A kétszeres Oscar-díjas rendező, Ron Howard 1954-ben született az Oklahoma állambeli Duncan városában. Kijelenthető, hogy az ismert, neves rendezőket tekintve senki sem került olyan fiatalon a filmek közelébe, mint ő, hiszen már 1955-ben, tizennyolc hónapos korában szerepelt egy moziban. Ötéves korától kezdve pedig, az USA egyik legismertebb gyerekszínészeként, televíziós sorozatok és filmek gyakori szereplője volt. Néhány kevésbé ismert alkotás mellett neves műsorokban is feltűnt, mint például a hatvanas évek egyik legkedveltebb családi sikersorozatában, a The Andy Griffith Showban, melynek 1960-tól nyolc évadon keresztül volt az egyik főszereplője. Az évtizedben tehát televíziós alkotások tucatjainak volt részese Howard, a hetvenes években viszont már nagyobb mozikban is feltűnt mint főszereplő. Ezek közül a legismertebb a George Lucas rendezte American Graffiti, melynek egyik főbb karakterét Howard formálta meg, de szerepelt westernekben, mint például a Spikes bandájában, vagy Don Siegel A mesterlövészében (az alakításáért Golden Globe-ra is jelölték), és akció-vígjátékban (Eat My Dust) is feltűnt. Emellett televíziós karrierjét sem hanyagolta el, hiszen kisebb sorozatok mellett, az évtized elején szerepelt még a M.A.S.H. sorozatban, majd 1974-től a nyolcvanas évek közepéig, közel kétszáz epizódon keresztül volt az egyik főszereplője a Happy Days című szériának. A rendezés iránt is nagyon korán, tizenöt éves korában elkezdett érdeklődni. 1969-ben forgatta le első kisfilmjeit, melyekben családtagjai között osztotta ki a szerepeket. Ez volt az Old Paint, a Deed of Daring-Do, illetve a Cards, Cads, Guns, Gore and Death, melyek természetesen csak mint érdekességek maradtak fenn, filmművészeti jelentőségük nem volt. Időközben Howard beiratkozott a University of Southern California's School of Cinematic Artsba, de az egyetemet nem végezte el. 


Rendezői pályafutásának kezdete egybeesett a színészi karrierjének csúcsával, vagyis a hetvenes évek második felével. 1977-ben került mozikba első mozija, a Grand Theft Auto című kis költségvetésű akció-komédia. A film igazán szerzőire sikerült, hiszen Howard a rendezés mellett a főszerepet is magára osztotta, sőt édesapjával (a színészként ma is aktív Rance Howarddal) közösen a forgatókönyvet is ő jegyzi. A mozi kritikailag igen vegyes fogadtatásban részesült, de ez a közönséget nemigen érdekelte. Így a befektetett hatszázezer dollár bőségesen megtérült, hiszen a Grand Theft Auto több mint tizenöt millió dolláros bevételt ért el. A film aláfestéséért Peter Ivers felelt, akinek a produkció címével megegyező, a hetvenes évek stílusába tökéletesen passzoló dala az egyetlen, ami a zenéből elérhető. A komponistának ugyan ez volt az első score-ja, de összességében a második mozis munkája, mivel az ő nevéhez fűződik még David Lynch kultikus filmje, a Radírfej úgyszintén kultikus dala, az "In Heaven (The Lady in the Radiator Song)" is, melyet Ivers 1976-ban komponált. A zeneszerzőnek nem adatott meg, hogy a filmek terén többet is letegyen az asztalra, mivel 36 éves korában egy tragikus gyilkosság áldozata lett. 


