Az új évezred kémfilmjei mostanra már kétségtelenül eljutottak arra a szintre, hogy túl komolyan vették saját magukat. Jason Bourne kalandjaival kezdődött az egész, ami a 007-es akkori túlkapásaival szemben vonzó alternatívát nyújtott a nézőknek hihető akcióival és főhőse morális kétségeivel. Ezt csak még jobban aláhúzta Christopher Nolan Sötét Lovag-trilógiája, amely a nevéhez mérten nem a vidám, könnyen emészthető témáiról híres, mindamellett a rendező őfelsége titkos ügynökének kalandjai előtt is lerótta bennük a tiszteletét. Végül pedig maga a 2006-ban újraindított James Bond is beállt a sorba, és a 2012-ben, a sorozat fél évszázados évfordulójára elkészült Skyfall kritikai és anyagi sikere is bizonyította, hogy bejött a stílusváltás.

Nem úgy a Csillagpor és a Ha/Ver rendezőjének, Matthew Vaughnnak, aki a komolyság mellett megelégelte, hogy ezekkel a filmekkel a történetek tétje is összement, és a világmegváltás kizárólag a szuperhősök privilégiumává vált. Éppen ezért is dobbantott végül az X-Men: Az elsők után Az eljövendő múlt napjai rendezői székéből – amely így az első két rész direktoránál, Bryan Singernél landolt –, hogy megrendezhesse a saját Bond-filmjét. A Kingsman – A titkos szolgálat pedig egyszerre állít görbe tükröt és hajol meg mélyen Ian Fleming hőse és még egy tucat zsánerparódia előtt, mint például a Get Smart vagy a brit Bosszúállók-sorozat, azok minden túlkapásával. Ugyanakkor karakterei és a történet sem válik paródiává, amiben az arisztokrácia és a plebs közötti finom kritika is közreműködik, hála a sodró lendületű forgatókönyvnek és a színészek kiváló játékának, élükön az 54 évesen meglepően jó akciósztárként funkcionáló Colin Firthszel vagy a Bond-gonosz karikatúráját zseniálisan hozó Samuel L. Jacksonnal, de az ifjú Taron Egerton, valamint az olyan nagy nevek, mint Mark Strong és Michael Caine is csak emelik a produkció fényét.


Néha azért elgondolkozom azon, hogy milyen zenékkel lettünk volna gazdagabbak, ha Matthew Vaughn kitart korábbi zeneszerzője, Ilan Eshkeri mellett, akinek anno nagyot dobott a Csillagpor aláfestése a renoméján. Azonban a Ha/Ver első részéhez Eshkeri mellé még három másik komponista is csatlakozott, ami a végeredményen is érződött. Ezen szerzők között volt a Hans Zimmer-istállóból kikerült Henry Jackman is, aki érdemi munkaként mindössze a Szörnyek az űrlények ellen score-ját tudta felmutatni, amely alapján nem tűnt másnak, mint egy vérszegény John Powell-pótléknak. Ezért is volt meglepetés számos filmzenerajongónak, hogy milyen szórakoztató score-t szállított az X-Men: Az elsőkhöz. Persze aki egy kicsit is jártasabb a műfajban, annak szembetűnő, hogy Jackman egykori mestere, Zimmer és kollégái mely műveiből merített, mégis a széria eddigi legkönnyedebb és legszórakoztatóbb (de messze nem a legjobb) darabját tette le az asztalra. Azóta is sokan várnak egy ehhez hasonló, elsősorban élvezetes, könnyed akciómuzsikára a szerzőtől, azonban ezt megközelítenie a Ha/Ver második részével sikerült a leginkább, és többnyire könnyen felejthető (Phillips kapitány) vagy idegesítő (Amerika Kapitány: A Tél Katonája) score-okkal tudott csak előrukkolni. Szerencsére a Kingsman – A titkos szolgálat aláfestése a már említett mutánsmoziéval áll – mind színvonalát, mind élvezeti értékét tekintve – rokonságban.

