Régi filmzenéket fogok hallgatni – határoztam el néhány hete, és bár tudom, hogy 2024-ből visszatekintve már akár a hetvenes évek termése is annak számíthat, ennél messzebbre, Hollywood aranykoráig kívántam visszanyúlni, mely időszaknak – legyek bármennyire elkötelezett rajongója ezen irányzatnak – eddig csupán karcoltam a felszínét. Sajnálatos módon az akkori stúdiótechnika és az anyagok tárolási módja révén hangminőségük nem a legjobb (ráadásul viszonylag kevésből létezik minőségi újrafelvétel), de ha ezen túllendülünk, számos érdekességre, kincsre lelhetünk. Hogy mik keltették fel az érdeklődésemet, azt igyekszem olvasóinkkal is megosztani: ennek okán írtam nemrég a Híd a Kwai folyón muzsikájáról, most pedig a szintén emblematikus Casablancára esett a választásom, amelyet 1989-ben az amerikai Kongresszusi Könyvtár illetékesei az elsők között választottak be „kulturálisan, történelmileg vagy esztétikailag jelentős” alkotásként a nemzeti filmnyilvántartásba.


Az Everybody Comes to Rick's című színdarab alapján forgatott mozit a valaha volt legjobbak között tartják számon, s bár a készítők hittek a sikerben, ilyen mérvűre nem számítottak. A gárda hozzáállása azonban nem mindig volt pozitív, az alkotói folyamatot bonyodalmak szegélyezték: míg a Warner vezetőségét a költségek túllépése foglalkoztatta, addig az akkori színészvilág legismertebbjeiből összeállt főszereplőket, Humphrey Bogartot, Ingrid Bergmant, Paul Henreidet (Viktória királynő), Claude Rainst (Forgószél), Conrad Veidtet (A bagdadi tolvaj) és Sydney Greenstreetet (A máltai sólyom) a forgatókönyv napi rendszerességgel történő átdolgozása kötötte le. A felvételek a Warner burbanki stúdiójában készültek, kivéve a híres repülőtéri szcénát, melynek a Van Nuys légikikötő adott otthont, ahol mások mellett a Red 2-t, a Felhőtlen Philadelphiát és a Glee – Sztárok leszünk!-et is forgatták. A Casablanca erénye a parádés színészi játék, valamint az érzelmek, a világpolitika és a háború közötti egyensúly megtalálása, fenntartása, ám az is sokat nyomott a latban, hogy premierje után néhány héttel Winston Churchill és Franklin D. Roosevelt a címbeli városban találkoztak, s egyeztek meg az olasz partraszállásról – ezáltal a második világháború szemszögéből is jelentőssé vált.

A magyar származású direktor, Kertész Mihály alkotásához Max Steiner szállította a dallamokat, aki a Warner házi zeneszerzője volt: harminc év alatt nagyjából száznegyven filmjüknél működött közre. A komponista jellemzője a melankolikus hangulat, az érzelmek kendőzetlen ábrázolása és a témákhoz való ragaszkodás: egyike volt azoknak, akik meghonosították a filmzenékben a wagneri motívumorientáltságot. Olyan dallamokat alkotott, melyeket kedvére módosítgathatott, s olykor az egyes szereplők esetében konkrét személyiségfejlődést is bemutatott velük. Ismérve volt továbbá a történet helyszínének, a főbb közreműködők származásának megjelenítése, így a film mellett a zenéje is beszél a vidékről, a cselekmény színterének kultúrájáról, a karakterek hovatartozásáról. Akkoriban kevesen ragaszkodtak ehhez nála jobban, ugyanakkor ő nemcsak kitartott emellett, de tökélyre is fejlesztette. Törekvésének egyik legékesebb példája a Casablanca aláfestése, amiért tizenegyedik alkalommal jelölték Oscar-díjra, és bár nominációját nem válthatta vele díjra, műve mai napig ékkő.


A történet szerint Casablanca egy még meg nem szállt menedéknek, amolyan semleges zónának számított a második világháború ezen szakaszában, melyért a szembenálló felek ugyan ekkor már vetélkedtek, a harcok elől menekülni kényszerülő európai átutazók azonban még származásuktól függetlenül fértek meg egymás mellett. A szövetségeseket és a tengelyhatalmakat Steiner olyan közismert muzsikákkal tükrözte, mint a franciák nemzeti himnusza, a „La Marseillaise”, ennek német megfelelője, a „Das Lied der Deutschen”, valamint az egykori Német Császárság nem hivatalos nemzeti éneke, a „Die Wacht am Rhein”. A hitelesség kedvéért a náci párthoz kapcsolódó „Das Horst-Wessel-Lied”-ben is gondolkodtak az alkotók, ám bevonásához az akkori Birodalomnak kellett volna jogdíjat fizetni, amiről hallani sem akartak Hollywoodban. E trió olyan tételekben köszön vissza, mint a „Main Title / Prologue”, a „Paris Montage”, az „At La Belle Aurore”, a „Die Wacht Am Rhein / La Marseillaise”, az „Ilsa Demands the Letters”, az „Airport Finale / Here's Looking At You, Kid”, az „Ilsa Returns / As Times Goes By (Supplemental Material)” és a „Laszlo / As Times Goes By (Supplemental Material)”, egyszóval a score egészét átlengik. A tematizálás ezen fajtája nem számított újdonságnak a szerzőtől: ha meglátása szerint a produkció elbírta az ilyen jellegű kitekintgetéseket, akkor bevetette őket. A Casablancát megelőzően egyebek mellett a Continental című romantikus musicalnél („La Marseillaise”, „Rule, Britannia!”), A besúgónál („Yankee Doodle”, „Rule, Britannia!”) és a szintén örökzöld Elfújta a szélnél is („Ye Cavaliers of Dixie”) támaszkodott közismert darabokra.

