A feltörekvő Daniel Pemberton pályája kapcsán némi hasonlatosságot látok Alexandre Desplat-éval, még ha zenei formanyelv terén távolabb nem is állhatnának egymástól. Mindketten halkan indultak el (míg kollégája francia, Pemberton brit földön), és fokozatosan vonták magukra előbb a filmzenerajongók, végül még a score-okkal nem különösebben foglalkozó filmbarátok figyelmét is, mire bekerültek a hollywoodi vérkeringésbe, egyre több elismerést besöpörve. Az Elit játszma komponistája videójátékokra specializálódott újságíróként indult. Első score-ját 1994-ben írta egy tévésorozathoz, egyik legfrissebb műve pedig szintén egy szériában, a Fekete tükör negyedik évadjában, a Star Trek-folyamot idéző USS Callister című részben hallható. A sorozatokat úgy általában sem hanyagolja, de 2013-ban új fejezet nyílt mozis pályafutásában, amikor befutott a felkérés Ridley Scott A jogász című alkotásához. A direktorral azóta sem szűnt meg a munkakapcsolata, aminek újabb gyümölcse a 2018 januárjában, az Elit játszmával szinte egy időben a magyar mozikba került A világ összes pénze lett. A zeneszerző teljesen egyedi stílusa talán az elektronikus muzsikái mellett sok éve már score-okat is jegyző – filmzenéit tekintve viszont egyre sikertelenebb – David Holmeséhoz áll közel, így nem véletlen, hogy Pembertont találták legalkalmasabbnak arra, hogy kollégája nyomába érjen, akitől átvette a stafétát az Ocean's-folyam következő darabjánál, az Ocean's 8: Az évszázad átverésénél.


Az Elit játszma rendezője az ezen minőségben most debütáló Aaron Sorkin, aki sistergő párbeszédeiről lett híres Az elnök emberei kapcsán, hírnevét pedig olyan mozikkal öregbítette forgatókönyvíróként, mint a Social Network – A közösségi háló (melyért egy Oscar-szobor tulajdonosa is lett), vagy éppen a Steve Jobs. Az eredeti címbeli Molly (Jessica Chastain alakításában, aki legutóbb a Miss Sloane-ben nyújtott lehengerlő teljesítményt) egy pókerklub vezetésében segédkezik, s ezt oly sikeresen teszi, hogy a vendégkör révén Hollywood legbefolyásosabb köreiben találja magát. Amikor maffiaügyek kapcsán az FBI megkörnyékezi, hogy elvei ellenére tegye félre pozíciója első számú szabályát, a diszkréciót, és szolgáltasson ki nekik információkat, nehéz helyzetbe kerül...

Sorkin, úgymond, házon belül keresett zeneszerzőt, és nem lehetett nehéz döntés számára, hogy a már említett Steve Jobshoz is egy különleges, sokszínű dallamkavalkádot megálmodó Pemberton mellett döntsön, akire aztán teljesen rábízta magát. Erre így emlékezett vissza a direktor: "Amikor először rendezel – és feltételezem, hogy ez a századik alkalommal sincs másként –, nem az a célod, hogy a főbb közreműködők afféle katonáid legyenek, akik minden parancsodat végrehajtják, hanem inkább az, hogy művészként túlteljesítsék a tőled kapott instrukciókat. Egy korai megbeszélésen, mely Torontóban zajlott, ahol az Elit játszma forgott, azt mondtam e nagyszerű komponistának, hogy én nem elektronikus zenét képzelek el a filmhez, hanem inkább vonósokat, fafúvósokat és rezeseket, azaz nagyzenekari hangzást. Ő bólogatott, majd széles mosollyal az arcán annyit mondott: 'Elektronikus zene lesz'. Ezzel Daniel nem kevesebb lett, mint a film társírója, s örökké hálás leszek neki, amiért a saját ösztöneit, nem pedig az én iránymutatásaimat követte." Ezúttal tehát az történt, aminek alapesetben nem kéne szokatlannak lennie, mégis az: egy rendező teljes mértékig rábízta magát komponistájára, aki aztán meghálálta a bizalmat. Elektronika emlegetése ide vagy oda, a score-ban annyira tökéletesen el lett találva ennek aránya, hogy még véletlenül sem kelti valamiféle lélektelen, kizárólag számítógéppel előállított aláfestés érzetét. Pemberton egy igen karakteres, rockzenekari felállást képzelt el, viszont nem lepne meg, ha kiderülne, hogy ő maga játszotta fel az egészet.


