Az elmúlt esztendőket vitán felül a képregény-adaptációk uralták, ezért is megy csodaszámba, hogy 2015-ben javarészt a különböző kémkalandok domináltak. A sort nyitotta a Kingsman – A titkos szolgálat, aztán a nálunk forgatott A kém is pellengérre állította a spionok világát, míg a zsáner masszívabb darabjai iránt érdeklődők (mint például jelen sorok írója) olyan darabokban élhették ki rajongásukat, mint a Mission: Impossible- és a James Bond-széria legújabb epizódjai, nem beszélve Steven Spielberg megtörtént esetet feldolgozó mozijáról, a Kémek hídjáról. Nem szabad elfeledkezni Guy Ritchie Az U.N.C.L.E. embere című könnyed stílusbravúrjáról sem, amely egy hatvanas évekbeli sorozatot modernizált, de azt – rendhagyó módon – nem helyezte a jelenkorba, hanem meghagyta a hidegháború csúcspontján.


A CIA legjobb ügynöke, az egykori mestertolvaj, Napoleon Solo (Henry Cavill) és a szovjet szuperkém, Ilja Kurjakin (Armie Hammer) minden személyes és nemzeti ellentétüket kénytelenek félredobni – ami egyikük részéről sem megy könnyen –, hogy megakadályozzanak egy titkos szervezetet abban, hogy nukleáris fegyverekkel lássa el a feketepiacot. Ebben segítségükre van egy atomtudós lánya (Alicia Vikander), és a brit titkosszolgálat egyik ügynöke (Hugh Grant) is bonyolítja a szálakat a háttérben.

Míg Ritchie egykori munkatársa és jó barátja, Matthew Vaughn a Kingsman esetében megtalálta a tökéletes egyensúlyt a stílus és a tartalom között, addig a brit rendező egyértelműen az előbbire helyezte a hangsúlyt, hiába próbálta meg olykor túlbonyolítani a cselekményt a Sherlock Holmes-mozijaiban is bevetett időugrásokkal. Az a bizonyos stílus, amelyet a vászonra festett, egyértelműen szórakoztató: hiába sovány a történet, a főszereplők pedig hiába festenek úgy, mintha egy hatvanas évekbeli divatmagazin lapjairól léptek volna ki, remekül működik köztük a kémia, Cavill és Hammer kettőse pedig önkéntelenül is Tony Curtis és Roger Moore játékát juttatja az ember eszébe a Minden lében két kanálból.


Ritchie filmjei legalább annyira híresek a zenei anyagukról, mint Quentin Tarantino mozijai. A két Sherlock Holmesnál evidens módon nem élhetett a zenei válogatás eszközével (habár az Árnyjátékban részben ez mégis sikerült), ám oda nem kisebb nevet sikerült szerződtetnie, mint Hans Zimmert. Sokan ezek után biztosra vették, hogy eme kémkalandhoz is a neves komponistával fog együttműködni, azonban a választása arra a Daniel Pembertonra esett, aki a BBC minisorozataiban és tévéfilmjeiben (mint a Dirk Gently vagy a Kísértetek) nyújtott teljesítményével hiába halmozza sorra a szakmai sikereket és a rajongók elismerését, szélesebb körben csak Ridley Scott kellemes, de nem túl maradandó A jogászát tudta felmutatni. Ritchie azután döntött végül a brit zeneszerző mellett, miután végighallgatta szinte minden nevesebb komponista hanganyagát, mert Pemberton munkája hangzásában elütött a többiekétől. Így amikor felhívta őt azzal a kérdéssel, hogy "Szeretnéd megkapni a munkát?", Pemberton – aki nem volt maximálisan megelégedve az említett demóval – csak annyit válaszolt, hogy "Igen, könyörgöm." A komponista lelkesedésén nincs különösebb csodálkozni való, ugyanis egyértelműen a hatvanas évek a kedvenc zenei korszaka (ez számos más munkájában is tetten érhető), olyan neves zenészekkel, mint John Barry, Lalo Schifrin, Jerry Goldsmith (aki az eredeti sorozat főcíméért is felelt), Quincy Jones vagy Ennio Morricone.


Az olyan korabeli filmek és tévésorozatok, mint Az Ipcress ügyirat, a Hajsza a föld alatt, a Get Carter, Az olasz munka, Az Angyal, a Minden lében két kanál, vagy az említett zenészek hatása pedig egyértelműen a score legfőbb erősségei közé tartozik, amelyek miatt okkal emelték pajzsukra Pemberton muzsikáját mind a kritikusok, mind a filmzenekedvelők. Mindezek tetejébe munkájába úgy simulnak bele az olyan korabeli előadók, mint Roberta Flack, Nina Simone vagy Solomon Burke dalai, mintha eredetileg is Pemberton zenéjéhez készültek volna. A szerző munkája az "Out of the Garage"-dzsal veszi kezdetét, amelynek már nyitánya is olyan, mintha Henry Mancini valamelyik Rózsaszín Párduc-zenéjét raktuk volna tévedésből a lejátszóba. Már ebben a trackben kiemelt szerep jut az album olyan jellegzetes hangszereinek, mint a basszusfuvola vagy a csembaló.

A "His Name Is Napoleon Solo"-ban Pemberton tovább variálja az alapokat, és behozza az album másik jellegzetességét, a western tónust a basszusgitár képében, ami több puszta tisztelgésnél Morricone előtt. Napoleon Solót például rendre cowboynak nevezi társa, ami jó alapot nyújtott Pembertonnak, mint az olasz komponista hatalmas rajongójának, hogy a spagettiwesternek stílusát is beemelje a score-ba, ezzel erős zenei ellenpólusát adva az Ilja Kurjakint zeneileg leginkább megtestesítő csembalónak, amely mellé még rendre betársul a cimbalom, a citera vagy a chimalong. A két karakter esetében éppen ezért nem beszélhetünk színtiszta témákról, inkább csak erőteljes zenei motívumokról, amelyek – a szereplőkhöz hasonlóan – folyton viaskodnak egymással, és mindig az kerül előtérbe, amelyik a jelenet alatt éppen hangsúlyosabb. Pemberton pedig számtalanszor él is a lehetőséggel a játékidő alatt, de szinte sohasem ugyanúgy, mint például a balladaszerű "Circular Story"-ban, a játékos "Bugs, Beats and Bowties"-ban, vagy az album csúcspontjának számító "Take You Down"-ban, amelyben Morricone Navajo Joe-hoz írt aláfestését idézi meg a folyamatosan kántáló férfi vokállal.


Amiért mégsem tudok maximális pontszámot adni az albumra, az az, hogy középtájon kissé lendületet veszít, ami persze egy bő hetvenperces kiadvány esetében jóformán elkerülhetetlen. A gyűjtői kiadás bónusz számaival viszont hiába válik teljessé a hanganyag, érdemi újdonsággal már tényleg nem tud szolgálni, és a "The Unfinished Kiss"-szel tökéletesen záruló album szerkezetét is széttördeli. Ezek viszont tényleg csupán nüansznyi problémák, amelyek eltörpülnek amellett, hogy hosszú idő óta ez volt az első olyan filmzene, amely a műfaj iránt kevésbé érdeklődők kíváncsiságát is felkeltette. Daniel Pemberton érdemei nemcsak a hangszerek virtuóz használatában vagy egy korszak tökéletes megidézésében keresendők, noha ezek sem lebecsülendők, hanem abban, hogy olyan komponisták szellemét idézte meg, akik nélkül ez a műfaj lényegesen kevesebb lenne. Ahogy mi, rajongók is.