Howard következő alkotása már igazi áttörés volt a számára. Az 1982-ben bemutatott Éjszakai műszak, melyben Michael Keaton élete első főszerepét alakította, egy, a nézők és a kritikusok tetszését elnyerő, fura fekete komédia volt. A zenéért a három Oscar-díjas, veterán komponista, Burt Bacharach felelt, aki az aláfestés mellé dalokat is komponált, és a filmben az énekes szerzeményeké a főszerep. A kiadott filmzenealbumra tíz szám került, melyekből hat készült a mozihoz, kettőt pedig újrakevertek a filmhez. A legismertebb, az eltelt évtizedek alatt nagy sikert befutó dala a "That's What Friends Are For" volt, melyet Carole Bayer Sager és Bacharach komponáltak. A filmben Rod Stewart előadásában hallható, de nem ez a változat, hanem az 1985-ös vált világhírűvé. Ez Dionne Warwick nevéhez fűződik, és egy AIDS-ellenes kampányhoz rögzítették, olyan neves énekesek közreműködésével, mint Gladys Knight, Elton John és Stevie Wonder. A dal a slágerlisták éllovasa lett, és Grammy-díjakat is kapott, például az év dala kategória győztese lett. Emellett a Billboard "minden idők száz legjobb dala" listáján a 61. helyen található. A "That's What Friends Are For" dallama a film score-jának is a fő-, pontosabban szerelmi témája. Ez a nyolcvanas években megjelent bakelitlemezen éppúgy megtalálható, mint Bacharach másik hangulatos, szaxofonos, hamisítatlan nyolcvanas évekbeli instrumentális aláfestő zenéje, a Street Talk.


Howard következő mozija A nagy csobbanás volt, ami többek között arról is nevezetes, hogy Tom Hanks élete első mozis szerepét ebben kapta. Érdekesség, hogy Hanks rögtön főszerepben látható, és karrierjében később sem adta alább, hiszen a színész mellékszerepben sohasem tűnt fel azóta sem. Partnere Daryl Hannah volt, ő formálta meg a csábító sellőt. Howard immáron másodszor dolgozott együtt Brian Grazer producerrel, akivel ezt követően gyakorlatilag minden filmjét közösen készítette el. A mozi létrejötte is Grazernek köszönhető, mivel rengeteg stúdió elutasította a terveket, végül a Touchstone Pictures adott rá nyolcmillió dollárt, miután megígértették a rendezővel, hogy nagyon gyorsan elkészíti, hiszen más stúdióknak is voltak sellős terveik. Végül ezek nem készültek el, A nagy csobbanás viszont igen szép siker, és 1984 tizedik legjövedelmezőbb mozija lett. Emellett a romantikus komédiát a kritikusok dicsérték, Golden Globe-ra is lett jelölve, forgatókönyve Oscar-nominációt érdemelt, ezen sikereknek köszönhetően pedig Howard kitört a tévés sztár kategóriájából. A zeneszerzői posztot Lee Holdridge töltötte be, aki esetében akkoriban úgy tűnt, szép karrier előtt áll, de a nyolcvanas éveket követően – amikor még bőven kapott mozis megbízást is – a következő évtized a televíziós alkotások felé terelte a zeneszerzőt, aki meg is ragadt a képernyőre szánt produkciók tájékán. A komponista életművének egyik legjelentősebb aláfestését írta meg A nagy csobbanáshoz. A szép főtémával rendelkező romantikus muzsika tartózkodik a műfajban oly gyakori csöpögőségtől, de a vígjátékok zenéire jellemző elemek sem jelennek meg az alkotásban, ami így egy igen egyedi, kellemes hangulatú muzsika lett. Felidézi az aranykor nagy zeneszerzőinek romantikus muzsikáit, de emellett a modernebb, poposabb hangzástól sem riad vissza, s ezzel egy olyan megszólalást ért el Holdridge, mellyel egy évtizeddel megelőzte a korát, de legalábbis a nyolcvanas évek első felében nem volt megszokott. Az egész score igen harmonikus, csendes romantikus melódiái főként a vonósok játékának köszönhetőek. A főtéma leginkább zongorán szólal meg, és a score egyik vezérhangszere is ez az instrumentum, igaz, sokszor csak a háttérből erősíti a szerzeményt. Holdridge beveti a szintetizátort is, de jó érzékkel és ízléssel, sokkal kifinomultabban alkalmazza, mint a kor egyéb, szintipoppal átitatott filmzenéiben hallható. A score-ba bizonyos pontokon jazzelemeket is épített a szerző, ami még tovább fokozza az igényesség jellegét. A filmhez egy dal ("Love Came for Me") is készült, a Holdridge által a szerelmi témára komponált számot Rita Collidge énekli. A zene elég hányatott sorsú, hiszen annak idején csak egy félórás játékidejű LP-kiadást élt meg, és azóta sem gondolta egyik kiadó sem, hogy kiadja A nagy csobbanás muzsikáját.


