A tévésorozatok az elmúlt évtized során nemcsak a kivitelezés tekintetében fejlődtek rendkívüli mértékben, hanem abban is, hogy nemcsak addig ismeretlen, vagy kisebb alakításokban látott színészeket szerződtettek le a főbb szerepekre, hanem olyanokat is, akik addig döntően a mozivásznakon tűntek fel. Utóbbiak csoportjába tartozik többek között David Caruso, Ted Danson, Charlie Sheen, Laurence Fishburne, Michael Clarke Duncan, Chris O'Donnell, Jean Reno, valamint a jelen írás tárgyát képező széria vezéralakja, Steven Seagal is. Az 1988-as Nico-val debütáló, hétdanos aikido harcosból színésszé avanzsálódott Seagal a kilencvenes évek egyik kedvelt akciószínésze volt, ám a Sebhelyeket követően már gyakorlatilag csak a videotékák polcai számára készít filmeket, s a mozikból teljesen kiszorult – az elmúlt bő egy évtized során egyedül a Machetében tűnt fel újból a vásznon. Tévés projektjei mellett 2010-ben egy sorozatba is belevágta fejszéjét, amely az Igazságosztók címet viselte, s mindössze két évadot élt meg – hazánkban ebből csupán az első került levetítésre eddig, holott nézettségi mutatói időnként az olyan, régóta futó szériákat is megelőzték, mint a Gyilkos elmék vagy az NCIS: Los Angeles. 


A széria története

Az Igazságosztók középpontjában a bűnözés ellen minden eszközzel fellépni igyekvő különleges nyomozóegység tagjai állnak, melynek élén a Seagal által alakított Elijah Kane áll, aki csapatával (ennek tagjait az első évadban Sarah Lind, Meghan Ory, William Stewart és Warren Christie formálják meg) karöltve az orosz maffiával éppúgy szembeszáll, mint a kábítószer-kereskedőkkel, a sorozatgyilkosokkal vagy éppen a jakuza tagjaival. A majd' egyórás epizódokból összeálló széria a magam részéről szórakoztató volt, ám a karaktereket eljátszó színészeken kívül lényegét tekintve nem sokban különbözik a hasonló stílust képviselő társaitól: van egy idősebb, tapasztaltabb és persze rejtélyes múlttal rendelkező vezető, aki egy fiatalos csapattal veszi körül magát az aktuális ügyek minél hatékonyabb megoldása érdekében. 

A sorozat atyja Seagal volt, kinek fénye erősen megkopott már, s másodvonalbeli akciófilmjei okán jobbára már leírni szokás, mintsem éltetni. "Magánemberként már több mint húsz éve vagyok a rend őre, e sorozat alapja pedig egy szintén ennyi ideje zsaruként tevékenykedő ismerősömhöz köthető. Mivel érdekesnek tartottam ötletét, nekiláttam a megvalósításnak" – meséli a színész, aki nemcsak fekete öves aikido harcos, hanem helyettes seriff is. Seagal maga vetette papírra a történetek jó részét, melyeket saját bevallása szerint nem más filmekben látottak ihlettek, hanem olyan sztorik, amiket vagy a saját bőrén tapasztalt meg, vagy rendőr barátai meséltek el neki. A széria évadai nem a szokásos huszonvalahány epizódból tevődtek össze, hanem a feléből, így nem jelentett számára problémát, hogy akkor írja a forgatókönyveket, amikor ihletet érez rá, e munkafolyamat tehát nem az ilyen esetekben megszokott szoros határidők közepette zajlott. A színész-harcművész (akit az itthoni fórumokon aikido-pandának is szoktak nevezni) már a kezdetektől fogva a tévésorozatok világát szemelte ki projektje eszközéül, nem pedig egész estés, önálló alkotásként kívánta elmesélni: "Úgy vélem, a televíziózás manapság rendkívül sokat változott. Több emberhez lehet e csatornán keresztül eljutni, s nagyobb ívű történetek elmesélésére van mód, nem utolsósorban pedig több kreativitás rejlik ezen műfajban, szemben a nagyobb filmekkel" – nyilatkozta.

