A nemes egyszerűséggel csak a filmzenék atyjának nevezett Max Steiner 1888-ban, Bécsben született egy jómódú színházi család egyetlen gyermekeként. Nagyapja, Maximilian Steiner Bécs egyik legjelentősebb színházi embere volt, míg édesapja, Gábor Steiner többek között a Práterben felállított óriáskerék megalkotójaként szerzett hírnevet magának. A kisfiú csodagyereknek számított, született zenei tehetségnek tartották, korán megtanult zongorázni, és a komponálást is hamar kezdte. Szülei ennek ellenére nem zenei pályára szánták, de hiába íratták be a Bécsi Műszaki Egyetemre, Steiner végül a Bécsi Császári Zeneakadémián kötött ki, ahová már akkora zenei képzettséggel érkezett, hogy nem is az Akadémia bevett tanulmányi metódusát követte. Olyan magántanárok adtak neki órákat, mint Robert Fuchs és Gustav Mahler, általuk pedig Steiner a harmónia, a hangszerelés és a komponálás rejtelmeit sajátította el, valamint zongoratudását is elmélyítette, de emellett trombitán, orgonán, hegedűn és nagybőgőn is megtanult játszani. A négyéves iskolát végül csupán egy év alatt, az Akadémia aranyérmével kitüntetve végezte el.


Tizenöt évesen mutatkozott be a színpadon, méghozzá egy frissen írt operettjével (The Beautiful Greek Girl), melyet ő is vezényelt a premier alkalmával. A siker végül Londonig repítette, de koncertezett Moszkvában és Hamburgban is. Londoni évei alatt pedig neves karmesterré vált, zenés darabok és koncertművek sorát szállította, ám az első világháború kitörésekor, osztrák származása miatt nemkívánatos lett Angliában, így internálni akarták. Végül nagy rajongója, Westminster grófja közbenjárására Amerikába utazhatott, ám minden vagyonát hátra kellett hagynia. Itt mindent az elejéről kezdett, ám a húszas évek második felére már ismét neves komponistaként tekintettek rá. Eddig azonban hosszú út vezetett, Broadway-produkciókban működött közre mint karmester, hangszerelő, később szerző. Olyan komponisták műveit dirigálta, mint Victor Herbert, Jerome Kern, Vincent Youmans vagy George Gershwin, 1922-ben pedig saját musicallel jelentkezett (George White's Scandals), amelyet később a Lady, Be Good, a Rosalie és a Sons O 'Gun követett. Számos Broadway-sikert követően a kor egyik legnagyobb filmstúdiójának feje, felismerve a szerzőben és zenekarában rejlő kiaknázatlan lehetőséget, Hollywoodba hívta. 1929-ben a Rio Rita zenéjén munkálkodott, de ezek jobbára csak dalok voltak. Ekkoriban a filmzene szerepe még nagyon eltért a ma ismerttől. A felfogás az volt, hogy a zene csak diegetikus lehet, vagyis akkor szólhat egy filmben, ha a képen is látszik annak forrása, vagy nyitó-, zárójelenet esetében volt még elfogadott. Steiner ettől alapvetően eltért, és narratív szerepet szánt a muzsikának, ezzel örökre megváltoztatva a zenei aláfestés szerepét. Ennek kialakulásához csupán pár év kellett.

Első aláfestését 1930-ban írta meg a Cimarronhoz, a technikát később az 1931-es Bird of Paradise muzsikájában csiszolta tovább. Ezután futott be hozzá David O. Selznick producer kérése, hogy aktuális filmjét valahogy javítsa fel, Steiner pedig valami olyat alkotott, mellyel az egész mozivilágot új alapokra helyezte. A Symphony of Six Million című 1932-es drámában mutathatta meg, hogy milyen, a korábbiaktól eltérő szerepet is lehet szánni a zenének a filmben. A cselekményt átültette a zene nyelvére, s ezzel jelentősen fokozta a látottakat, olyan pluszt adott hozzájuk a muzsikával, mint előtte még senki. Ezzel pedig egy csapásra eloszlatta azt a tévhitet, hogy az olyan zene, melynek forrása nem látható a vásznon, csak elvonná a néző figyelmét a cselekményről. Steiner zsenialitása ebben a látnoki megnyilvánulásban csúcsosodott ki, s ekkortól már egyértelmű lett, mi is lesz az elkövetkezőekben a filmzene szerepe. Következő muzsikájával pedig a maradék szkeptikust is meggyőzte, s egy jóval nagyobb volumenű produkcióban mutatta meg a zenei aláfestés jövőjét. Az 1933-ban bemutatott King Kong score-ja lett ugyanis az első, mai értelemben véve filmzenének nevezhető kompozíció. A zeneszerző neve ekkorra vált ismertté Hollywoodban, a kritikusok áradoztak a teljesítményéről, volt, aki úgy nyilatkozott, hogy a King Kong egy szimfóniával kísért film, sokan pedig a produkció sikerének harmadát a score-ban látták. Ugyan a producerek eleinte nem voltak meggyőzve arról, hogy kell-e ilyesféle muzsika a produkcióhoz, ám a kevésbé jól sikerült trükkök miatt hagyták Steinert, hátha fel tudja javítani a filmet. Eleinte azon is gondolkodtak, hogy régi muzsikákat alakítson át, ezt használva aláfestésként, ám az egyik producer, Merian C. Cooper megkérte Steinert, hogy legjobb tudása szerint írja meg és rögzítse a zenét, az ehhez szükséges forrásokat pedig saját vagyonából állta. A zseniálisan hangszerelt, dallamos, nyolcvanfős nagyzenekarral felvett muzsika lehengerlő élmény volt a kor nézőinek és a szakmának is.