Howard ezt követően elkészítette első valóban jelentősnek nevezhető kasszasikerét, a Selyemgubót, melynek zeneszerzőjévé James Hornert választotta. A komponistával az elkövetkező két évtized során további hat alkalommal is dolgoztak még együtt. Ezt a kollaborációt egy külön összeállításban tekintjük át.


A Selyemgubó meghozta a rendező számára a nagy áttörést, és egyre több mozit készíthetett. 1986-ban leforgatta a Gung Ho című vígjátékát, melyben ismét Michael Keatoné volt a főszerep. Az autógyártás leállítása miatt tönkrement kisváros és japán megmentői történetét viccesen feldolgozó film igazából sem siker, sem kudarc nem lett, de kétségtelen, hogy nem egy fényes pont a rendező karrierjében. A zeneszerzői posztra a kezdő komponistának számító Thomas Newmant választotta. A film egészen kellemes, néhol jazzes, néhol Newman később kiforró sajátos stílusát előrevetítő zenéje sajnos sem a bemutatás évében, sem pedig azóta nem jelent meg hivatalos formában.

A direktor a Vásott szülők című következő, 1989-es munkájával is megmaradt a nevettetés tájékán. Ebben a moziban a pályája csúcsán járó Steve Martin volt a főszereplő, akivel a direktor közösen alapozta meg a kilencvenes évek egyik legjellemzőbb filmes zsánerét, a családi vígjátékot. A Vásott szülők ismét jelentős kritikai sikert hozott, és százmillió dolláron felüli bevétele is tekintélyt parancsoló volt akkoriban. Steve Martin mellett Diane Wiest emelkedett ki a moziból, mindketten Golden Globe-jelölést kaptak, Wiest emellett az Oscar-gálán is izgulhatott, mint ahogyan a film zeneszerzője, Randy Newman is, akit az "I Love to See You Smile" című dalával jelöltek a díjra, de emellett Grammyre és Golden Globe-ra is nominálták. A score a komponista egyik legjobb vígjátékzenéje, és érezhető rajta, hogy akkoriban még adtak arra, hogy mi szól egy családi komédia alatt. Newman a könnyűzenéből érkezett, így az aláfestésben is nagyobb teret kapnak olyan dallamok és hangszerek, melyek inkább egy jazzdalban megszokottak, viszont a nagyzenekarral is tökéletesen bánt a szerző. 

A direktor a következő, 1991-es mozijában kitört a nevettetés bűvköréből, és elkészítette a kilencvenes évek első felének egyik legütősebb akciómoziját. A rejtélyes tűzesetek okozója utáni kutatás és a lángok oltása köré szőtt moziba igen neves színészeket sikerült megnyernie. A Lánglovagok olyan sztárok találkozóhelye volt, mint Robert De Niro, William Baldwin, Kurt Russell, Scott Glenn, Jennifer Jason Leigh, illetve Donald Sutherland. A zeneszerzői posztra logikus lépés lett volna újra James Hornerrel dolgoznia a rendezőnek, de ő inkább Hans Zimmernek szavazott bizalmat. Zimmer mondhatni zöldfülű volt még akkoriban, bár egyéni stílusát már igyekeztek kiaknázni nagyobb nevű rendezők is. Howardnak a Ridley Scott produkciójához, a Fekete esőhöz írt aláfestés tetszett meg annyira, hogy a német komponistát szerződtette le a Lánglovagokhoz. A direktor gyakorlatilag azt szerette volna, ha egy második Fekete esőt írt volna Zimmer, aki viszont valami teljesen másban gondolkodott. Ebből végül elég komoly nézeteltérés is adódott, mivel a rendező kifejezetten a Scott-mozi zenéjéhez hasonlót akart, olyannyira, hogy tempnek összevágta a Fekete eső score-ját is, Zimmer viszont egy sokkal férfiasabb hangzású, elektronikus és szimfonikus aláfestésben gondolkodott. Végül a viszály majdnem Zimmer kilépéséig fajult, és csak a produkció zenei rendezője tudta valamilyen módon benn tartani a projektben a komponistát. Azonban a harag egyik félben sem múlt el gyorsan, mivel közel másfél évtized múlva voltak csak hajlandóak kibékülni. 

