éttermi jelenet közben azonban már nyilvánvaló lesz a rendezői szándék: a hullámzó, folyamatosan lehalkuló, majd felerősödő hegedűk bánatos játéka egy igen bizarr többletet kölcsönöz a pár beszélgetésének, ahogy szinte a teljes játékidőt is megtöltik a jó értelemben véve dagályos Glass-darabok egy olyan plusszal, aminek tulajdonítható a nyomasztó hangulat legjava.
Kimondottan a filmhez kapcsolódva a benne elhangzott zenék nem kerültek kiadásra, de különféle albumokon fellelhető Philip Glass többtételes remeke, ami úgy állja meg a helyét filmzeneként, hogy nem is mostanában, és korántsem annak íródott.
Emmanuel Carrére rendező a saját, még a nyolcvanas években írt regényét vitte filmre, két remek főszereplővel. A pár szereplős, története alapján elsőre vígjátéknak is vélhető, de valójában beazonosíthatlan műfajú mozi zavarba ejtheti nézőit. Ami thrillernek indul, az időközben műfajt vált, de hogy mivé lesz, azt bajos lenne meghatározni, hiszen elmondása szerint még Carrére sincs teljesen vele tisztában. Az bizonyosnak tűnik, hogy emberünk nagyobb varázslónak próbálja beállítani magát, mint amilyen valójában, mégis viszonylag sikeresnek mondható ez a műfaji elegy amiatt, hogy a néző jó darabig bizonytalanságban van tartva: vajon egy fokozatos megőrülés történetét látja, vagy pedig egy végleges kiüresedés felé haladó kapcsolat megmentési kísérletének szemtanúja?
Philip Glass szerzeménye ahhoz hasonlatos szomorú vonószene, amit már Az órákban is hallhattunk tőle, érdekessége viszont, hogy közel húszéves, hiszen egyáltalán nem A bajuszhoz készült. A direktornak kezdetben elképzelése sem volt arról, hogy ki legyen produkciójának komponistája. Éppen egy barátjával beszélt telefonon, amikor felfigyelt a háttérben hallható muzsikára. Miután megtudta, hogy mi is az, rögtön biztos lett benne, hogy Glass 1987-es hegedűversenye (francia címén: Concerto pour violon et orchestre) lesz a legtökéletesebb választás számára. A kompozíció nemcsak magában hordozza a jóval későbbi Az órák score szépségét és időtlen szomorúságát, de természetesen azokat a tipikus glasses jellegzetességeket (mint például a folyamatosan önmagába forduló dallamsor) is markánsan tartalmazza, amelyek alapján kétséget kizáróan beazonosítható a szerző szinte minden egyes munkája.
Nem nagyon emlékszem olyan filmre, amelynek zenei kísérete ennyire különös módon lett volna alkalmazva. A rendező koncepciója, elmondása szerint, az volt, hogy a jelenetekben egyfajta narrációként használja fel Glass művét, és valóban: mivel számtalanszor halljuk, szinte harmadik főszereplővé lép elő. Bevallom, eleinte kifejezetten bosszantott, és értetlenül álltam az ötlet előtt, hogy egyes szcénákban példátlan módon, szó szerint a vágással együtt ért véget az aláfestés – tartson a muzsika bárhol is éppen, a közepén vagy akár az elején –, de az sem kevésbé meglepő ötlet, amikor Marc CD-lejátszójából halljuk Glass zenéjét, amit ő aztán szépen ki is kapcsol. Az éttermi jelenet közben azonban már nyilvánvaló lesz a rendezői szándék: a hullámzó, folyamatosan lehalkuló, majd felerősödő hegedűk bánatos játéka egy igen bizarr többletet kölcsönöz a pár beszélgetésének, ahogy szinte a teljes játékidőt is megtöltik a jó értelemben véve dagályos Glass-darabok egy olyan plusszal, aminek tulajdonítható a nyomasztó hangulat legjava.
Kimondottan a filmhez kapcsolódva a benne elhangzott zenék nem kerültek kiadásra, de különféle albumokon fellelhető Philip Glass többtételes remeke, ami úgy állja meg a helyét filmzeneként, hogy nem is mostanában, és korántsem annak íródott.
Bíró Zsolt
2006. 09. 06.
2006. 09. 06.