Ebben azonban meglátásom szerint két embernek is nagy szerepe van. Nem véletlen, hogy Jackman eddig két "slágergyanús" műve is egy-egy Vaughn-mozihoz köthető. A rendező minden filmjénél kiemelt szerep jut a zenének, elsősorban a különböző daloknak, amire a Ha/Ver a legjobb példa, viszont például Michael Mann-nel ellentétben a score-t sem veszi félvállról. Az elsők egyszerű (már-már túlhasznált) Magneto-témája is hozzá köthető, ugyanis Jackman írt egy sokkal nagyobb ívű témát az ifjú mutánsvezérhez, mire fel Vaughn a javát kidobatta vele (a szerző nem kis megrökönyödésére), és csak a végleges változatban is hallható, pár hangos motívumot hagyatta meg vele, mondván: nem kell a karaktert zeneileg túlkomplikálni, mivel az egyszerűen csak dühös. A döntés Vaughnt igazolta, valamint azt, hogy a középszerű Jackmanből ki tudja hozni a maximumot annyira, hogy az a képekkel együtt élő, könnyen visszadúdolható dallamokat produkáljon.


A másik ilyen személy pedig a jelen zenéért is aktívan felelős Matthew Margeson, aki a kezdetek óta Jackman kisegítő zeneszerzője, de eddig csak Mark Millar amatőr igazságosztóinak második kalandjánál vált vele egyenrangú komponistává. Margeson szerepe pedig a Ha/Ver 2.-höz hasonlatosan itt is elsősorban a múltidézésen érhető tetten, de míg ott a klasszikus westernhangulatot tették a szuperhősfilmek tematizáltságának a részévé, addig jelen esetben a klasszikus, hatvanas évekbeli kémfilmek tónusát hígították fel a képregénymozik hősiességével.

Jackman már az X-Men: Az elsők kapcsán hangoztatta, hogy megpróbálták a score-t átitatni John Barry "zenei DNS-ével", és noha Vaughn filmje sok tekintetben előképe volt a Kingsmannek, a szerző ezen kijelentése finoman fogalmazva sem állta meg a helyét. Ellenben itt már a film első megtekintésekor feltűnik Barry szellemének a megidézése, ami még a filmzenék terén laikus ismerőseim figyelmét sem kerülte el. Ugyanakkor az aláfestés le sem tagadhatja magáról, hogy melyik istálló tagjai követték el, azonban a szokásos Remote Control-stílus abszolút kiegyensúlyozottan vegyül a fent említett kémfilmek hatvanas évekbeli klasszicizmusával.


Ezt pedig már a film mottóját magán viselő nyitótrack ("Manners Maketh Man") is nyomatékosítja: az alig másfél perces, a kocsmai bunyóban hallható akciómotívum a felharsanó rezesekkel egy pillanat alatt megadja az alaphangulatot, s ezzel együtt teljes valójában ismerteti a főtémát, és túlzás nélkül állíthatom, nincs olyan tétel, amelyben ne bukkanna fel. Nem találtam arra utaló jelet az interjúkban és nyilatkozatokban, hogy ez kényelmi megoldás lett volna Jackmanék részéről, vagy a koncepció része volt, de egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy ez a fajta túlhasználtság is egyfajta fricska a negyven évig hasonló funkciót ellátó "James Bond Theme"-nek. Szerencsére a szerzők mindig megfelelő módon variálják, így anélkül érik el, hogy fülbemászó legyen, hogy akár egyszer is idegesítené az embert. A "The Medallion" meghitt bánatosságában vagy a "Toast to a Kingsman" gyászos hangulatában éppúgy működik, mint a lassan építkezően hősies "To Become a Kingsman"-ben, vagy a "Skydiving"-ban, amelynek kezdeti himnikussága átcsap egy masszív akciótételbe.

