„Szeretek játszadozni, kísérletezni a hangokkal, és felfedezni, miként hozhatok létre valami újat a dolgok kombinálásával. Mindig is foglalkoztatott a műfajok keresztezése”


Kedveli a színes, változatos hangzást, zenei megoldásokat, és előszeretettel kísérletezik, töri a fejét olyan dolgokon, melyekkel egyediséget csempészhet adott projektjébe. Elsősorban e két dolog körvonalazódik az emberben, miközben Daniel Pemberton műveit hallgatja, illetve a vele készült interjúkat olvassa, s ezek azok, melyeknek köszönhetően – hosszúra nyúlt tévés időszaka után – szinte egyik pillanatról a másikra robbant be a nagyjátékfilmek világába, került a szakma élvonalába.

A brit származású komponistát gyerekkorától kezdve foglalkoztatták a dallamok, ám pályatársainak többségével ellentétben ő nem a klasszikus, hanem az elektronikus vonalon indult el. Bevallása szerint már viszonylag fiatalon otthonosan érezte magát ebben a világban, vagy ahogyan egy alkalommal fogalmazott: „Kilenc-tíz éves koromra nagyon belejöttem az elektronikus zenébe. Volt egy kis szintetizátorom, és azon vacakolgattam”. A kilencvenes évek elejére Nagy-Britanniában az ambient és a kísérleti elektronikus megoldások térhódítása zajlott, ami Pembertont tovább ösztönözte ezen az úton – különösképpen az e téren úttörőnek számító The Future Sound of London formáció muzsikái fogták meg a témában. Amellett, hogy szárnyait bontogatta, a Video Game Magazin munkatársaként tett szert jövedelemre, saját ötleteiből pedig tizenhat éves korára összeállította első albumát, a Bedroomot (a cím apropóját az adta, hogy ekkoriban hálószobája töltötte be a stúdió szerepét).

A Bedroom az irányzat képviselői mellett a tévés Janet Street-Porternek is felkeltette a figyelmét, aki ennek hallatán megkereste egy készülő dokumentumfilmmel, a Lonely Planettel. Pemberton igent mondott, s ezzel új ajtók nyíltak meg előtte: „Suli mellett foglalkoztam vele. Megcsináltam a házi feladatot, majd dolgoztam a tévéműsor zenéjén. Nagyon jó élmény volt, aztán megkért, hogy vállaljak el még egyet. Aztán kért még egyet, s mivel másoknak is tetszett, amit csináltam, ők is felkértek” – foglalta össze indulásának időszakát a szerző. Ez a görgeteg olyan lendületet vett, aminek következtében a kilencvenes évek közepétől 2010-ig bezárólag hetvennél is több dokumentumfilmnél, tévésorozatnál, miniszériánál, illetve tévéfilmnél működött közre. Ezek közül hazánkba a Gordon Ramsay – A pokol konyhája, a Ramsay, a konyha ördöge, a Robbanó Mennyország, a Jamie menzája – Második menet, a Halálos némberek, A nép ellenségei, a Tábornokok a harcmezőn, A kultikus gyilkos, a Csoda, hogy élek, a Dirk Gently, valamint a Hív a kötelesség jutott el.

E körtől egy 2011-es horrorthriller, a Kísértetek révén távolodhatott el első ízben, amelyet a Vér és az Útvesztő követtek, majd érkezett a Ridley Scott-féle A jogász, s ez után öles léptekkel indult meg a népszerűség irányába. Danny Boyle (Steve Jobs) éppúgy dolgozott már vele, mint Guy Ritchie (Az U.N.C.L.E. embere, Arthur király: A kard legendája), Stephen Gaghan (Arany), Peter Landesman (Mélytorok: A Watergate-sztori), Aaron Sorkin (Elit játszma, A chicagói 7-ek tárgyalása, Az élet Ricardóéknál), vagy épp Gary Ross (Ocean's 8: Az évszázad átverése).

Elmondása szerint nézőként mindenféle műfajt kedvel, komponistaként azonban azokon a produkciókon dolgozik szívesebben, ahol a cselekmény teret enged a zenének, s nem az a feladata, hogy az effektek sokaságát túlharsogja. Munkásságában ennek megfelelően azon alkotások dominálnak, ahol munkáját jobban előtérbe helyezhette, ugyanakkor kellően széles körben mozog: kalandfilmen éppúgy dolgozott már, mint vígjátékon, életrajzi filmen, drámán vagy épp dokumentumfilmen, a képregények világába pedig a Pókember – Irány a Pókverzum, illetőleg a Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása) révén kóstolhatott bele. Score-jaira a szakma is felfigyelt, s így Oscar-jelöléssel éppúgy büszkélkedhet, mint Emmy-, BAFTA-, Golden Globe-nominálással. 
 

Kulics László
2022.01.28.
 

Teljes filmográfia: