Darren Aronofskyra nem lehet éppen rásütni azt a bélyeget, hogy megszállott munkamániásként ontaná magából a filmeket, hiszen az idén negyvenöt éves New York-i filmesnek a hamarosan bemutatásra kerülő Noé csupán a hatodik alkotása. A 2010-es Fekete hattyú után, melyet a szakma már nem mert úgy ignorálni, mint a korábbi A pankrátort, Aronofsky joggal lett az egyik legkeresettebb rendező, ennek ellenére ő továbbra is csak saját filmtervei megvalósításával foglalatoskodott, elképzelései pedig jócskán vannak. A Fekete hattyú is egy régi ötlete volt, a gyökerei egészen az ezredfordulig, nyúlnak vissza. A rendező ekkor vetette fel elsőként Natalie Portmannek a saját magát őrületbe kergető balett-táncosnő történetét, ám ekkor Portman egyéb elfoglaltságai miatt nem akart a projektben részt venni, inkább barátnőjét, Mila Kunist ajánlotta a rendező figyelmébe. Az ötlet akkor azonban fiókba került, mivel Aronofsky más elképzeléseit vette előre. A költői, így nézői sikert el nem érő A forrás után a rendező valami egyszerűbbet, befogadhatóbbat akart. Ekkor merült fel benne egy pankrátor és egy balerina szerelmét bemutató film lehetősége, gyakorlatilag korábbi ötleteit kombinálta volna, ám a tervezgetés során belátta, hogy ez a két cselekményszál és a két eltérő karakter túl sok lenne egy filmhez, így a gyakorlatilag összetartozó A pankrátor és a Fekete hattyú külön-külön valósult meg.


A balett világát húgán keresztül ismerte meg a direktor, s ekkor fedezte fel, hogy mennyire zárt, titokzatos, a kívülálló számára fel sem foghatóan sötét ez a művészeti ág a rengeteg belső feszültség, intrika, törtetés és becsvágy miatt. Aronofsky ezt a szituációt pedig egy napjainkra már szinte eltűnt műfajjal, a pszichothrillerrel tálalja. Roman Polanski A bérlő és a Rosemary gyermeke című alkotásai, melyek az említett zsáner csúcsművei közé sorolandók, illetve David Cronenberg korai munkássága szolgált példaként az áhított szerepet elérni vágyó balettos totális mentális szétcsúszását, bekattanását elénk táró történetnek.

A filmben végül Portman és Kunis is szerepet kapott, előbbi Nina, a Hattyúkirálynő szerepét elnyerő balerina, utóbbi a helyére pályázó rivális karakterét játszotta. A társulat vezetőjét, a sajátos módszerekkel dolgozó, női táncosait szexuálisan motiváló koreográfust Vincent Cassel formálta meg, mellettük pedig feltűnt még Winona Ryder, a társulat korábbi húzóneve, az erősen megkopott fényű balerina szerepében, illetve Barbara Hershey mint Nina anyja, a lányát vasszigorral nevelő extáncos. A társulat tagjaiként pedig valódi neves táncosok is feltűntek, így Benjamin Millepied is, aki amellett, hogy fontosabb szerepet is eljátszott, a mozi koreográfusa is volt. A két női főszereplő komoly balettleckéket vett, sok táncjelenetet így velük lehetett rögzíteni, ám néhány bonyolultabb mozdulatnál dublőröket alkalmaztak, olykor pedig úgy jártak el, hogy a helyettesítő táncos testére digitálisan helyezték rá Portman fejét – az összhatás kétségkívül meggyőzőre sikerült. A színészek játéka amúgy sem hagy semmi kívánnivalót maga után, sőt a Fekete hattyú azon ritka mozik egyike, amikor minden szereplő magas teljesítményt nyújt, így nem is véletlen, hogy szinte az összes fontosabb színész valamilyen filmes díj kapcsán jelölt vagy nyertes volt, a legnagyobb elismerés viszont Portmannek járt, aki az Oscart is megkapta az alakításáért. A Fekete hattyú emellett még öt további kategóriában is jelölt lett, például a legjobb filmek mezőnyében is.


A score megkomponálását a rendező természetesen állandó zeneszerzőjére, Clint Mansellre bízta, aki egyszerre került hálás és kifejezetten nehéz helyzetbe, hiszen alapanyagnak Csajkovszkij egyik mesterműve állt rendelkezésére, ugyanakkor ez a szituáció nehézségét is magával hordozta. A film zenéje szinte teljes egészében A hattyúk taván alapul, méghozzá két vezérelv mentén. A cselekményben szereplő táncos részek, a próbák, az előadás alatt természetesen a nagy orosz komponista műve hallható, ám amikor más jeleneteket kellett zenével támogatni, akkor is Csajkovszkij művéből indult ki Mansell. Ebből kifolyólag kifejezetten eredeti muzsika nem is született a filmhez, inkább egy adaptált filmzenének lehet nevezni a Fekete hattyú aláfestését, igaz, ebből a szempontból az egyik legjobbnak mondhatjuk. Azonban Csajkovszkij muzsikáját tisztán, ahogy azt ő megírta, elég kevésszer hallhatjuk, mivel Mansell és a karmesterként is közreműködő Matt Dunkley alaposan átszerkesztette a műből felhasznált tételeket, darabokat illesztettek be, különálló részeket dolgoztak össze, ám úgy, hogy ettől még könnyűszerrel felismerhető a kiindulási alap. Emellett Mansell saját ötleteivel egészítgette ki, vagy éppen az eredeti műben meglévő megoldásokat domborította ki, esetleg bizonyos hangokat felerősített, vagy más hangszerrel játszatott el. Tulajdonképpen már ez is elég volt ahhoz, hogy az őrületbe zuhanó balerina története tökéletes aláfestést kapjon, ám az apró, nem az eredeti műből eredeztethető kiegészítéseivel a tébolyt fokozni is tudta. Mindez természetesen önmagában hallgatva nem eredményezett kellemes hallgatnivalót, pláne úgy, hogy az ember fejében benne vannak a kiindulási alap csodás dallamai. Mansell pedig talán ezért dicsérhető a legjobban, hiszen a zeneirodalom valószínűleg legromantikusabb, leghallgatóbarátabb művéből egy thrillerzenét formált, úgy, hogy mégsem forgatta ki önmagából A hattyúk tavát.