Steiner, megérezvén a jövőt, rájött, hogy egy mozi megértését, átélését nagyban segíti majd a score, álláspontját pedig nagyon rövid idő alatt magáévá tette a filmgyártás. Steinert az RKO zenei igazgatójává nevezték ki, s hirtelen rengeteg munkával árasztották el. John Ford rendező állandó komponistája lett, s ez a kapcsolat hozta meg számára az első Oscar-díját, 1935-ben A besúgó című film muzsikájával. Ezt olyan darabok követték, mint A könnyűlovasság támadása vagy A három testőr, de Fred Astaire és Ginger Rogers táncos musicaljeihez is komponált ekkoriban. Selznick az RKO-nál úgy tekintett rá, mint egy orvosra: ha rossz volt a film, akkor jött Steiner, aki megoldotta a problémát.

Noha az RKO-nál eltöltött időszak nagyon sikeres volt a zeneszerző számára, 1937-ben a változás mellett döntött, és a Warner stúdióhoz szerződött, ahol egy új fejezet nyílt az életében. Itt a kor egyik legnagyobb sztárja, Errol Flynn mozijaihoz komponált, háborús filmekhez és emlékezetes drámákhoz írt muzsikát a legtöbbször ekkoriban. Bette Davis filmjei alatt is Steiner muzsikái szóltak, sőt olyannyira egybeforrt a színésznő és a komponista stílusa, hogy már a zenéről tudni lehetett, ha egy jelenetben Davis jelent meg. Steiner és honfitársa, Erich Wolfgang Korngold kettőse a Warnert a filmzene szempontjából a legkifinomultabb stúdióvá tette, s ezzel hatalmas versenyre kényszerítette a maga korában nagy társait. Steiner végül harminc éven át állt a Warner alkalmazásában, rajta kívül ezt senki sem mondhatta el.


1939-ben Victor Fleming rábízta a kor egyik szuperprodukciója, az Elfújta a szél zenéjének megírását. Steiner legjelentősebb muzsikája ez, mely korának leghosszabb score-ja volt, főtémája pedig az egyik legismertebb filmzenei motívum. Kortalan remekmű ez, mellyel Steiner megváltotta helyét a halhatatlanok között. A score a nagy epikus zenék jellegzetességeit keverte az USA déli államainak muzsikáival, s ebből egy igen gazdag dallamvilágú, tizenhat témát tartalmazó muzsika született meg. A több mint háromórás mű elkészültéhez nagyon sok idő kellett, volt, hogy napi húsz órát is dolgozott a szerző, s hogy ébren maradjon, különböző gyógyszereket is szedett. A score hetedik Oscar-jelölését hozta meg, ám nyernie nem sikerült, viszont sokkal nagyobb érdemben részesült, hiszen az Amerikai Filmintézet minden idők második legjobb filmzenéjének szavazta meg.

