A Millenniumból mára főként az maradt meg bennem, hogy nehezebben tudtam befogadni, mint az X-aktákat, ám ennek ellenére rendszeres nézője voltam, ami elsősorban az örök Bishopnak, Lance Henriksennek volt köszönhető. A filmek zenéjére akkoriban már az átlagosnál jobban figyeltem, ám az évek múlásával az FBI titkos aktáinak farvizén utazó misztikus széria aláfestésének egésze szépen feledésbe merült nálam, csupán hangulata, valamint főtémája ragadt meg emlékeimben. Ennek ellenére gondolkodás (és meghallgatás) nélkül adtam le rendelésemet rá akkor, amikor megtudtam, hogy a La-La Land Records megjelenteti a score-t, s szerencsére kijelenthetem: az emlékfoszlányokra történő hagyatkozásom nem torkollott csalódásba.


Hogy miért írtam az imént, hogy a Millennium az X-akták farvizén utazott? Mert a szintén Chris Carterhez fűződő sorozat a különféle brutális bűntények bemutatása mellett, a második és harmadik szezonra szintén egy világméretű összeesküvés elméletét állítja fel, ezen kívül mind képi, mind pedig zenei hangulatát tekintve rokonítható Mulder és Scully történeteivel. A sorozat főszereplője az FBI-nál bűnügyi profilalkotóként dolgozó Frank Black (Henriksen), aki az emberpróbáló szolgálati évek (amit kifogástalanul visszaad Henriksen arcának karaktere, melyet meglátva valóban elhisszük, hogy egy megfásult és megfáradt embert látunk) után úgy dönt, hogy felesége és kislánya oldalán visszatér szülővárosába, Seattle-be. Hamarosan azonban kapcsolatba lép vele egy titokzatos szövetség, a Millennium csoport, amelynek tagjai kegyetlen bűnügyek megoldásával foglalkoznak. Black csatlakozik a csoporthoz, így élete tulajdonképpen ott folytatódik, ahol Washingtonban véget ért, csupán a helyszín változott...

Mikor Carter engedélyt kapott Foxtól a Millennium bevezető epizódjának elkészítésére, nem volt kérdés számára az, kit bízzon meg a zene elkészítésével. Carter, és a nyitó epizódot rendező David Nutter az alábbi instrukciókkal látta el Snow-t: zenéjével fesse le a mennyet és a poklot, a jót és a rosszat, a reményt és a horrort, hangulata pedig egyszerre legyen fényes és sötét. Komponistánk ezen, a megbízók oldaláról nézve egyértelműnek tűnő kívánságok mellett két konkrétabb mankót is kapott az egyeztetések során arra vonatkozólag, hogy milyen vonalon induljon el: az egyik egy ír zenékkel teli válogatásalbum (melyet illetően jelen kiadvány ismeretében nem vagyok biztos abban, hogy Snow nem dobta ki az első kuka láttán, miután meghallgatta) volt, a másik Kyle Minogue "Confide in Me" dala. Az ez utóbbiban hallható hegedűszólóban Carter visszaköszönni látta Black megtörtségét, lelki magányát, így arra kérte Snow-t, hogy hasonló szólóra alapozva írja meg a főtémát. E kérés eredménye jelen kiadványon a "Main Title A"-ben, az "End Title"-ben, valamint a "Main Title - Long Version"-ben hallható teljes egészében, melyeken túl különféle hangszerekre osztva, részleteiben vagy egészében többször felbukkan a későbbiek során is. A szériát mindhárom évadon át kísérő másik kiemelkedően fontos téma a "Big Yellow Haus"-ban hangzik el, amely az új otthonhoz fűzött reményt hivatott jelképezni, pontosabban azt, hogy ezzel Franknek vélhetőleg sikerül majd maga mögött hagynia a sötét erők világát. Ezekre, valamint a megannyi MIDI-fájlra (élő hangszert ugyanis itt nem hallani) épül Snow szerzeménye, amely jóval lassabb, melankolikusabb, mint az X-aktákhoz készült aláfestése. Az ilyen típusú alkotások igen szűk határidőt szabnak a komponisták számára (ami tovább csökken, ha valaki egyszerre kettőn is dolgozik), ezért a munkálatokba nemegyszer Jeff Charbonneau is besegített, aki a zenei rendezésen, illetve a különféle ütőshangminták szállításán túl néhány kiegészítő tételt is készített a széria számára.


A kiadvány összeállításáért felelős csapat gondosan ügyelt a zenék tagolására: a tracklisták részenkénti elkülönítése mellett a lemez mellé járó tizenhat oldalas füzetben rövid betekintést kapunk az egyes epizódokba, s a hozzájuk tartozó zenék hátterébe. Ami nem volt túl nyerő ötlet, az talán a játékidő, ami jelen esetben jobb lett volna, ha fele ennyi, Snow ugyanis végig az első epizódok során kijelölt vonalon haladt tovább, amiről csak nagy ritkán tért le, így mivel nem nyújt változatosságot, hallgatása könnyen unalomba fulladhat azoknál, akik valamilyen oknál fogva nem kötődnek a Millenniumhoz. Persze ez a kitaposott nyomon való haladás abból a szempontból nem rossz, hogy ezáltal a szerző végig egyenletes teljesítményt tudott nyújtani, ahol a fő hangsúly a vonós-, a klarinét- és az oboaszólamokra került. S ha nem is mindig rendelkeznek az egyes részek könnyen felidézhető altémával, némely esetben a történet helyszíne vagy szereplője megkívánja egy-egy hangszer kiemelését. Ilyen többek között a "The Well Worn Lock", ahol akusztikus gitárhang színesíti a szerzeményt, vagy a "Monster", ahol hárfa és zongora szolgáltatja a fő motívumot. Könnyed jazzes hangulat üti fel a fejét a "Jose Chung's Doomsday Defense"-ben és egy kis X-akták-főtéma a második lemezen lévő "Somehow, Satan Got Behind Me" epizódból kiemelt tételek között, ahol az ördög jelenlétét egy vibráló vonóshang jelzi a zenében.

Snow műve hasonlóan elvont és nehezen emészthető, mint a másik sikersorozathoz készített kompozíciója: a hol sötét, hogy reményteli, hol egyszerűen csak vegetáló, hol pedig meditációs hatású (ilyen például a "Goopy") albumot részletesebben boncolgatni a korábban említett minimálisan változó állandóság miatt nem érdemes. Összefoglalva azt tudom írni, hogy jelen album eléggé kétélű: vagy magával ragad (ami nagyban függ a sorozat szeretetétől), vagy eltaszít – nem hinném, hogy ez esetben lenne bármiféle átmenet.


A La-La Land révén most már lemezen is elérhető – igaz limitált, kétezer darabos kiadás révén – az eddig kizárólag iTuneson megjelent aláfestés. Mark Snow munkáját úgy tudnám összehasonlítani az X-szel, mint a kólát a light kólával: egy helyről származó, azonos termék, csak az egyik kicsivel több a másiknál. Jelen esetében a Millennium a light kóla, amin érzékelni, hogy ki írta, hiszen tele van azokkal a jellegzetes megoldásokkal, s hangokkal, melyeket az FBI titkos aktáinak felderítése során megszokhattunk a szerzőtől, a dinamikusság és változatosság háttérbe szorulása révén azonban nem nevezhető erőteljes és jellegzetes szerzeménynek. Ebből adódóan csak rajongóknak ajánlom figyelmébe.