Erich Wolfgang Korngold 1897-ben született az akkor még az Osztrák-Magyar Monarchia területén fekvő Brno városában, egy jómódú zsidó családba. Csodagyerekként tartották számon, hiszen ötéves korától zongorázott, két évvel később megírta első művét, egy évre rá pedig már Gustav Mahlernek játszott. Eleinte a tehetséges kisfiút Mozarttal is párhuzamba vonták, ám végül Korngold életművével bebizonyította, hogy saját jogán is helye van a zene történelemkönyvében. Pályafutásában komoly szerepe volt édesapjának, Dr. Julius Korngoldnak, aki korának egyik legnevesebb zenekritikusa volt. Neki köszönhetően jutott el a kisfiú Mahler elé, aki meglátta benne a tehetséget, és a kor egyik jeles zenetanárához, Alexander von Zemlinskyhez irányította őt, aki éveken keresztül volt a gyermek mentora. Apja 1909-ben több neves zeneszerzőnek, például Richard Straussnak is bemutatta az akkor még csupán 12 éves fia három kompozícióját, a híres szerzők pedig elképedtek rajtuk, különösen Strauss dicsérte a merész témákat használó gyermekzsenit. Nem sokkal később a két felvonásos, A hóember című balettjével aratott sikert, 14 évesen ennek átiratával már Ferenc József előtt is bemutatkozhatott, a mű pedig később a világ számos színházában felcsendült. 16 évesen elkészült első operájával, majd rögtön egy másikat is írt, emellett húszéves kora előtt már több koncertmuzsikát komponált, szimfoniettát, nyitányt, versenydarabokat, zongoraszonátákat, színházi kísérőzenéket szerzett. A késői romantika egyik legjobb interpretálója lett. A halott város című 1920-as operájával vált nemzetközi hírű komponistává. A librettót apjával közösen írták, ám Paul Schott álnéven publikálva ezt titokban tartották. A titok pedig annyira sokáig tartotta magát, hogy csak halála után, a hagyatékát rendszerezve fedezték fel, hogy nemcsak a zenét, de a szövegkönyvet is ő jegyezte. Az operával olyan művésztársai dicséretét vívta ki, mint Richard Strauss és Giacomo Puccini.

A húszas évek elején elfogadta a Hamburgi Színház zenei vezetői posztját, és számos neves koncertteremben jeleskedett karmesterként, s írt is darabokat, például első vonósnégyesét. A húszas évek második felében visszatért Bécsbe, ahol a Bécsi Zeneakadémia tanára lett. 1927-ben kiadta negyedik operáját, amely azonban nem lett akkora siker, mint amekkorára számított, így életében először a csalódás ízével is megismerkedett. Hiába voltak nagy sztárok az énekesek között, a korábbi progresszív stílusa erre az időszakra már kezdett elavulttá válni, a bécsi közönség pedig már a modern felé nyitott. Karrierje azonban nem tört ketté a nem túl jól fogadott darab miatt, sőt alig múlt harmincéves, amikor a Zeneakadémia professzorává nevezték ki. Ekkor lépett be az életébe Max Reinhardt, aki gyökeres fordulatot hozott karrierjébe. Bécsben vele együttműködve adaptálták Johann Strauss A denevérjét, ami új impulzusokat hozott a művészetébe, ebből született ötödik operája is. Ám Reinhardt sokkal többel járult hozzá Korngold karrierjéhez: 1934-ben meghívta Hollywoodba, hogy Felix Mendelssohn Szentivánéji álom című művét hangszerelje át egy mozi kedvéért. Ugyan hazautazott Bécsbe, de hamarosan újabb felkérés érkezett Amerikából, s Korngoldnak nem volt ellenére, hogy ebben az új irányzatban is kipróbálja magát.