Zimmer itt alapozta meg a későbbi jellegzetes stílusát. A Lánglovagokban öltött testet először a szimfonikus zenekar, a szintetizátor és a kórus mesteri elegyítése, melyet akkoriban Zimmernél senki sem tudott jobban, harmonikusabban egymáshoz rendelni. A hősies főtéma végül a kilencvenes évek legjellemzőbb filmzenei stílusának csírája lett, hiszen ezt a kifejezésmódot és dallamot csiszolta tovább a zeneszerző, akinek ezen aláfestésének felvételét Shirley Walker egyengette mint karmester, illetve Bruce Fowler mint hangszerelő. A score végül teljesítette Howard kívánalmait, mivel bizonyos részek erősen emlékeztetnek a Fekete eső aláfestésére, de Zimmer is elérte, amit akart, hiszen stílusalapító, frissítő jellegű, heroikus zenét komponálhatott.


1992-ben került bemutatásra a Túl az Óperencián című kosztümös romantikus dráma, melyet leginkább Tom Cruise és Nicole Kidman bimbózó románca tett emlékezetes mozivá. Az alkotás érdekessége volt még az is, hogy az 1970-ben bemutatott David Lean-film, a Ryan lánya óta először készült 70 mm-es filmre forgatott mozi. Azonban hiába volt látványos és eposzi a körítés, a mű nagyon vegyes, de leginkább negatív kritikákat kapott, és ha nem a hollywoodi álompár szerepel benne, akkor valószínűleg úgy tűnt volna el a süllyesztőben, ahogy sok, akkoriban készült sorstársa is. A zeneszerzői posztra ismét egy új név került. John Williams első és utolsó közös munkája volt Howarddal, azonban ez az egy is elég volt ahhoz, hogy a rendező életművét tekintve a legjobb zene szülessen meg. A komponista pályafutásának egyik legkiemelkedőbb időszaka volt a kilencvenes évek első fele. Olyan meghatározó muzsikák születtek ekkor, mint a Hook, a Reszkessetek, betörők!, a Jurassic Park és a Schindler listája zenéje, és ebbe a rangos körbe tartozik a Túl az Óperencián aláfestése is. A score, igazodva a történethez, jelentős mértékben tartalmaz íres hangzású utalásokat, és emellett három főtémát, valamint néhány ritkábban felbukkanó melléktémát kapott. A zenében történő közreműködéshez és a népzenei elemek eljátszásához a tradicionális ír népzenét játszó, Grammy-díjas The Chieftains nevű együttest kérte fel Williams. Ők szólaltatják meg az aláfestés több tételében a pánsípot, az uilleann dudát, mely egy jellegzetes ír hangszer, de ír hegedűn és egyéb hangszereken is játszanak. 

A score-ban a szólistáknak is kiemelt figyelem jut, főként a különböző autentikus fúvósok kapnak lehetőséget hangsúlyosabb megjelenésre. Ebben a stílusban James Horner elévülhetetlen érdemeket szerzett, azonban a Túl az Óperencián esetében Williams valami olyasmit csinált, amit Horner egész pályafutása alatt nem tudott. Williamsnél ugyanis az íres elemek érezhetően jelen vannak, sőt jelenlétük az egész zenére rányomja bélyegét, de mégis megmarad az egész muzsika egy vérbeli klasszikus műnek. Williams stílusa az uralkodó, még akkor is, amikor a pánsípok és dudák játsszák az íres dallamait. A filmhez egy dal is született, a "Book of Days", melyet Enya írt és adott elő.


