A múmia sikerén felbuzdulva a Universal illetékesei Stephen Sommers direktorral egyetemben úgy vélték, hiba lenne, ha nem folytatnák a történetet. Ezen fonalat továbbgombolyítva, az egyiptomi mitológiával övezett, Indiana Jones-szerű kalandfilm végül trilógiává duzzadt, amely mellett a második rész egyik karakterére, a Skorpiókirályra épülve további három mellékfilm is készült. A múmia visszatérben Rick (Brendan Fraser), Ivy (Rachel Weisz), Jonathan (John Hannah) és Imhotep (Arnold Vosloo) újfent összecsaptak a vásznon, természetesen a folytatások esetében megfigyelhető elvnek, a "nagyobbat, jobbat, hangosabbat" receptnek megfelelően, melynek az egyébként bevételi szempontból sikeresnek mondható film legkirívóbb hibáit köszönhetjük. Az elnagyolt történetvezetésnek, a poénmennyiség növekedésének, valamint a trükkök minőségének – utóbbi kapcsán az abszolút mélypont címet az alkotás végén megjelenő Skorpiókirály (Dwayne Johnson) tudhatja magáénak – eredményeként nemcsak a kritikusok élezték rajta a karmaikat, hanem a közönség is egyfajta bűnös élvezetként kezelte a látottakat.


A sikerfilmek esetében nem szokás váltogatni a komponistákat, hacsak valami komolyabb tényező (mint például időpont-egyeztetési probléma, rendezőváltás, alkotók közötti konfliktus, negatív felhangok a zenéről) nem indokolja azt. A csere azonban A múmia-széria esetében elkerülhetetlen volt, így míg az első felvonásához Jerry Goldsmith szolgáltatta az aláfestő muzsikát, a folytatáson azonban már Alan Silvestri dolgozhatott (a harmadik részt pedig Randy Edelman jegyzi). Ezen lépéssel kapcsolatosan kétféle elmélet kering a világhálón: az egyik teória szerint Goldsmith a kezdetektől fogva élesen bírálta A múmiát, ami nem tetszett az alkotóknak, s bár a Mester műve együtt élt a képsorokkal, Sommersék úgy vélték, semmi értelme felkeresni őt az újabb résszel – túl azon, hogy ennek tükrében szinte garantált volt a veterán komponista oldaláról történő visszautasítás is. A váltás okát azonban többen nem ebben, hanem abban látják, hogy Goldsmitht rosszul érintették A múmia score-ját ért negatív kritikák, így nem kívánt újra elmerülni az egyiptomi kalandban.

Silvestri örömmel vállalta el a felkérést, ugyanakkor kicsit tartott e projekttől, ugyanis nemcsak munkássága okán tisztelte Goldsmitht, hanem az első részhez készült aláfestését is kiváló műnek vélte, ezáltal pedig személyesebbnek élte meg az előtte álló feladatot. Sommersszel már az első megbeszélések során tisztázták, hogy Goldsmith egyetlen motívuma sem kerül átemelésre, a helyszínek és a stílus okán azonban elengedhetetlen volt a hasonló hangzásvilág megteremtése, lévén hőseink ezúttal is a legendákkal és múmiákkal övezett sivatag homokjában járnak-kelnek. Bár a direktor azon elképzelésének végeredménye, miszerint filmje az elődhöz képest még szórakoztatóbb és látványosabb legyen, nem aratott osztatlan sikert, Silvestrit azonban olyannyira megihlette, hogy pályafutásának egyik legemlékezetesebb muzsikáját sikerült papírra vetnie, miközben az Aranykor komponistáinak kalandzenéi előtt is tiszteleg – elsősorban Erich Wolfgang Korngold előtt, aki a negyvenes-ötvenes években a legjobb volt ebben a műfajban, és jellegzetes zenei stílusa azóta is hivatkozási alap a kalandfilm műfajában.


A score velejét az instrumentális részeket záró "The Mummy Returns" című track szedi egy csokorba, melynek közel nyolc perce során a kaland-, a szerelmi, az Imhotep feltámadása általi veszélyt szimbolizáló, valamint az akciótéma egyaránt elénk tárul. Silvestri ezen négy pillérre építette fel kompozícióját, melynek teljes játékideje a filmhez képest alig hét perccel lett rövidebb, szerzőnk tehát szó szerint faltól-falig követi nyomon a cselekményt. Az albumnyitó "The Legend of the Scorpion King" tökéletesen előrevetíti a ránk váró kalandot a megannyi ütős bevonásával, a lehengerlő rezesszólamokkal, továbbá a tájegység csengettyűk és triangulumok révén történő megidézésével – utóbbiak főleg a kalandmotívummal egyetemben bukkannak fel újra és újra, legjobban azonban a "Sandcastles"-ben figyelhetők meg. A zenében az időtlenséget nemcsak a fáraók uralkodására visszautaló dallamok (melyekre az egyik legtökéletesebb példa az "Evy Remembered") képviselik, hanem a szerelmi téma is ("Just an Oasis"), melyet ugyan elsősorban Rick és Evy kapcsolata ihletett, komponistánk azonban Imhotep és Anck-Su-Namun (Patricia Velasquez) románcához is ezt alkalmazta. E lágy dallamsor a "Come Back Evy"-ban pedig egy olyan csavart kap, melynek eredményeként a szeretett nő elvesztéséből eredő mély fájdalom tör elő belőle – ez egyébként a Silvestri által valaha készített legszívfacsaróbb drámai tételek egyike.

Minthogy e score akció-kalandmozihoz készült, a dinamikus tételeknek sincs híján, melyek közül a legtökéletesebbnek az "Evy Kidnapped"-et, a "My First Bus Ride"-ot, a "We're In Trouble"-t, valamint a "Pygmy Attack"-et tartom. Ezek gyakorlatilag az első másodperctől kezdve az utolsóig pörögnek, mi pedig csak úgy kapkodjuk a fejünket a hosszabb-rövidebb ideig felbukkanó témák és az itt kibontakozódó akciómotívumok közepette, ahol a kórus, az ütősök (azokon belül is elsősorban a cintányérok, a bongók, valamint az üstdobok) és az erőteljes rezesek jelenléte fokozza folyamatosan az amúgy is hibátlan hangulatot.


Alan Silvestri a 2000-es éveket egy gyakorlatilag kifogástalan muzsikával köszöntötte, melynek egyetlen hibája van csupán, mégpedig az, hogy a Decca Records gondozásában megjelent album nem a teljes zenei anyagot foglalja magában – éppen emiatt nem tudok a zseniális tartalom ellenére maximális pontszámot adni e korongra, hasonlóan az első részhez. A szerző hibátlanul ragadta meg a tájegységet és a történetet: minden hallgatás alkalmával sikerül elrepítenie képzeletemet a piramisok és oázisok világába. Az e muzsikával kapcsolatos pozitív visszajelzések arra sarkallták Sommerst, hogy további alkotásainál is Silvestrihez forduljon segítségért, aminek eredményeként olyan produkciókat köthetünk e pároshoz, mint a Van Helsing, valamint a G.I. Joe: A kobra árnyéka, mely produkciókra szintén érvényes azon megállapítás, miszerint a látottakhoz képest score-jaik maradandóbbá váltak.