„A zene számomra a film egyik karaktere. A zeneszerzői felfogásom szerint azért vagyok, hogy az adott történetet az én szűrőmön keresztül ábrázoljam, értelmezzem.”


Mansellt a fiatal zeneszerző-generáció egyik jeles tagjának szokás mondani, és bár a jeles jelző megállja a helyét, a fiatal már kevésbé, hiszen Mansell bizony már túl van az ötödik X-en. Alkotásai és eddigi karrierje alapján azonban joggal emelhető ki a fiatalosság. Zenei munkásságát a Pop Will Eat Itself együttesben kezdte, melynek 1996-os feloszlásáig volt a tagja. Ezt követően elfogadta régi barátja, Trent Reznor invitálását, és csatlakozott a Nine Inch Nailshez mint vokalista, s aktívan közreműködött az 1999-es, legendás The Fragile album néhány számában. Mansell azonban nem rockkarriert akart építeni, így örömmel vette Darren Aronofsky felkérését a Pi című alacsony költségvetésű mozi zenéjének megírására. Valószínűleg egyikük sem gondolta, hogy ezzel az 1998-as alkotással egy életre szóló barátság és a filmtörténelem legújabb fejezetének egyik legsikeresebb és legismertebb rendező-zeneszerző kollaborációja veszi kezdetét. „New Yorkban éltem ekkoriban, és le voltam égve; nagyon szar, ha abban a városban nincs pénzed. A Darrennel való találkozásom az egyike annak a két-három pillanatnak, ami egy egész életre megváltoztatta a sorsomat. Akkor tényleg nem tudtam volna mást csinálni”. A Pi nagyon alacsony költségvetésből készült, az alkotók minimális összegért dolgoztak, sokszor csak az étkezésük volt biztosítva, és Mansell is csupán 169 dollárt tehetett zsebre a munkájáért. A következő projektjük, egyben a zeneszerző második mozis megbízatása azonban már nagyot szólt. A 2000-ben bemutatott Rekviem egy álomért aláfestésével a komponista beírta magát a filmzene-történelembe, noha a score nagy része nem éppen hallgatóbarát, ám a főtéma és az ezt kifejtő „Lux Aeterna” tétel elképesztő népszerűségre tett szert, valódi ikonikus szerzeménnyé vált. Ezt a közkedveltséget csak fokozta A Gyűrűk Ura: A Két Torony 2002-ben kijött előzetese, mely alatt lúdbőröztető hatást ért el Mansell átdolgozott, „Requiem for a Tower” névre keresztelt kompozíciója. Noha a Rekviem egy álomért muzsikájáról nehéz elképzelni, de nagyon nehéz szülés volt a szerző visszaemlékezése szerint: „Darren lejött hozzám New Orleansbe, elővettem a CD-t, amelyen a javaslataim voltak. Próbálgattuk, mi hova illene, sok jelenetnél nem működött, amit kipróbáltunk, de a 'Lux Aeterna' az egyik Jennifer Connelly-s jelenet alatt elképesztően jó volt. S akkor tudtuk, hogy megvan”.

Mansell és Aronofsky már ennél a filmjüknél eldöntötték, hogy a score-t a Kronos Quartet fogja feljátszani, s bár a banda szerződtetése nem volt egyszerű, de végül összejött, ez pedig jó döntésnek bizonyult. A vonóskvartett azóta is rendszeresen felbukkan Mansell és Aronofsky közös munkáiban, rögtön a következő, a 2006-os, hányatott sorsú A forrás aláfestésében is. A zenéjében és vizuális megjelenésében is elképesztő mozi hozta el az igazi áttörést a komponista számára, a score Golden Globe-jelölésig is vitte, bár nyernie nem sikerült, igaz, a World Soundtrack Awardson az év filmzenéjének választották. Mansell ezt követően a 2008-as A pankrátor esetében dolgozott a rendezővel, bár e filmnél csak minimális score-t kért Aronofsky, s nem volt ez másként a 2010-es Fekete hattyú esetében sem, ahol pedig Mansellnek Csajkovszkij A hattyúk tava című balettmuzsikáját kellett átdolgoznia (aláfestése Grammy-jelölést ért). A duó 2014-ben, a Noén munkálkodott közösen újra, az ebből megszületett aláfestés pedig joggal nevezhető a szerző eddigi legkifinomultabb, legösszetettebb alkotásának.

Mansell pályafutása elején igen változatos megbízásokat vállalt el. Akadt köztük thriller (A gödör, Kísérleti gyilkosság, Elhagyatva), független filmes dráma (World Traveler – Az utazó, Sonny) és vígjáték (Házasság a négyzeten). 2005-ben aztán két akciófilmet is megkapott, s igen eltérő zenével oldotta meg ezeket. A Szahara inkább nagyzenekari megközelítésű, a Doom pedig egy kőkemény rock és indusztriál muzsikát kapott, e két stílust pedig ötvözte is a 2006-os Füstölgő ászok esetében. A filmes zsánerek váltogatásával a későbbiek során sem hagyott alább, a beskatulyázást ugyanis szerette volna elkerülni. 2008-ban a Mindenképpen talánnal a romantikus komédiák világába is belekóstolt, egy évvel később a Blood: Az utolsó vámpírral a horror is ki lett pipálva, s ebben az évben egy sci-fi is becsúszott, a filmként és zeneként is kultstátusznak örvendő Hold képében. Bár a szerző az egyik legnépszerűbb komponista a fiatalabbak körében, ám ez a foglalkoztatottságában nem mutatkozik meg. Az elmúlt négy évben csupán négy mozihoz adta a nevét, s ezek közül is csak Aronofsky Noéja nevezhető ismertebb filmnek. „Darren és az én kapcsolatom olyan, mint a filmjeink és zenéjük kapcsolata, vagyis teret adnak a másiknak” – jellemezte Mansell a rendezővel való kapcsolatát. Egy nem túl régi interjúban pedig azt is elárulta, hogy miért is komponál ennyire kevés muzsikát: „A zeneszerzők gyakran hathetes munkarendben dolgoznak. Kijön az egyikkel, és hozzá is fog a másikhoz. Nem értem ezeket az embereket, hogy miért nem szánnak rá megfelelő időt, én a Noén egy évet dolgoztam. Ez az, ami kell ahhoz, hogy egy zene jól működjön. Ezért imádom Darren filmjeit meg a vele való munkát, mert minden esetben kihívás, hogy megtaláljam a megfelelő hangot”. Clint Mansell nevével ugyan keveset találkozhatunk filmek stáblistáján, ám arra jó esélyünk van, hogy élőben elcsípjük, hiszen a zeneszerzés mellett rengeteget koncertezik. 
 

Gregus Péter
2014.10.12.
 

Teljes filmográfia: 
 





  Kapcsolódó anyagok


Sportfilmek zenéje - I. rész
Kollaborációk, életutak