A harmincas évek közepén ingázott Bécs és Hollywood között, majd pár jelentéktelen munka után a Warner kínált neki szerződést. S bár Alfred Newman és Max Steiner már dolgozgatott ekkoriban, ám az ő komolyzenei ázsiójuk nem volt annyira magas, mint Korngoldé, aki így az első nagy zeneszerző lett, aki Hollywoodban is kipróbálta magát. Mivel a szigorú stúdiórendszerben mindenkinek megvolt a maga feladata, Korngold munkája a kalandfilmek zenéjének írása lett. Első aláfestése egy Errol Flynn-mozi, a Blood kapitány alá született, s ezzel egy csapásra új színt vitt a filmzenék világába. Második felkérése az 1936-os Anthony Adverse volt, melynek zenéje Oscar-díjat érdemelt, ám ezt az akkori szabályok szerint, rettenetesen igazságtalan módon, nem a komponista, hanem a stúdió zenei vezetője, Leo Forbstein kapta. Korngold ugyan megpróbálta mindkét életét, az európai komolyzeneit és az amerikai filmzeneit fenntartani, de ehhez ingáznia kellett, s így sokkal kevesebb megbízást kapott, mint pályatársai. A zenei stílusa azonban nagyon jól passzolt a kalandzenékhez, így eleinte szinte csak ilyen felkérések találták meg, mint például az 1937-es Koldus és királyfi, illetve az 1938-as Robin Hood kalandjai, mely a szerző egyetlen Oscar-díját hozta el. Ez a megbízás végül az életét jelentette, hiszen a munkálatok közben Ausztriában megtörtént az Anschluss, s hamarosan a zsidóüldözés is megerősödött az országban, így Korngold már nem is utazott haza. Hogy mentse a családját, új hazát választott magának, s megfogadta, addig nem ír koncertművet, amíg Hitler hatalmon van, így munkássága a második világháború idejére a filmzenékre korlátozódott. Keresetéből több barátját és azok családját is kimentette a megszállt Ausztriából, erről az időszakról később így nyilatkozott: "Mi mindig is bécsiként gondoltunk magunkra, valójában Hitler csinált belőlünk zsidót". Az elkövetkező években a Warnernél honfitársával, Max Steinerrel együttműködve építgették a wagneri motívumorientáltsággal, a hangulatokkal és a cselekmény zenei illusztrálásával a filmzene jövőjét. Sok felkérést ekkor sem vállalt, ezért sem olyan gazdag mozis pályafutása, mint hasonló utat bejárt művésztársaié. 1939-ben két kosztümös mozihoz írt aláfestést, előbb a Juarezhez, majd az I. Erzsébetről szóló történelmi mozihoz, a Szerelem és vérpadhoz, ezek révén pedig lírai oldalát is megcsillanthatta a filmmuzsikák világában is.


Korngold gazdagon díszített, a késő romantikából táplálkozó aláfestései, a témaorientáltsága, score-jai bonyolult szerkezete Richard Strauss és Liszt Ferenc szimfonikus költeményeiben gyökerezik. Tudatosan épített arra, hogy műve a filmről leválasztva is működőképes legyen, ez az elképzelése pedig a filmzene számára egy nagyon fontos, máig ható követelmény lett. A score-ok terén a legkomolyabb hatása azonban a cselekmények pörgős, nagyzenekari lekövetésében rejlik. Ennek egyik legszebb példája az 1940-es Hét tenger ördöge aláfestése, mely szintén egy Errol Flynn-mozi. A neves kalandszínész mellett egy másik gyakori alkotótársa is akadt, Michael Curtiz, azaz Kertész Mihály személyében, akinek Steinerrel felváltva szállították a muzsikákat. Korngold a Blood kapitány, a Hét tenger ördöge és az 1941-es Tengeri farkas esetében dolgozott együtt a magyar származású direktorral. Utóbbi zenéje harmadik, egyben utolsó Oscar-jelölését hozta el. 1942-ben a Királyok sora című, szintén kosztümös mozihoz írt kísérőzenét, majd 1943-ban a The Constant Nymph következett, melynek operarészletei komoly értéket képviselnek. Ebben az évben lett az USA állampolgára. 1944-ben egy misztikus kalandfilmhez, a Between Two Worldshöz írt muzsikát, az évi egy aláfestésnél többet azonban továbbra sem vállalt.

