A Vörös veréb című filmet több szempontból is vártam: amellett, hogy előzetese felkeltette az érdeklődésemet, kíváncsi voltam arra, miként jelenítődik meg benne Budapest, illetve hogy e kémsztori milyen zene készítésére sarkallja James Newton Howardot. A premiert követő visszajelzések többsége azonban finoman szólva is lehúzó volt, középszerűnek, érdektelennek tartották a mozit, ami rögvest kedvemet szegte, ráadásul a zene megismerését követően sem korbácsolódott fel az érdeklődésem a korábbi szintre, így végül nem ültem be a Jason Matthews azonos című kötetén alapuló alkotásra. Néhány hónappal később azonban mégis úgy döntöttem, nekiveselkedek a Jennifer Lawrence, Joel Edgerton (A nagy Gatsby) és Matthias Schoenaerts (A dán lány) főszereplésével készült filmnek, melynek végén elégedett voltam: egy korrekt vállalkozást ismerhettem meg a Vörös verébbel, amely csordogáló tempója ellenére is folyamatosan ébren tartotta a figyelmemet.


A mozival kapcsolatos kritikákban többször merült fel negatívumként az, hogy nem aknázta ki a benne rejlő lehetőségeket, és bár az alapként szolgáló kötet sem feltétlenül aratott osztatlan sikert, aki mindkét változatot ismeri, az az írott verziót izgalmasabbnak, feszültebbnek tartja. Jómagam nem olvastam Matthews könyvét, ezért nincs összehasonlítási alapom, és bár azt aláírom, hogy a forgatókönyvben van bukdácsolás, a "verebek" kiképzése (melynek helyszínéül a Dégben található Festetics-kastély szolgált), az egykori balett-táncosból kémmé előlépő Dominika Egorova (Lawrence) kényszervallatásai, illetőleg a rendszertől való elszakadásra irányuló lépései kellően hatásosak ahhoz, hogy elgondolkodjak azon, vajon milyen szinten történhettek/nek hasonló esetek a világban?

"Francis Lawrence-szel mindig nagy öröm dolgozni. Filmjei kiváló zenei lehetőségeket biztosítanak számomra, mindezeken túl elvárásait tisztán és következetesen tudja megfogalmazni" – mesélte Howard, aki a 2007-es Legenda vagyok kapcsán találkozott először a direktorral, az azóta eltelt évtized során pedig romantikus dráma (Vizet az elefántnak) éppúgy fűzhető hozzájuk, ahogyan Az éhezők viadala-folyam utolsó három felvonása. Ebből eredően nem számított különösebb meglepetésnek az, amikor 2016 novemberében kollaborációjuk újabb állomását jelentették be, a végeredmény azonban annál inkább. A film témája és a korszak nyomán sejtettem, a Vörös veréb kísérete a páros korábbi megmozdulásaitól eltérő lesz, arra azonban nem számítottam, hogy ennyire ellentétes pólusokat foglal majd magában. A végeredmény átmenet lett Howard grandiózus, kórussal kiegészülő instrumentális munkái és az olyan visszafogottabb darabjai között, mint például a Gyalogáldozat, a Sérülés vagy az Éjjeli féreg kísérete. 


Dominika balett-táncos múltja révén több komolyzenei darab is felcsendül az alkotásban (Csajkovszkijtól éppúgy, mint Mozarttól, Bachtól vagy Griegtől), ám e vonal részben Howard művén is nyomot hagyott, a direktor ugyanis egyeztetéseik során olyan műveket nevezett meg irányadóként, mint Mozart Requiemje vagy Stravinsky Tűzmadara. A rendezőnek (aki a forgatás során többször is meghallgatta az említett darabokat) a mozi két legemlékezetesebb pontjánál, a nyitánynál és a zárásnál volt ilyen stílusra szüksége, ahol Dominika táncosnői élete, illetve az azt követő kémtevékenységének kicsúcsosodása kerül terítékre. "Az első feladatom az volt, hogy egy olyan tizenkét perces darabot készítsek, amely balettzeneként és folyamatosan kibontakozódó narratívaként egyaránt helytálljon" – nyilatkozta Howard, aki a készre vágott anyag ismerete nélkül írta meg az "Overture"-t. Ezen a rendkívül összetett, hullámvasútszerű ívvel bíró, zseniális tételen a komponista saját stílusjegyei éppúgy érződnek, mint a balettzenei világ, ráadásul a zárójelenetet alátámasztó "Didn't I Do Well?" – "End Titles" kettőssel egyetemben elmondható róla, hogy a képsorok és a dallamok olyan kifinomult, szoros köteléket alkotnak, hogy ha a film egészét nem is, ezeket a momentumokat mindenképpen érdemes megtekinteni. Az "Overture" és az "End Titles" további érdekessége, hogy feljátszásukban nem a komponista állandó, itt is jelen lévő munkatársa, Pete Anthony működött közre, hanem a neves finn karmester, Esa-Pekka Salonen: "Nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy barátom, Esa-Pekka Salonen vezényelte fel a nyitó- és a zárótételt" – kommentálta a szerző.

Az imént kiemelt hármas alkotta keretben hallható trackekben a zenekar és a kórus lehengerlő előadásmódját egy csendes, minimalista megközelítés váltja fel, ahol a vonósok és a rezesek munkáját ütősök és elektronikus megoldások teszik titokzatossá, feszültté és keserűvé. A színpadon történt balesete következményeként Dominika nagybátyja (Schoenaerts) közbenjárására már a hidegháború fegyvere, egy kém, aki a vörös verebek oroszok által irányított oktatótelepén kénytelen szembesülni a világ számára addig ismeretlen arcával. A komor hangulat nemcsak a kiképzéséről szóló jeleneteket teszi még szürkébbé, ridegebbé, hanem a CIA kötelékébe tartozó Nate-tel (Edgerton) való kapcsolatfelvételek momentumait is, de be kell vallanom, hogy a film megtekintésekor e tételek néhánya fel sem tűnt. A Dominika első, nem hivatalos bevetését kísérő "Take Off Your Dress" elnyúlt szólamai az "Arriving at Sparrow School"-ban éppúgy visszatérnek, mint a "Training"-ben, az "Anya, Come Here"-ben, a "When Did You First Notice the Tail?"-ben, a "Searching Marta's Room"-ban, a "Telephone Code"-ban, valamint a "Searching Nate's Apartment"-ben, melyeknél a szerző az élő zene és az elektronikus elemek arányainak változtatásával színesíti az atmoszférát. 

A keretekben megismert dallamosság olyan tételekben köszön vissza, mint a "Follow the Trail Wherever It Leads You", a "Blonde Suits You", a "Ticket to Vienna", a "Can I Trust You?", valamint a "So What Next?", és számomra ezekben ki is merülnek a score előnyei. Hiába hallgattam meg több ízben is az albumot, és érzem, hogy a visszafogottabb megoldások nem odavetett minimalizmus, hanem gondos munka eredményei, mégsem tudtam befogadni, megkedvelni őket.


Míg a mozi megfogott, addig aláfestése csak részben tudott lenyűgözni, és így vagyok a Sony Classical albumával is, azonban az "Overture" – "Didn't I Do Well?" – "End Titles" triónak köszönhetően mindenképpen a 2018-as felhozatal egyik emlékezetes darabjaként tekintek James Newton Howard Vörös verébhez írt zenéjére. A komponista idei igazi nagy varázslatai pedig még csak most következnek, köszönhetően a Legendás állatok – Grindelwald bűntetteinek, valamint A diótörő és a négy birodalomnak.