Emellett utalást tett Casablancára a hozzá illő zenei nyelvezet megidézésével (ez a „Main Title / Prologue” elején bukkan fel), valamint az alapokat adó színdarabra a benne elhangzó „As Times Goes By”-jal, amelytől Steiner először elhatárolódott, mondván, nem illik Rick (Bogart) és Ilsa (Bergman) szerelméhez. A gond csupán az volt, hogy véleményének kinyilvánításakor a forgatásnak már vége lett, Bergman pedig már a soron következő mozija által előírt frizurát viselte, így nem volt lehetőség más dallal újravenni a produkció egyik kulcsjelenetévé emelkedett etapot, hiába is győzte meg igazáról a szerző az alkotógárdát. Steiner jellemzően megvárta, míg az adott film elkészül, és utána kapcsolódott be a folyamatba, s ez itt sem történt másként, ezért bár a stúdiónál engedtek neki, az esély kapui zárva maradtak.


Ezáltal idomult ő a dalhoz, szőtte bele művébe zenei alapjait, amit végül azzal a csavarral oldott meg, hogy legtöbbször megszakítja a dallamot, utalva ezzel Rick és Ilsa beteljesületlen szerelmére. Az egykori pár újratalálkozását kísérő „Play It Sam... Play ’As Times Goes By’”-ban éppúgy fontos szerep hárul erre, mint a „Paris Montage”-ban, az „At La Belle Auroré”-ban, az „Airport Finale / Here's Looking At You, Kid”-ben, az „Ilsa Returns / As Times Goes By (Supplemental Material)”-ban, vagy a „Laszlo / As Times Goes By (Supplemental Material)”-ban. Bármennyire remekül is állította szolgálatába e dallamot Steiner, s tűnik úgy munkájának hallgatásakor, hogy megbarátkozott vele (zseniálisan alakítgatta a különféle érzelmek tolmácsolásához: a szenvedélyesség, a düh, a csalódottság egyaránt általa domborodik ki), eszközként tekintett rá, róla alkotott véleménye nem változott. Igaz, a maga módján erejét elismerte: „Bizonyára van az „As Times Goes By”-ban valami, ami ennyire vonzza a figyelmet”.

Azzal, hogy e dal bennmaradt a filmben, a score pedig ráerősített, olyan, a hétköznapokba is beszivárgó klasszikus született, amire addig döntően a musicalek esetében volt példa, majd hasonló ismétlődött meg a Valakit megöltek („Laura”), a Délidő („High Noon (Do Not Forsake Me, Oh My Darlin')”), valamint az Álom luxuskivitelben („Moon River”) révén – közeli korszakból példálózva. Az évek folyamán Billie Holiday mellett Louis Armstrong, Frank Sinatra és Bob Dylan is feldolgozta az „As Times Goes By”-t, s hangjegyei a Warner stúdió logózenéjének is szerves részévé emelkedett. Ám míg e nóta a főszereplők szerelmét hivatott aláhúzni, a himnuszok pedig a városban megforduló, a fronton szembenálló nagyhatalmak képviselőit, addig más dalok Rick amerikai származását és mulatójának felhőtlen, ugyanakkor kétes ügyletekkel teli atmoszféráját teremtették meg, döntően a zongorista Samet alakító színész-énekes, Dooley Wilson tolmácsolásában. Az első ilyen csokor a „Main Title / Prologue” után következik: az „It Had to Be You / Shine” egy igazi korhű bárzene, szemben a film számára íródott „Knock on Wood”-dal, mely ízig-vérig közösségpezsdítő. Aki látta a filmet, annak utóbbi hallatán bizonyára minden egyes kopogásnál felsejlik, milyen élvezettel kapcsolódott be előadásába a vendégsereg – talán még mi magunk is kopogni kezdünk. Többnyire távol állnak tőlem a betétdalok, de az „As Times Goes By”-t és ezt a párost nagyon megkedveltem, egyetlen alkalommal sem érzek késztetést az album hallgatásakor arra, hogy léptessek a lejátszón.


