A múmia, illetve folytatásai nemcsak zenei szempontból figyelemre méltóak, hanem azon aspektusból is (függetlenül attól, hogy a második, illetve a harmadik rész mennyire osztotta meg a közönséget és a kritikusokat), miszerint képesek voltak visszahozni a vászonra a fáraókkal, elveszett városokkal, tevekaravánnal, valamint kincskereséssel fűszerezett egyiptomi világot, mely egy ideje kikopott a filmszínházakból. Nem mellesleg pedig az első két kaland direktora, Stephen Sommers ezek révén vált egy csapásra a blockbusterek koronázatlan királyává olyan projekteket követően, mint például a Kísértethajó, a Huckleberry Finn kalandjai vagy a Maugli, a dzsungel fia.

A Brendan Fraser, Rachel Weisz, John Hannah és Arnold Vosloo főszereplésével készült sorozatindító film a Universal 1932-es horrorklasszikusának adaptációjaként látta meg a napvilágot némi stílusváltással fűszerezve, hiszen az ijesztgetéssel ellentétben itt a látvány és a humor jutott nagyobb szerephez. Az ILM trükkcsapata korának egyik legprofibb látványorgiáját varázsolta a vászonra, és a kritikusok, illetve a közönség körében egyaránt sikert aratott produkció nemcsak a legjobb hang kategórián belüli Oscar-jelölésig jutott, hanem idővel a Universal-kalandparkban is kapott egy részleget. A folytatásokban először az akkor még csak profi pankrátorként elhíresült Dwayne Johnsonnal bővült a szereplőgárda, akivel aztán az itt megformált Skorpiókirály karakterre alapozva egy másik alkotásfolyamot is útjára indított a stúdió – ez szintén három történetből állt, ám csak az elsőben láthatjuk Johnsont –, míg a harmadik fejezetben már Jet Livel kerültek szembe hőseink Kínában (Evyt pedig nem Weisz, hanem Maria Bello alakította).

Minthogy a muzsikákat minden esetben más komponista készítette témaátvételek nélkül, teljesen önálló alkotásokként jellemezhetőek. Míg az első két rész aláfestésében a rezesek, az ütősök és a kórus tették jellegzetessé, erőteljesebbé a kíséretet, addig a harmadik score-jának jellegzetességét a nagyzenekar szintetizátoros elemekkel való kiegészítése kölcsönözte. Közös bennük ugyanakkor az, hogy mindegyik esetben olyan műről beszélhetünk, melyek nemcsak remekbe szabott kalandzenék, hanem motívumgazdagságuk révén rendkívül összetett, fülbemászó darabok, s ezekhez hasonlóakat napjainkban egyre ritkábban hallani. Párhuzamos bennük továbbá az is, hogy mindegyik jutalmazva lett valamilyen nevesebb gálán: míg Jerry Goldsmith A múmiához írt szerzeményéért BMI-díjat, valamint Saturn-jelölést kapott, addig Alan Silvestri A múmia visszatér score-jának köszönhetően egy ASCAP-szobrot vihetett haza, Randy Edelman pedig A Múmia – A Sárkánycsászár sírjánál történt közreműködéséért újabb BMI-díjjal gazdagodhatott.



A múmia (1999)
The Mummy


zene: Jerry Goldsmith


Az első kaland aláfestése Jerry Goldsmithhez köthető, aki ezt megelőzően a Kísértethajó című akció-kalandfilmen dolgozott együtt Sommersszel. Noha A múmia számos jelenete humoros megközelítést kapott, Goldsmith muzsikájában ennek nyomát sem lelni, mivel a szerző egy arabos, észak-afrikai zenei hatásokat tükröző, dinamikus, minimális horrorral fűszerezett kalandmozis score-t komponált. Az aláfestés érdemei a témagazdagságban, a csodálatos dallamokban, illetve stílusában keresendők, mely utóbbihoz hasonlóban már korábban is elmerült a szerző, hiszen például a Masada vagy A szél és az oroszlán esetében is komponált már ilyen, közel-keleti elemekkel kombinált epikus score-t. A zene minden percében magában hordozza a komponista két jellegzetes kézjegyét, vagyis az erős és határozott ütős szekciót, valamint a szintén karakteres rezeseket, melyek könnyedén repítik el a hallgatókat ebbe a mesés világba. Bár a muzsika remekül él együtt a képsorokkal, és önállóan is korrektül helytáll, a folytatással már nem a veterán szerzőt bízták meg. Ezzel kapcsolatosan kétféle elméletet lehet olvasni: az egyik teória szerint Goldsmith a kezdetektől fogva élesen bírálta az alkotást, ami nem tetszett a készítőknek, így Sommersék úgy vélték, semmi értelme felkeresni őt az újabb résszel – túl azon, hogy ennek tükrében szinte garantált volt a komponista oldaláról történő visszautasítás is. A váltás okát azonban többen nem ebben, hanem abban látják, hogy Goldsmitht rosszul érintették A múmia score-ját ért negatív kritikák, így nem kívánt újfent elmerülni Egyiptom világában.  