Az Igazságosztók azonban nem lett sikertörténet (bár véleményem szerint, ha valaki helyén kezelve ül le megnézni, akkor nagy csalódás nem éri), így hamar lezárultak az összesen huszonhat epizódot magában foglaló széria cselekményszálai. A kritikusok és a nézők visszajelzései alapján az a megállapítás vonható le, hogy bár manapság akadnak ennél alacsonyabb színvonalú folyamok is, a minőségi alkotások oly magasra tették a mércét, hogy egy ilyen középszerű darab nem képes hosszú távon lekötni a célközönséget - ezzel párhuzamosan pedig Seagalnak sem sikerült kitörnie abból a skatulyából, amelybe az utóbbi időszakban került.


Az aláfestő muzsika

A tiszavirág életű széria zenei kíséretéről Carly Paradis gondoskodott, aki egy régi kapcsolata révén került bele a projektbe: "Egy ismerősöm jelezte, hogy készülőben van egy ilyen széria, s ha érdekel, megpróbál közbenjárni az érdekemben. Igent mondtam, és némi szerencsével le is szerződtettek. Jó pár munkát kaptam már ilyen módon, éppen ezért nemcsak a kapcsolatteremtést tartom elengedhetetlennek ebben a szakmában, hanem annak megőrzését, folyamatos ápolását is" – avatott be a kulisszatitkokba a szerző. A kanadai származású komponista, amellett, hogy a feltörekvő művészek sorába tartozik, a gyengébbik nem filmzeneiparban való létjogosultságáról is tanúbizonysággal szolgál. Paradis jelenleg Londonban él, ahol az elmúlt évek során több BBC-s alkotásból vehette már ki a részét, melyek mellett különféle rádióműsorok számára is készít zenei kíséreteket, itthon azonban csupán ezen széria révén csenghet neve ismerősen.

Az aláfestő muzsika előadásakor nem nagyzenekarra vagy kamarazenekarra lett támaszkodva, hanem az élő hangszerek és az elektronikus elemek kombinációjára, a komponista és a producerek ugyanis úgy vélték, hogy ezek ötvözetével lehet leginkább megadni a széria hangulatát, nem utolsósorban pedig megfelelni a jelenkor költségvetési igényeinek, vagyis hogy telt hangzás legyen biztosítva alacsony áron. Összességében véve nem a hegedűre, brácsára, zongorára és csellóra, hanem az elektronikus megoldásokra, a dobokra és a gitárra lett helyezve a hangsúly, melyekkel az akciórészek, illetve a thrilleres jelenetek kíséretei lettek megoldva. "Nagyszerű dolognak tartom, hogy részt vehettem ebben a projektben, és nemcsak a jó stáb miatt, hanem azért is, mert a produkció műfajából eredően helyenként lehetőségem volt a tempó maximális fokozására úgy, hogy azt nem hagyományos zenekarral kellett elérnem, hanem egy modern hangvételű, hibrid megközelítéssel" – mesélte Paradis, aki ezen hangszerelési megoldást a lehető legjobban alkalmazta, így score-ja nem vált olcsó szagúvá. Amellett azonban, hogy a szerzővel előre egyeztették a szükséges hangulatvilágot, illetőleg néhány epizódot követően már kialakult a széria önálló zenei atmoszférája, a tempek alkalmazásától nem tekintettek el a készítők, s ezen útmutató a szerzőnek sem volt terhére: "Ezek nemcsak a hangmérnököket és a vágókat segítik, hanem bennünket is. Különösen jól jött a tempelés akkor, amikor olyan jelenetekről volt szó, melyekkel kapcsolatban a csapatnak nem született egyöntetű véleménye, hiszen ilyenkor könnyebb volt érvelni egy adott meglátás mellett temp zenével, mint hogy a vita eldöntéséhez én írjak alternatívákat az egyes vélemények figyelembe vételével" – foglalta össze röviden saját tapasztalatát erről, a szakmában mumusként számon tartott megoldásról. E folyamat eredményeként azonban néhány alkalommal az ideiglenesnek vélt darab helye véglegessé vált, s nem cserélődött le Paradis művére – ilyenre találunk példát többek között a Fekete mágia című epizódban is, ahol Howard Shore-tól hallhatunk egy tételt a Hetedikből.