Ron Howard a vígjátéki gyökereit soha nem tudta leplezni, és általában ötévente felbukkan életművében egy-egy komédia is. 1994-ben került bemutatásra a Lapzárta, melyben vígjátékai kedvenc színésze, Michael Keaton mellett, többek között Glenn Close, Robert Duvall és Marisa Tomei játszották a bulvárlap szerkesztőségének tagjait. Érdekesség, hogy a huszonnégy órát átölelő sztori később a 24 című sorozat egyik alapötletét is adta. A filmhez ismét Randy Newmant szerződtette a direktor. A score leginkább Newman későbbi Toy Story-s stílusa előfutárának tekinthető, vagyis jelentősebb egymásra épülő témák nélküli, inkább csak dallamok egymáshoz illesztéséből áll. Azonban ez a Newman még nem az animáció világában elmerülő Newman volt, így a Lapzárta vezérdallamot is kapott, igaz, ennek felbukkanása elég ritka. A fő instrumentumcsoportot a jazzhangszerek teszik ki, főként trombita, harsona, zongora, gitárok és ütős hangszerek jelennek meg az aláfestésben, a szimfonikusokra osztott szerep nem volt jelentős, bár kétségtelen, hogy vannak szebb momentumaik is. A filmhez született "Make Up Your Mind" című dalt, melyet Alex Brownnal közösen adott elő Newman, Oscar-díjra jelölték. 


Az 1999-es Ed TV, ez az ezredfordulón megjelenő valóságshow-lázat meglovagoló intelligens vígjáték, az érdekes és aktuális sztorija ellenére sem vált sikerré, sem a nézők, sem a kritikusok nem fogadták túl jól, mindez látszott abban is, hogy gyártási költségének még a felét sem tudta visszahozni. A közönynek persze oka volt az is, hogy egy évvel korábban már bemutatásra került egy hasonló mozi, a Truman Show, mely igen magasra tette a lécet, ráadásul több példa is bizonyítja, hogy hasonló stílusú filmek közül a korábban bemutatott szokott jobban érvényesülni. A filmhez egy új zeneszerzőt keresett magának Howard, mivel Randy Edelmant szerződtette le. Edelman a kilencvenes évek óta bizonyítja, hogy nagymestere a minőségi vígjátékzenéknek, a műfajra gyakran jellemző tingli-tangli stílust rendre el tudja kerülni. A mozi a score mellett azonban sok dalt is tartalmazott, így Edelman munkája alárendelt szerepet kapott. A legismertebb számot a Bon Jovi szállította, ez volt a "Real Life", mely tökéletesen illeszkedett a banda kilencvenes évek végi stílusába.


Howard 2005-ben, immáron két Oscar-díj tulajdonosaként (melyeket az Egy csodálatos elméért nyert), egy valós eseményeken alapuló bokszfilm forgatásába kezdett. Ugyan a sportmozik eme területén már számos alkotás született, azonban a közönség mindig fogékony volt az efféle történetekre. Gyakorlatilag két-három évente bukkan fel a zsáner, és az elmúlt évtizedek bizonyítják azt is, hogy a küzdősportokról készített filmeket imádják a nézők. Howard A remény bajnoka életszagú történetében mutatta meg mindazt, amit a bokszfilmekről elképzelt. A közönség jól fogadta az alkotást, ami többek között három Oscar-jelölést is kapott. A zeneszerzői posztra furcsa mód nem az akkoriban Howard állandó komponistájának számító James Horner, hanem Thomas Newman került, akivel így másodszorra dolgozhatott a direktor. A zeneszerző a tőle megszokott minőségi muzsikát szállította a filmhez, azonban a score-on szerzője fásultságát is lehetett érzékelni. Newman évek óta készítette a jobbnál jobb aláfestéseket, stílusa ekkorra már kiforrott, de az efféle drámai muzsikák komponálása egyfajta rutinná vált nála, így munkái nem sokban különböztek egymástól, pláne, ha drámai zenékről volt szó. Ennek megfelelően A remény bajnoka score-ja egy minőségi, ám a szokásos newmanes dallamoktól cseppet sem eltérő, sőt kissé unalmas, önismétlő muzsika lett. Persze igazságtalan lenne, ha csak a jól ismert Newman-megoldásokról emlékeznénk meg, hiszen a komponista amerikai és ír népzenei elemeket is kevert az aláfestésbe, de korántsem olyan mértékben, mint például Williams tette a Túl az Óperencián esetében, vagy ahogyan Hornernél megszokhattuk. Newmannél a tisztán íres hangzású megoldások nagyon szerény mértékben vannak jelen, ő inkább a kétfajta népzenét elemeire bontva építette be muzsikájába. A komponista a rá jellemző különleges hangszerek használatát sem nélkülözte, a score-ban szerepet kap például a tekerőlant, az EWI, a guitarron, az ír hegedű, illetve különböző dudák. Az aláfestés legfőbb hangszerei azonban, mint oly sok Newman-muzsikában, a zongora és a hegedű. A score-t tudatosan építette fel a komponista úgy, hogy a végső nagy sikerkor bekövetkező katarzis a zene nyelvére is lefordítódjon, így rendkívül visszafogottan indul a muzsika, és ez a csendesség gyakorlatilag a film végéig kitart, akkor azonban előtör a nagyzenekar. 


A direktor pályafutása legnagyobb sikerét 2006-ban, A Da Vinci-kóddal érte el. A kétezres évek talán legnagyobb bestsellerjének megfilmesítését óriási várakozás előzte meg, ami végül a mozipénztáraknál tekintélyes bevételt is eredményezett, azonban a Dan Brown-regény adaptációja igen felemásra sikeredett. Az első hírek James Hornert nevezték meg zeneszerzőként, de végül Howardnak arra a Hans Zimmerre esett a választása, akivel a Lánglovagok kapcsán már dolgozott együtt. A két alkotó újbóli egymásra találása is a tűzoltós mozihoz köthető, mivel az annak tizenötödik évfordulójára készülő DVD-kiadványra egy interjút kértek Zimmertől, aki felhívta Howardot, hogy felelevenítsék a másfél évtizedes történeteket. A zeneszerző így emlékszik vissza az eseményre: "Mielőtt letettük volna a telefont, megkérdeztem őt, hogy min dolgozik most. Azt felelte, hogy A Da Vinci-kódon. Rögtön mondtam neki, hogy azt nem lehetséges megfilmesíteni. Képtelenség az ötoldalas monológokat filmre átültetni, vagy csak nagyon unalmas mozit lehet összehozni belőle. Igazából nem volt túl szerencsés ezt mondani valakinek, aki most kezd hozzá a forgatáshoz, sajnos nekem túl nagy szám van." 

A komponista a score fő vonalának azt a stílust választotta, melyet A kör és a Hannibal muzsikája esetében dolgozott ki, azaz A Da Vinci-kód aláfestése egy főként sötétebb elgondolásokkal teli műnek tekinthető, ami viszont kimagasló hangulattal bír. Társzeneszerzőnek régi barátját, Richard Harveyt választotta, aki főként a speciális hangszerek, főként régi fúvós instrumentumok megszólaltatásáért, illetve az egyházzenei hangzás megteremtéséért felelt. Harvey önállóan jegyzett, "Kyrie for the Magdalene" című tétele alig húsz másodpercre tűnik csak fel a filmben, de az albumon teljes egészében hallható – egyébként szinte a teljes CD egy újravágott, a jelenetektől eltérő konstrukció szerint felépített muzsikát tartalmaz. Zimmer eleinte a könyvben is szereplő Fibonacci-sor mintája alapján kezdett témát komponálni. Ez persze nem volt újdonság, hiszen Bartók vagy Debussy bizonyos műveiben is fellelhető a Fibonacci-számok alapján képzett ritmus. A komponista erre így emlékszik vissza: "A könyvben volt ez a sorozat, Debussy használta a zenéjében, és mivel én kedvelem a játékot, a sakkot, szeretem megoldani a találós kérdéseket, ráadásul a történelem iránt is érdeklődök, ezért úgy gondoltam, miért ne vágjak bele ebbe az érdekes dologba. Aztán rájöttem, hogy nem tudom megúszni a matematikai hátterét, így abbahagytam, mert nem akartam csak felszínesen érinteni. Végül mélyre kellett ásnom magamban, mivel rájöttem, hogy A Da Vinci-kód egy thriller – nem több és nem is kevesebb –, de mindenkiben elindít valami személyes érzelmet, viszonyulást. Így a zene is ebben a szellemben kezdett megszületni. Tisztáztam saját viszonyomat a sztoriban lévő spirituális eseményekhez, fel kellett fedeznem, hogy a hitemhez hogyan viszonyul ez a történet. Nem intellektuális, hanem érzelmi szinten kezdett a score megfogalmazódni bennem. Azt mondtam Ronnak, hogy a könyv szellemiségét, a mögöttes tartalmat, ami általában elveszik a regények feldolgozásai során, a zenével próbáljuk megjeleníteni. A könyv végén egy óriási, katartikus finálé van, amit a filmben csak zenével lehetett bemutatni. Ez a tétel nagyon különleges lett, mivel a jelenetet, ami elméletileg az egész filmen végigvonuló kérdés válasza lenne, végül a score-ral inkább egy megválaszolatlan kérdéssé változtattuk, egy befejezetlen kérdéssé, ami nyitva hagyja a filmet, és a nézőre bízza a befejezést. A könyvben ez benne van, ott az olvasó tisztázhatja magában, de a moziban ezt az érzést a zenének kellett megteremtenie." 