A múmia visszatér (2001)
The Mummy Returns


zene: Alan Silvestri


A múmia sikerén felbuzdulva a Universal illetékesei – Sommersszel egyetemben – úgy vélték, hiba lenne nem folytatni a történetet. A 2001-ben bemutatásra került A múmia visszatérben Rick, Ivy, Jonathan és Imhotep újfent összecsaptak a vásznon a folytatások esetében megfigyelhető "nagyobbat, jobbat, hangosabbat" receptnek megfelelően, melynek az egyébként bevételi szempontból sikeresnek mondható film legszembetűnőbb hibáit köszönhetjük. A kasszasikerek esetében nem szokás váltogatni a komponistákat, hacsak valami komolyabb tényező nem indokolja azt, e csere azonban A múmia-széria esetében, a szaknyelven oly gyakran emlegetett "kreatív nézeteltérés" eredményeként elkerülhetetlen volt, így míg az első felvonásához Goldsmith szolgáltatta az aláfestő muzsikát, a folytatáson már Alan Silvestri dolgozhatott. Sommersszel még az egyeztetések legelején tisztázták, hogy Goldsmith egyetlen motívuma sem kerül átemelésre, a helyszínek és a stílus okán azonban elengedhetetlen volt a hasonló hangzásvilág megteremtése, lévén hőseink ezúttal is a legendákkal és múmiákkal teli sivatag homokjában járnak-kelnek. "Ez egy hatalmas vállalkozás volt. Ha jól emlékszem, a zenei felvételek végén jelezte nekem valaki azt, hogy hét perc körül maradt a film azon része, mely alá nem rögzítettünk muzsikát. De nem csodálkoztam rajta, hiszen egy ilyen jellegű produkció rengeteg teret enged meg számunkra, én pedig egyetlen zenei ziccert sem kívántam kihagyni" – nyilatkozta Silvestri, aki pályafutásának egyik legemlékezetesebb score-ját készítette el ehhez a produkcióhoz.





A Múmia – A Sárkánycsászár sírja  (2008)
The Mummy: The Tomb of the Dragon Emperor


zene: Randy Edelman


Hat évvel a második epizód után a stúdió illetékesei úgy érezték, ideje lenne egy újabb részbe belevágni a fejszét, ám A Múmia – A Sárkánycsászár sírjában már nem a piramisok múmiái kerültek előtérbe, hanem a Távol-Kelet, azon belül is Kína, melynek érdekessége, hogy ott nem szokás az embert mumifikálni, de persze az ilyen és ehhez hasonló apróságok eddig sem jelentettek akadályt a hollywoodi forgatókönyvírók számára. A direktori széket azonban ezúttal már nem Sommers, hanem Rob Cohen foglalhatta el, aki első mozifilmje óta szinte kizárólag Randy Edelmannel dolgozott (hozzájuk fűződik például a Sárkányszív, a Daylight – Alagút a halálba vagy a xXx), így már a komponista személyével kapcsolatos hivatalos bejelentés előtt borítékolható volt, hogy a harmadik történet aláfestése is az ő tollából származik majd. "Nagyon jó dolog olyan direktorral dolgozni, aki a zenével kapcsolatban is teljes mértékben kompetens. Rob ilyen, emellett pedig örömmel veszi, ha ellátogatok a forgatásokra ihletszerzés céljából, s én is nagyon élvezem munkafolyamatom ezen fázisát. Mikor ellátogattam A Múmia – A Sárkánycsászár sírja felvételeire, és láttam a sírhely díszleteit, olyan érzéseket váltott ki belőlem, mintha filmen láttam volna" – mesélte a komponista, aki már a forgatás befejezése előtt nekiállt a score-nak, majd az elkészült dallamokat, témákat hozzáigazította a kész anyaghoz. Talán ennek, a filmzeneszerzés jelenében nem megszokott hosszú időintervallumnak köszönhető, hogy lényegesen több és jobban kidolgozott témák születtek, mint napjaink filmzenéinek többségéhez. 





A múmia (2017)
The Mummy


zene: Brian Tyler


Stephen Sommers két A múmia-moziját hibáik ellenére is kedvelem, mivel könnyed, magukat komolyan cseppet sem vevő akció-kalandfilmek, bitang jó zenével. Ám folytatásuk, A Sárkánycsászár sírja már semmilyen aspektusból nem tudott megfogni, s azon, hogy ezt az óegyiptomi mitológiával fűszerezett kalandfolyamot 2001 óta ne tekintsem lezártnak, a direktorként, íróként és producerként egyaránt tevékenykedő Alex Kurtzman rendezésében készült feltámasztási kísérlet sem tudott változtatni. Aki azonban viszonylag jól jött ki ebből a rebootból, az a komponista, Brian Tyler. A komponista úgy igyekezett közelíteni a feladathoz, hogy a végeredménnyel méltó követője lehessen az olyan zsánermozik aláfestéseinek, mint a James Dietrichtől származó 1932-es A múmiá-é, A múmia bosszúja score-ja Hans J. Saltertől, az 1959-es A múmia dallamai Franz Reizensteintől, na meg persze a Sommers-féle alkotások kíséretei Jerry Goldsmithtől, illetve Alan Silvestritől. Arról, hogy Tyler műve miként illeszkedik, illetőleg hogy felnőtt-e az imént felsoroltakhoz, megoszlanak a vélemények. A magam részéről úgy gondolom, hogy bár stílusában e mű mutat hasonlóságokat a korábbiakkal, ami döntően a kórusalkalmazásban, a jellegzetes instrumentumok bevonásában, illetve az ütős- és rezesszólamokban mutatkozik meg, ám mindezek visszafogottan vannak jelen.

 

Kulics László
2017.10.18.