Minthogy a széria készítése nem a szokásos munkatempóban, hanem némiképp elnyújtva zajlott, Paradisnak is több idő állt rendelkezésére a score elkészítésére. Általában 14-17 napja volt egy epizódra (mely időintervallumot a legtöbb, szintén szériákon dolgozó pályatársa örömmel fogadna a mai munkakörülmények mellett), amibe az előkészületek, az egyeztetések, a komponálás, a jóváhagyatás, az esetleges módosítások, illetőleg a keverés és a vágás egyaránt beletartoztak. 

Bár Seagal bluesgitárosként is ismert, az instrumentális muzsika felvételeinél nem volt jelen, és nem is adott a score dallamvilágával kapcsolatos ötleteket. Zenész oldalát azonban Kane karakteréből nem hagyta ki, így néhány epizódban láthatjuk őt, amint - az aktuális helyzettől függően - töprengően vagy éppen kikapcsolódás gyanánt pengeti hangszerét. "Egyetlen olyan epizód volt csupán, amikor a Kane által játszott dallamot az epizód zárómuzsikájában felhasználtam, a többi esetben azonban ezek egymástól függetlenek voltak" – nyilatkozta Paradis, akinek a széria életéből az utolsó epizódokon való munkálatok állnak legközelebb a szívéhez: "Egy olyan csúcspont kerekedett ki az utolsó részekből, melyhez egy folyamatosan fejlődő, építkező muzsikára, illetve egy epikus témára is szükség volt, és ezek kidolgozását rendkívül élveztem. Emellett pedig a kedvenc jelenetem az, amikor a meglehetősen feszült helyzet közepette Kane a kanadai határ felé tart, itt ugyanis lehetőségem nyílott egy olyan zene megírására, amely részint a hazámra is vonatkozik, s ez jó érzéssel tölt el".


A score önálló élete

Az Igazságosztók finoman szólva sem tartozik a túl jól teljesítő sorozatok sorába, így nem csoda, hogy ez gyakorlatilag annak ellenére is sikeresen nyomta rá bélyegét az aláfestő muzsika kiadatlanságára, hogy egyébként egy online album elérhetőséget zokszó nélkül megérdemelne – vagy akár egy betétdalokkal kombinált CD-t, hogy a lemez iránti érdeklődést fokozza néhány ismertebb előadó száma. Jelenleg azonban semmi esély arra, hogy bármelyik változat napvilágot lásson: "Csodálatos lenne, ha az Igazságosztókhoz készült muzsikám legjobbjai megjelennének – véli Paradis. – Ez azonban a produkció vezetőin múlik, mivel a zenével kapcsolatos jogok fölött ők rendelkeznek". Az alkotók azonban nem látnak ebben fantáziát, így a komponista munkáját csupán a széria alatt követhetjük figyelemmel, melyen kívül a szerző hivatalos weboldalán egy rövidke tétel meghallgatására nyílik még lehetőség.


A sorozat sajnos nem úgy alakult, ahogyan azt a készítők elképzelték, így Kane és társai karrierje hamar derékba tört. Steven Seagal azonban nem adja fel, hiszen az utolsó rész óta már két egész estés akciófilmet is leforgatott, színvonaluk azonban sajnos nem tér el az elmúlt időszakban tapasztaltakétól. Emellett Carly Paradis sem pihent meg, hanem folyamatosan építi tovább pályáját, aminek eredményeként jelenleg az immáron a második évadánál járó A becsület védelmében című brit krimisorozat kíséretén dolgozhat.

 

Kulics László
2013.10.28.