A szerző bevallotta, hogy sokáig nem tudott bizonyos jelenetekkel mit kezdeni, amíg meg nem látta a konkrét felvételeket. A Louvre üvegpiramisánál játszódó események képei kifejezetten nagy hatással voltak az aláfestésre. Langdon professzor témája egy hosszú, szövevényes dallam lett, mivel Zimmer egy bonyolult személynek találta a jelképeket kutató karaktert. A szerző saját bevallása szerint is Az őrület határán nagysikerű zenéjét vette alapul A Da Vinci-kódhoz. Úgy vélte, hogy a zeneszerzés nem egy statikus folyamat, és egy komponistának kötelessége továbbépíteni, fejlesztenie korábbi műveit. És mivel Az őrület határán muzsikáját befejezetlennek vélte, így ebben a munkájában továbbgondolta, úgy érezve, hogy azt a minimalista zenét érdekes lehet egy romantikus muzsikává fejleszteni. 


Howard 2008-ban, a nagy blockbusterek és a nagyobb ívű drámák után egy csendesebb kamaradarabot, Peter Morgan Frost/Nixon című színdarabjának adaptációját mutatta be. A mozi a rendező életművének egyik legjobb darabja, bizonyítja ezt öt Oscar-, hat BAFTA- és öt Golden Globe-díjra jelölése, melyből az egyiket Hans Zimmer érdemelte ki. Azonban a komponista, kimondva-kimondatlanul, kissé megorrolt a Filmakadémiára, hogy Oscar-díjra viszont nem nominálták, és visszamondta annak a lehetőségét, hogy bármelyik következő munkáját jelöljék. Mint közismert, haragja csak ideiglenes volt, hiszen azóta már szerepelt a neve a jelöltek között, sőt idén a gála zenei produceri tisztjét is betöltötte. A Nixon elnök elhíresült, lemondása utáni nagy interjújából készült film egy csendes darab volt, melyben főként a dialógusok uralkodnak. Az efféle mozikban csak kevés szerep szokott jutni a zenének, Howard és Zimmer viszont kiváló érzékkel adtak nagyobb teret a score-nak. Az aláfestés egy teljesen atipikus Zimmer-mű lett, hiszen a zeneszerző olyan utakra tévedt, ahol előtte még sosem járt. A Frost/Nixon muzsikája sokkal inkább illene bele Alexandre Desplat, Thomas Newman vagy Mark Isham életművébe, mint Hans Zimmerébe. A többnyire minimalista eszközökkel operáló score vezérhangszerei a vonósok és a zongora. A beszélgetés ütemét, menetét, a riporter és az exelnök között zajló verbális csörtéket ügyesen egészíti és támogatja meg Zimmer zenéje: nem tolakodó, de mégis érezhetően jelen van. Lüktetése, állandó mozgása kifejezetten zseniális módon viszi előre a történetet, itt a szerző kedvelt és kissé elkoptatott ostinatói teljesen indokoltak. Bár a zene monoton, de mégsem lett unalmas, mivel a témák folyamatosan fejlődnek, hol új hanggal egészülnek ki, hol új hangszerrel kerülnek előadásra. A score egyfelől visszanyúl Zimmer korai munkáihoz, azok jó értelemben véve szerény felépítéséhez, másrészt viszont érezni a zene mögött álló Remote Control stúdió gigászi technikai hátterét, és a kétezres évek Zimmerének stílusát is. Érdemes még kiemelni, hogy a komponista segítsége jelen esetben Lorne Balfe volt.