"Úgy akartam megírni a darabokat, hogy ne egyetlenegy zeneszerző, hanem különböző zenekarok szerzeményeinek tűnjenek. Azt szerettem volna, ha úgy hatnak, mintha csak Molly világában születtek volna meg: olyan zenék, melyeket ő hallgatna vagy őt vennék körül. Kortárs muzsikának kellett érződnie, nem pedig hagyományos filmzenének. Emellett Aaron szeretett volna adni a karakternek egy témát, amely a film során növekszik, hogy végül egy jelentős érzelmi csúcspontba torkolljon, s ezt is fontos volt beledolgozni abba, amit létrehoztam" – mesélt a művész a koncepcióról.

A score főszereplői a különféle elektromos gitárok, a lendületes ritmusszekció, a nem túlburjánzó, de mindvégig jelen lévő elektronika, illetve a torzítással létrehozott számtalan hang. A műben több irányzat bukkan fel, mint például az a sűrű, posztrockos gitárzenei stílus is, melyre a "Raided" és a "Scars" a példa. A címszereplő már említett, folyamatosan variálódó témája is ilyen köntösbe bújtatva jelenik meg: kezdve a "Molly's Journey"-tól az "It Had to End"-en és a "Therapy Session"-ön át a Pemberton másik januári premierjének eredeti címére kikacsintó "All the Beauty in the World"-ig. A visszafogottabb irányba tartozik még az elmélyülős "Molly's Dream" címre hallgató ambient szösszenet, illetve a női nyögdécseléssel tarkított, fülledt "The Playmates". Valamint ide sorolható még két, vélhetően élő hangszerek torzítása révén összálló elektronikus darab, a brutális basszusú "Area Codes" és a jéghideg "Intruder".


Körülbelül huszonöt percet tesz ki a kiadvány legjellemzőbb irányzata, melynek érdekes ellentmondása, hogy úgy visz el bennünket a hetvenes évekbe, úgy hozza a káprázatos funkys és groove-os atmoszférát, hogy minimálisan sem nevezhető nosztalgiázó retrózásnak, ízig-vérig modern kompozíciókat hallunk. Végtelen dinamika jellemzi ezeket, ami már a nyitó tételben, a kattogó elektromos gitáros "Staring Down a Mountain"-ben megmutatkozik. A soundtracket hallgatva a hihetetlenül laza negyedik track, a "Set it Up" az, amelyre a legtöbb hallgató biztosan felkapja a fejét, és rögtön újra le is pörgeti. Hallhatunk a kiadványon még 21. századi ruganyos, modern countryt ("Cut the Pack"), több track (például: "Play Your Hand, "Pocket Kings" és a már-már diszkós "Beyond Your Means") pedig tökéletesen passzolna bármely bank- vagy épp kaszinórablós filmnek a nagy akciót mutató jelenetsorai alá, míg a "Red & Black" / "House of Cards" / "The Russians" trió tökéletesen funkcionálna egy olasz vagy francia város utcáin – és lépcsőin – zajló autós üldözés alatt.

"Csodálatos volt együtt dolgozni Aaronnal. Még mindig nem hiszem el, hogy ez az első rendezése, hiszen annyira magabiztos, lelkes és támogató volt, hogy úgy éreztem, ezzel foglalkozott egész életében" – nyilatkozta Pemberton. Ehhez annyit lehetne hozzáfűzni, hogy a kölcsönös megbecsülésnek köszönhetően remélhetőleg egy újabb állandó rendező-zeneszerző páros született meg. A soundtrack önálló hallgatnivalóként stabil lábakon áll, egyik különlegessége például, hogy nem tartalmaz töltelékeket, mindegyik szerzemény más miatt hatásos. Ráadásul pár kompozíció kivételével nem került fel rá lassabb szerzemény, ennek köszönhetően közel egy órán át szinte folyamatosan dobolhatjuk a lábunkkal az ütemeket.


Elég ígéretesen indul 2018, ha már rögtön januárban feltűnik az év egyik legjobb score-ja. Azt se feledjük, hogy 2017 egyik legerősebb filmzenéjét is Daniel Pemberton szállította az Arthur király – A kard legendája középkori metáljával, ráadásul az egy esztendővel korábbi Az U.N.C.L.E. embere muzsikája is sokak éves filmzenei toplistájának élén szerepelt tőle. Nagyon ritka, amikor ennyire átjön, hogy egy komponista mennyire imádja a munkájával járó kihívásokat. Egy ideje a szerző neve garancia a kiemelkedő minőségre, sőt ki merem jelenteni, hogy az utóbbi évek egyik leginkább üdvözlendő filmzenei fejleményének Daniel Pemberton felbukkanása és száguldó iramra váltása tekinthető.