S ha már ennyire elkalandoztam a score-tól, néhány gondolat erejéig szeretnék kitérni a kiadványon fellelhető párbeszédekre is. A Rhino Records összeállításán kétféleképpen találkozunk a cselekmény szempontjából kulcsfontosságú monológokkal, dialógusokkal. Az egyik mód az instrumentális aláfestéssel karöltve alkalmazás („Main Title / Prologue”, „Play It Sam... Play ’As Times Goes By’", „Ilsa Returns to Rick's”, „Ilsa Demands the Letters”, „Rick Confronts Ilsa and Laszlo”, „Airport Finale / Here's Looking At You, Kid”), melyek tetszenek, nem zavaróak. Ám azokra, amelyek csak párbeszédre, vagy az az alatt hallható, különféle szerzőkhöz (Ray Noble, Cole Porter, Frank Perkins) köthető bárzenére szorítkoznak, s nem képezik szerves részét Steiner koncepciójának, csupán játékidő-kitöltésként tekintek. A „Rick and Renault” éppúgy ide tartozik, mint az „Arrival of Ilsa and Victor at Rick's” és az „Of All the Gin Joints In All the Towns In All the World...”. Sajnos kevés zenei anyag maradt fenn, ezért folyamodott ahhoz a kiadó, hogy a hiányzókat – legyen az score vagy source music – pótolván, az adott muzsikát tartalmazó filmrészletet trackként kínálja fel.


De térjünk vissza Steiner munkájára, amelynek ugyan meghatározó elemei a himnuszok és a romantikus téma, ám sok érdekességgel vonta őket körbe, melyek jól harmonizálnak a látottakkal. A „Main Title / Prologue” olyan részeket fog össze, ahol az aktuális világhelyzet narráció általi összegzése után belecsöppenünk Casablanca forgatagába és megismerhetjük a sokszínű társadalmat, a későbbiekben fel-felbukkanó zsebtolvajt (Curt Bois – Berlin felett az ég), valamint a rendfenntartó szerveket. Mivel a terület a Vichy-Franciaország fennhatósága alá tartozott, ez volt az a hely, ahonnan még el lehetett menekülni akkoriban a szabadság földjére, Amerikába. Ezt sokan kihasználták, többek között Rick is, kinek bárja csak másodsorban áll szórakozóhely hírében, leginkább a különféle kétes üzletek és a meneküléshez szükséges okmányok beszerzési helyének számít. Utóbbi reményében tér be ide Victor (Henried) és Ilsa, a házaspár hölgy tagja pedig nem is sejti, hogy a hely az egykori flörtjének tárgyáé, Rické. Újbóli találkozásuk (melyet a „Play It Sam... Play ’As Times Goes By’” húz alá) hatására az emlékek felelevenednek, az érzelmek felkorbácsolódnak, de a hatalmi és a kapcsolati játszmák sem szorulnak háttérbe.

A nyitány változatossága után Steiner az emberi kapcsolatokra és azok alakulására helyezi a hangsúlyt, s a hely pezsgésének aláhúzását a már említett dalokra bízza. Ilsa és Rick korábbi, romantikus párizsi emlékeit nagyon szépen emeli fel a rezesekkel („Paris Montage”), általuk szövődik bele a szerelmi témába a város szépsége, majd az addig hallottak variálgatásába kezd a szerző a főszereplők közötti viszony alakulásának megfelelően. Az „At La Belle Aurore” foglalja magában a búcsúleveles jelenet kíséretét, az „Ilsa Demands the Letters” – „Rick Confronts Ilsa and Laszlo” párosban hallható, egyre mélyülő, drámai szólamokra támaszkodó megoldások pedig módszeresen vetítik előre a finálé inspirálta „Airport Finale / Here's Looking At You, Kid”-et. Ha valakit a bennük hallható beszélgetések zavarnak, bizonyos részleteiket az „Ilsa Returns / As Times Goes By (Supplemental Material)”-ban és a „Laszlo / As Times Goes By (Supplemental Material)”-ban nélkülük leli meg.


A Casablanca éppúgy örök érvényű, mint Max Steiner hozzá kapcsolódó munkája. Természetesen bírálni, túlértékeltnek tekinteni éppúgy lehet őket, mint bármi mást, de az elmúlt több mint nyolc évtized maximum a kópiákat koptatta, a fényüket nem. Az avulást a Rhino korongja is jelzi: a sistergés mértéke és folyamatossága rányomja bélyegét az élvezhetőségre, ám ez az az eset, amikor annak is örülni kell, hogy legalább így hallhatjuk. A stúdió első számú embere, Jack L. Warner 1956-ban eladta a vállalat ötvenes évekig bezárólag készített produktumaiból álló gyűjteményét, így a filmzenéből is csak néhány, a Bringham Young Universityn tárolt Steiner-kollekció részét képező anyag maradt meg – idővel aztán az egykoron értékesített anyagok visszakerültek a Warner-cégcsoporthoz. Összesen valamivel több mint húszpercnyi score és számos, Dooley Wilsonnal rögzített dal maradt fent, melyek a filmből kiragadott hangsávokkal karöltve 1997-ben jelenhettek meg (igen, fél évszázaddal később…), s mai napig ez az egyetlen, hivatalos CD-je a filmnek.