Három évvel később Howard ismét egy Dan Brown-regényt filmesített meg, ez volt az Angyalok és démonok, melyhez ismét Hans Zimmer szállított aláfestést. A szerző minden bizonnyal nem akart új főtémát írni, ugyanis A Da Vinci-kód fő dallama lett átemelve. A két zene közti folytonosság így biztosítva volt, még ha a történet nem is követelte meg a témaazonosságot. Így kissé nehezen érthető, hogy a Jézus leszármazottaihoz kapcsolódó pátoszos, himnikus téma miként köthető egy, a Vatikán lerombolásán fáradozó őrült cselekedeteihez. Viszont valószínűleg a szerző is érezhette, hogy teljesen ugyanaz már vállalhatatlan lenne, ezért a jól ismert dallam eljátszását Joshua Bell hegedűművészre bízta. Azonban Bell játéka nem sokkal jelent többet annál, mintha X.Y. profi hegedűs játszaná el a jól ismert motívumot. Vagyis annyit Bell sem tudott hozzátenni, hogy lényegesen több és jobb lenne részvételével a már említett téma. Közreműködésére még az is árnyékot vet, hogy a Remote Control állandó elektromos csellistája, Martin Tillman is zenél a műben, emiatt pedig néha megkülönböztethetetlen a két művész játéka.

Az előző film zenéje főként nagyzenekarra íródott, ezáltal nemesebb és emelkedettebb hangvételű is lett. A Da Vinci-kód score-jában karmesterként is közreműködő Harvey tehetségét dicsérte, hogy az a muzsika sokkal inkább lett komolyzenei hangvételű mű, míg az Angyalok és démonok ezzel szemben inkább egy nagyon progresszív elektronikus zenét kapott, mely több helyen kiegészül élő hangszerrel és kórussal. Főként az utóbbi egység emelhető ki, mint ezen score legfőbb erénye, és emiatt dicsérhető Zimmer is, mert az, amit az énekesekkel véghezvitt, az egész karrierjében példa nélküli. Az Angyalok és démonokban vannak új momentumok, található új hangulati elem, még a stílusban is akad jelentősebb eltérés, de A Da Vinci-kódból ismert atmoszféra, valamint a "Chevaliers de Sangreal" téma olyan gyakran bukkan fel, hogy nem lehet nem észrevenni a régi és az új muzsika közti hasonlóságot. Azonban igazságtalan lenne azt állítani, hogy nagy átfedés van a két rész zenéje között. Sok új elem került be az Angyalok és démonok aláfestésébe, és sok is maradt ki az előzményfilm score-jából. A zeneszerző ebben az esetben alkalmazott koncepciója kissé hasonlít a Batman: Kezdődik! és A sötét lovag zenéi esetében alkalmazottra – bár itt kevésbé igazolja a második film története az előző rész zenei témáinak újrázását. Az albumon található trackeket most is a CD-re szabta Zimmer, de azt a hibát elkövette, hogy rögtön az elején ellőtte a legjobb tételt, A Da Vinci-kód albumán ezzel szemben egy tudatos felépítés volt megfigyelhető. A "160 BPM" címre keresztelt nyitány Zimmer életművét tekintve is kiemelkedő darab, viszont sajnos vannak apróbb szépséghibái. Ugyanis a tétel eleje, pontosabban a kórus szólamai és a háttérben végigvonuló szintis dallam megalkotása esetében erős ihletforrásként lettek felhasználva Mike Oldfield "Tubular Bells" albumai, főként a másodikról a "Sentinel" című track.


A rendező eddigi utolsó filmje A dilemma volt. A vígjátékot 2011-ben mutatták be, de különösebb nyomot nem hagyott a filmművészetben, mivel a könnyed komédiával a rendező pályafutása legrosszabb kritikáit zsebelte be. A zeneszerzői posztra, az immáron úgy tűnik, állandó komponistáját, Hans Zimmert kérte fel, aki Lorne Balféval közösen írta meg a score-t, ami viszont a filmhez hasonlóan merült a feledés homályába. Howard 2013-ban küldi mozikba legújabb filmjét (Hajsza a győzemelért), mely James Hunt és Niki Lauda autóversenyzők életének egy szakaszát fogja feldolgozni. A Chris Hemsworth, Daniel Brühl és Olivia Wilde főszereplésével bemutatásra kerülő autóversenyzős mozi zenéjéért Hans Zimmer felel majd.

 

Gregus Péter
2012.04.22.