A negyvenes években a neves direktor, William Wyler zeneszerzője is volt. Nagy munkabírású komponistaként rengeteg megbízást vállalt, volt, hogy évente egy tucat mozihoz is komponált. Stílusa ekkorra már kikristályosodott. Jellemzője volt a melankolikus hangulat, az érzelmek őszinte kifejezése. Ragaszkodott a témákhoz, s egyike volt azon komponistáknak, akik a wagneri motívumorientáltságot bevezették a filmzene világába. Nála jobban ehhez kevesen ragaszkodtak, s ő nemcsak kitartott emellett, de tökélyre is fejlesztette. Elsőrangú szabály volt nála, hogy minden karakternek kell egy téma, amivel aztán a zenében játszani lehet. Olyan motívumokat alkotott, melyeket aztán kedvére módosítgathatott, olykor pedig az egyes szereplők esetében konkrét személyiségfejlődést tudott bemutatni az adott témával. Emellett jellemzője volt, hogy a sztori helyszínét is pontosan megjelenítette a muzsikájában, a film mellett a zene is beszélt az egzotikus vidékek, illetve a cselekmény helyszínének kultúrájáról. Ennek egyik legszebb példája az 1942-es, Kertész Mihály rendezte, Casablanca aláfestése, melyért újfent Oscarra jelölték a szerzőt. A muzsika sikere további két Humphrey Bogart-filmmel (Hosszú álom, A Sierra Madre kincse) való megbízást jelentett. Steiner második Oscar-díját 1942-ben, az Utazás a múltból című moziért kapta, majd a harmadikat (és egyben utolsót) 1944-ben, a Mióta távol vagy muzsikájáért. Összesen 18 alkalommal jelölték a Filmakadémia elismerésére, s ő volt az első zeneszerző, aki hazavihetett egy Golden Globe-díjat. A negyvenes években a pályafutása kiteljesedett. Rengeteg nagyszabású szimfonikus muzsika fűződik ebből az időből a nevéhez. Háborús alkotások (Kétségbeesett út, Őrség a Rajnán) film noirok (Összeesküvők, Fehér izzás, Mildred Pierce, Key Largo), kalandfilmek (Don Juan kalandjai, The Adventures of Mark Twain), drámák (Nővéremtől mindent, A holnapért élni kell, Ellopott élet), könnyed vígjátékok (Arzén és levendula, The Voice of the Turtle, Élet apával) és hazafias mozik (Átkelés Marseille-be, Csendes hadművelet) mindegyikében sikerrel próbálta ki magát.


Steiner életművében kortársaival ellentétben nem jelent meg a progresszivitás, a modern iránti nyitás. Az ötvenes évektől érezhetően megváltozott Hollywood, mivel a nézői igények is átalakultak. Az erkölcsileg kétértelmű történetek pedig már nem fértek meg olyan jól Steiner líraiságával, aki utolsó művéig kitartott emellett a stílus mellett. Mindemellett a megbízásai száma egyáltalán nem esett vissza, sőt töretlen lendülettel alkotott, évente hat-hét mozi score-ját alkotta meg. Műfajilag ezek is nagyon változatosak voltak, akadt köztük dráma (Fatima), kalandfilm (Richárd király és a kereszteslovagok), krimi (Az FBI sztori, Egy gengszter portréja), történelmi eposz (Szép Heléna) és háborús alkotás (Zendülés a Caine hadihajón, Csatakiáltás). Az új út keresése csak kevés esetben bukkant már fel munkássága későbbi periódusában, ennek egyik szép példája viszont az 1959-es romantikus dráma, az A Summer Place, melynek főtémája később könnyűzenei átiratban is sikeresnek bizonyult.

Steiner életművében a negyvenes évek második felétől kezdve a westernek is megjelentek, s mondhatni, ezt követően e műfaj vált a legmeghatározóbbá nála. Olyannyira, hogy pályafutása végén stílusára már csak a westernek hősies világában mutatkozott igény, ebben azonban a komponista ismét csak nagyot alkotott. Két évtized alatt, közel harminc alkotásnak köszönhetően a zsáner egyik legnagyobb zenei alakjává nőtte ki magát, igaz, az idealizált, amerikaias westernek terén ért el sikereket. A hősies, a spagettiwesternnel megreformált, napjainkban leginkább ismert stílustól jócskán eltért az ötvenes évek amerikai westernje. Ezekhez tökéletesen illett Steiner témacentrikus, heroikus, az amerikai táj szépségeiben elmerülő képeket szentimentális zenével aláfestő stílusa. Az általa megalkotott vezérmotívumok jellegzetességei, a bevetett hangszerek, az alkalmazott ritmus azonban átmentődött a későbbi korok westernjeibe is, így Steiner öröksége ezen a téren is tovább él. Olyan klasszikus vadnyugati mozikhoz komponált, mint Az akasztófa, Az üldözők, a Silver River, a Rocky Mountain, Az oroszlán és a ló, vagy Az erőszakos férfiak. Utolsó művét (Those Calloways) 77 éves korában írta, ezt követően visszavonult a zeneszerzéstől. Hat évvel később, 83 éves korában, szívelégtelenségben hunyt el.


Öröksége mind a mai napig meghatározza a filmzenék világát. Emlékét őrzi az elmúlt években rendszeresen kiosztott Max Steiner Award, melyet korunk legjobb filmzeneszerzői kapnak meg. A teljesség igénye nélkül, eddig olyanok részesültek a nagy elődről elnevezett, Bécsben átadott díjban, mint John Barry, Howard Shore, Alan Silvestri, James Horner, Randy Newman, illetve James Newton Howard.

 

Gregus Péter
2015.09.19.