Rögtön az albumot nyitó "Nina's Dream"-mel belecsapunk a két komponista képzeletbeli kollaborációjába. A hattyúk tava jól ismert dallamai csendülnek fel, majd az andalító muzsikába betör Mansell zavaróan idegen elektronikus felcsattanása, az eredeti mű pedig ugyan tovább folytatódik, ám szép lassan a kellemes muzsika alatt újra bekúszik egy disszonáns és nyomasztó hanghatás. Ez épp csak annyira változtatja meg Csajkovszkij eredetijét, hogy érezzük, valami mintha nem stimmelne. A "The New Season" ismét az eredetivel kezd, ám itt Mansell már jobban megmutatkozik, először csak belesző apróságokat a jól ismert műbe, majd annak dallamait felhasználva egy saját témát hoz létre. Ez az "A Room of Her Own" esetében is folytatódik, ám itt a közismert motívumok helyett a darab kevésbé ismert részei estek "áldozatul" Mansell transzformálásának. Az "A New Swan Queen"-ben ismét A hattyúk tava jól ismert motívumait állítja csatarendbe, s az első tételhez hasonlóan az andalító balettzene alá becsúsztat egy nyomasztó elektronikus szőnyeget, ami ismét eléri a hatást, vagyis a szép muzsika teljesen átváltozva, kísérteties hatásúvá válik.


A "Lose Yourself" megint csak egy nagyobbrészt Mansell-darab. Zakatoló vonósai, basszusai A forrás és a Rekviem egy álomért score-ját idézik, ám Csajkovszkij eredetije itt is jelen van, csak darabokra bontva. E tétel az egész koncepció talán legtökéletesebb tolmácsolója, főleg a záró, vérfagyasztó felcsattanással, mely A hattyúk tava egyik közismert darabja, ám környezetéből kiragadva teljesen más hatást kelt. A minimalista, zongorás "Cruel Mistress"-t ismét az orosz komponista szelleme járja át, ám a hozzáadott indusztriális hanghatásoktól ez is egy tökéletes thrillerzenévé formálódik át.

Az album közepétől átalakul a score, A hattyúk tava a háttérbe vonul, s előjön a Csajkovszkij-mű csontig lecsupaszított összetevőit újrahasznosító Clint Mansell. Az olyan trackek, mint a "Power, Seduction, Cries", a "The Double" és az "Opposites Attract" miatt mondhatjuk, hogy ez az album inkább Mansell műve, és nem csak egy Csajkovszkij-átértelmezés. Ezeknél Mansell stílusjegyei már dominálnak, vagyis a repetitív zongora, a fémes hanghatások, a kis létszámú vonósszekció, a markáns, kirobbanó, majd gyorsan eltűnő drámai dallamok és a mély ambient hatások. A nyolcperces "Night of Terror"-ral visszatérünk a tánchoz, s újra az eredeti mű transzformálását halljuk. A téboly megjelenítéseként Mansell túlhangsúlyozta a rezeseket, bizonyos részeket pedig harsányabbra hangolt, a tételbe emellett saját témáit is beleszőtte. Itt az eredeti mű horrorisztikussá alakításának legtökéletesebb példáját halljuk. A végjáték, vagyis a drámai előadás aláfestése az a rész, ahol a score-ra a legnagyobb feladat hárult, hiszen itt a darabból sok részletet látunk, ekkor Csajkovszkij eredetije szól, ám az előadás közben Nina egyre jobban elveszik saját elméjének vízióiban, így ennek zenei kifejezését is meg kellett oldani. Az előadást záró "A Swan Is Born" és a "Perfection" pedig szinte már belepiszkálástól mentesen tárja elénk A hattyúk tava eredeti dallamait.


Annak ellenére, hogy eddig csaknem végig dicsértem a score-t, mégsem kaphat magasabb pontot a fent jelzettnél, hiszen önmagában nem egy könnyű hallgatnivaló, teljes megértéséhez elengedhetetlen a film ismerete is. Az azonban kétségtelen, hogy ami ehhez a mozihoz zeneileg szükségeltetett, azt Mansell szinte tökéletesen megoldotta, így az aláfestés film alatti magas szintű értékéhez nem fér kétség.