A Samuel L. Jackson alakította ellenlábas, Richmond Valentine motívuma már nehezebb eset. Az X-Men: Az elsőkben hallható Magneto- és Xavier-témához hasonlóan, a Kingsman-motívum könnyen dúdolhatósága viaskodik ezzel az egyszerűen pulzáló technoalappal, amelyet alkalmanként egy japán bambuszfurulya éles hangja tör meg. A legtisztább formájában a címadó "Valentine"-ban hallható, de a motívumok gyakran csapnak össze – vagy inkább váltogatják egymást – egy-egy tracken belül. Eme témák váltakozása a fenyegető, baljós tónusú "Drinks with Valentine"-ban érvényesül a leginkább, amely az album legjobban sikerült Barry-idézete is egyben. Ennek ellenére a mozgalmasabb tételekben inkább érvényesül a Kingsman ügynökeinek és az internetmilliárdosnak a párviadala. A "Pick a Puppy"-ban inkább az ügynökség könnyed hangulata dominál, amely egy hirtelen váltással csap át Valentine ritmikus fenyegetettségébe, míg az ellentétének megfeleltethető "Eat, Drink and Paaaaarty"-ban utóbbi egyre erősödő dominanciája megy át a Jackmanre jellemző katonás pergődobok kíséretében a Kingsman nagyzenekari és egyben addigi leghősiesebb interpretációjába, ami egyben fel is vezeti a majd negyedórás finálét.


Az album kétségtelen csúcspontja eme záró triász nyitódarabja, a közel nyolcperces "Calculated Infiltration", amelynek kezdeti feszültsége – ami olykor kiegészül a műfajtól idegen kórussal is – a második félidőben átcsap egy igazi akciókavalkádba. Ezt próbálja folytatni a "Hand on the Machine"-ban a szerzőpáros, de annak epizodikussága ezt megakadályozza, amiben közrejátszik az is, hogy a jelenetet folyton megszakítja a KC and the Sunshine Band klasszikusa, a "Give it Up". A záró "Finale" kezdeti gitárnyúzása pedig egy az egyben a Ha/Ver 2.-t idézi, hogy aztán a témák csúcsra járatásával el is búcsúzhassunk Jackman és Margeson munkájától. Emellett a CD-verzión még helyet kapott három bónusz szám is, amelyek összesen bő tíz percet adnak a játékidőhöz, de ezek közül is legfeljebb az alig két perces "Out of Options" érdemel említést, míg az "Original Valentine Ideas (Demo Suit)" csupán az antagonista motívumának kiforratlanabb, de hosszabb verziója. Maguk a szerzők szerint is ezek csak amolyan érdekességek, és a rövidebb, iTunes-verzió is tökéletes összképet ad a munkájukról, amiből szinte az összes fontosabb tétel helyet foglal az albumon, és nem hagy maga után semmi olyan hiányérzetet, mint történt ez anno az X-Men: Az elsők aláfestése esetében.


A temérdek pozitívuma mellett (mint a Vaughnra jellemző zseniális dalválogatás – élén az ominózus templomi jelenet alatt hallható "Free Bird"-del) a film egyik egyértelmű erőssége Henry Jackman és Matthew Margeson score-ja. Amellett, hogy rendkívül sokat ad a látottakhoz, felsorakozik az elmúlt évek olyan, John Barry előtt való zenei tisztelgésekhez, mint Michael Giacchino A hihetetlen családhoz, vagy Alexandre Desplat Largo Winch – Az örököshöz írt szerzeményei. Azok zenei intelligenciájához, sokszínűségéhez és összetettségéhez értelemszerűen nem ér fel a szerzők Remote Controlnál elsajátított tudása, viszont az ebből fakadó popularitás és egyszerűség könnyebben szerethetővé teszi jelen munkájukat, és remélhetőleg nem csak az egyszeri filmzenebarátok számára.