1945 több szempontból is fordulópont volt az életében. Egyrészt hosszú betegség után elhunyt édesapja, akinek véleményére nagyban támaszkodott, bár apja nem támogatta, hogy kizárólag filmzenékkel foglalatoskodjon. Másrészt véget ért a világháború, így szabad volt az út haza, s a koncertművek irányába. Harmadsorban pedig Korngold egyre jobban kiábrándult Hollywoodból, mivel nem a tehetségéhez illő megbízásokkal találták meg, így vágyott az opera és a koncerttermek felé. Az 1945-ös San Antonio esetében még besegített Steinernek, így egy westernmuzsikája is van, majd kötelezettségeit teljesítve hátat fordított a filmzenének. A váltás azonban nem úgy sikerült, ahogyan tervezte, Európában nem fogadták olyan pozitívan, ahogyan számított rá, így egy ideig kénytelen volt még mozis megbízásokat is elvállalni és a tengerentúlon maradni. 1946-ban a Warner számára megírta a Szenvedélyes, az Emberi kötelékekről, a Tévedés, egy évvel később pedig a Nem fogsz megszökni tőlem muzsikáját. Ám ezen súlytalan mozik egyértelművé tették számára, hogy amit Hollywood a jövőben számára kínál, az nem az ő tehetségéhez méltó, így végleg szakított a filmmuzsikák világával. Komolyzenei karrierje lassan visszatért a háború előtti mederbe, harmadik vonósnégyese, csellóversenye és hegedűversenye nagy siker lett, ezek a mai napig legmeghatározóbb zenekari műveinek számítanak. 1947-ben egy szívrohamot élt túl, a munkatempóból emiatt visszavett, s ez is késleltette, hogy visszatérjen hazájába, amire egészen 1949-ig kellett várni. Bécsnek szánt első új művét még jól fogadta a főváros közönsége, de a siker korántsem volt olyan hangos és tartós, mint a szerző remélte. A Die Stumme Serenade című zenés daljátéka már egyértelműen hűvös fogadtatásban részesült, s az ezt követők sem jártak jobban, Korngold pedig hamar a partvonalon kívül találta magát. Új idők köszöntöttek a komolyzenébe, új stílus, új hullám vetette meg a lábát, főleg a zeneileg művelt, igényes bécsi közönség körében, akik ráadásul filmzenés karrierjét sem vették jó néven. A szerző késő romantikus hangvétele már nem volt annyira vonzó és friss, s Korngold ekkor megérezte, a világ már soha sem lesz ugyanaz, mint a világháború előtt volt. Végül elkeseredetten és csalódottan visszatért Amerikába, hogy onnan szemlélje karrierje és hírneve meggyengülését.


1954-ben új szimfóniájával visszatért ugyan Európába, ám a kritika ezt sem fogadta túl jól. Egy évvel később utoljára utazott az öreg kontinensre, egy Richard Wagner életrajzi film esetében kapott felkérést, hogy adaptálja a nagy előd műveit a filmhez, ez volt a Magic Fire, mely utolsó mozis munkája volt. 1956-ban egy végzetes agyvérzést szenvedett, melynek következtében részlegesen lebénult. 1957-ben még tervezgetett, hatodik operáját írta, és egy új szimfóniába is belekezdett, azonban november 29-én az újabb agyvérzése már nem volt szerencsés kimenetelű. A csodagyerek, a huszadik század első felének ünnepelt zeneszerzője, a neves hollywoodi komponista végül elfeledve, hatvanéves korában elhunyt.

A virágzó karrier igazságtalanul megbicsaklott, s mondhatjuk, ketté is tört. Korngold neve évtizedekre feledésbe merült, igaz volt ez filmes és komolyzenei munkásságára egyaránt. 1967-ben Lionel Newman vezényletével rögzítettek egy lemezt a műveiből, de ezt követően is sok évnek kellett eltelnie, mire a szakma és a közönség újra felfedezte Korngoldot. A hetvenes években a Charles Gerhardt vezette National Philharmonic Orchestra – Korngold fiának menedzselésében – több művéből is rögzített részletet. Az azóta eltelt évtizedek alatt pedig fokozatosan, egyre nagyobb teret követelt magának a komponista a világ koncerttermeiben és a filmzenerajongók körében is. Operái, versenyművei, szimfóniái manapság már nem számítanak ritkaságnak az operaházakban, illetve a hangversenytermekben, s elmondható, hogy mozis pályafutása is a helyére került, több művét rögzítették már újra. Életművében a filmzenéket és az egyéb kompozíciókat tekintve utóbbiak vannak túlsúlyban, ám az aláfestő muzsikákra gyakorolt hatása miatt joggal nevezik a műfaj egyik atyjának. Hatása több szerző művészetében megfigyelhető, a gazdagon hangszerelt, témaorientált megközelítést, a hangulat megragadását, illetve a történet zene nyelvére való lefordítását nagyban neki köszönheti a filmzene világa.

 

Gregus Péter
2015.09.26.