A nézők lettek a streamingszolgáltatók – közülük is elsősorban a Netflix – előretörésének nagy nyertesei, hiszen ezek hiába helyezik nemegyszer a futószalagon történő tartalomgyártás fontosságát a színvonal mögé, a rengeteg feledhető produkcióra jutnak emlékezetesek is, köztük olyanokkal, amelyek a hagyományos moziforgalmazásig nem jutnának el, mert senki nem merné megkockáztatni az esetleges bukást. Aktuálisan ilyen például Az ír, Martin Scorsese, Robert De Niro és Al Pacino triójának sikerfilmje, de a reménytelen helyzetben lévő, ám végül mégis megvalósuló alkotások közé sorolható A Sötét Kristály – Az ellenállás kora is.

Ha elhangzik az 1990-ben, mindössze 53 évesen elhunyt Jim Henson, a bábművészet népszerűsítésében elévülhetetlen érdemeket szerzett alkotó neve, valószínűleg a legtöbb embernek mindmáig Breki vagy Miss Röfi jut eszébe a Muppet-show-ból, és persze a páholyból mindenkinek odamondogató két öregúr, esetleg még a Szezám utca. Számos tévés rendezése mellett ugyanakkor Henson készített két ismert mozifilmet is. Az egyik a bábfigurák mellett hús-vér színészeket, köztük David Bowie-t és Jennifer Connellyt is felvonultató, 1986-os A fantasztikus labirintus, míg a másik az ennél némileg kevésbé népszerű, négy évvel korábban készült, teljes egészében bábokra épülő A Sötét Kristály. Ennek 2019 augusztusában bemutatott előzménye a korai tervek szerint még animációs formában látott volna napvilágot, ám végül az illetékesek úgy döntöttek, hogy inkább visszanyúlnak az eredeti film stílusához, és bábfigurákkal valósítják meg elképzeléseiket, ráadásul egy tízrészes sorozat formájában, az ehhez szükséges anyagiakat pedig a Netflix biztosította. A költségvetés nemcsak a bábok elkészítését tette lehetővé, hanem azt is, hogy az impozáns helyszíneket a készítők valóban felépítsék, és számítógépes trükköket csupán kiegészítésként alkalmazzanak, elsősorban ott, ahol a látványt ily módon még impozánsabbá lehetett tenni. Elismerésre méltó, hogy mindezt egy tizenötmillió dolláros keretből képesek voltak kihozni, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy számos ismert színész adja a figurák hangját. Amennyiben nem az egyébként remekül sikerült magyar szinkront választjuk, akkor olyan színészeket hallhatunk közreműködni a teljesség igénye nélkül, mint Sigourney Weaver, Taron Egerton, Helena Bonham Carter, Bill Hader, Alicia Vikander, Lena Headey, Mark Strong, Natalie Dormer, Simon Pegg, Jason Isaacs és Mark Hamill.


A történet a Thra bolygón játszódik, amelynek teljhatalmú urai a dögkeselyűszerű szkepsziszek, akik a Thra erejét adó mágikus kristály őrzői, ám erejét rosszra használják fel. Miközben a koboldok jótevőiknek hiszik őket, a szkepsziszek titokban azon munkálkodnak, hogy minél több kobold életerejét szerezzék meg, ezzel téve szert örök életre. Amikor ármánykodásuk lelepleződik egy kobold előtt, ő igyekszik félrevezetett társait meggyőzni arról, hogy ha nem szállnak harcba, az fajuk teljes pusztulásához vezet.

Mind a tíz részt a francia Louis Leterrier rendezte, aki számára új volt a terep, hiszen eddig csak élő szereplős filmeket készített, melyek közt olyanokat találunk, mint A szállító, A hihetetlen Hulk, A titánok harca és a Szemfényvesztők, közülük pedig csak az utolsó nevezhető emlékezetesebbnek. Az ellenállás kora viszont egyenesen lenyűgöző lett, és elmondható, hogy amennyiben hagyományos módon, színészekkel valósult volna meg, úgy a több szálon futó történet összetettségének, a kidolgozott karakterfejlődésnek köszönhetően egy, A Gyűrűk Ura-széria mellé is bátran odahelyezhető fantasyről beszélnénk. Ebben a formában azonban kissé keresgéli a célközönségét a folyam. Egy átlagos felnőtt csupán gyerekeknek való szórakozásnak gondolhatja, az apróbbak számára viszont akadhatnak benne keményebb jelenetek is, így nem véletlen, hogy a Netflix készített egy tájékoztatót a kisgyerekes szülők számára arról, hogy mely részek hányadik percében láthatók ilyenek. Ez érthető is, hiszen például a koboldok életerejének elszívása valóban horrorisztikus hatású, a szkepsziszek őrjöngésszerű lakomázása pedig középkori királyi udvartartások féktelen tivornyáit idézi. Az ellenállás kora mindazonáltal kicsit idősebb, és persze nem burokban nevelt gyerekeknek ugyanúgy ajánlható, mint olyan felnőtteknek, akiket egy történet maga jobban érdekel, mint a megvalósítás mikéntje. Engem a második résznél kapott el a sorozat hangulata, onnantól kezdődően viszont szinte el is felejtettem, hogy csak bábokat látok, annyira vitt magával a történet sodrása, a kézműves kezekkel megalkotott látványvilágon pedig az érződik, hogy az alkotók mennyire szerették azt, amit csináltak.


Az 1982-es eredeti filmhez egy nagyszabású, szintetizátoros megoldásokkal tarkított szimfonikus muzsikát írt Trevor Jones, de mivel a Dark City és Az utolsó mohikán score-jának megalkotója gyakorlatilag visszavonult, talán meg sem keresték, hogy folytatná-e, amit annak idején elkezdett. A sorozat aláfestését így a komoly jövő előtt álló tehetség, Daniel Pemberton jegyzi, akinek szerzeményeit olyan filmekben hallhattuk, mint Az U.N.C.L.E. embere, a Steve Jobs, a Pókember: Irány a Pókverzum!, illetve az Arthur király: A kard legendája. Utóbbi dallamaira Leterrier is felfigyelt, így nem kellett sokáig gondolkoznia azon, hogy kit is válasszon sorozatához. Pemberton ehhez a lenyűgöző világhoz különleges megközelítéssel szeretett volna előállni, ezért elsősorban nem hagyományos nagyzenekart kezdett el használni, hanem olyan akusztikus hangszereket, mint például a tekerőlantra emlékeztető nikkelhárfa, a bansuri nevű indiai bambuszfuvola és a lantszerű, török baglama. Idővel viszont rájött, hogy szükség lesz filmzenei értelemben hagyományos megoldásokra és szintetizátorra is.

A szerző így mesélt a stílus kialakításáról: "Azt akartam, hogy a zene ugyanolyan varázslatos legyen, mint Thra maga: organikus, tökéletlen, furcsa, misztikus, egy másik világot idéző és csodálatos. Új hangzásokat szerettem volna létrehozni, amelyek olyan érzést keltenek, mintha egyenesen abból a világból érkeznének - mindezt tematikus nagyszabású zenekari elemek használatával, hogy a karakterek által megtett úthoz érzelmet adjanak. Olyan zenét és hangokat akartam megalkotni, amelyek elbűvölnek, ugyanakkor meg is rémítenek. Nagyon fontos volt számomra, hogy minden hang úgy hasson, mintha magából Thrából származna – itt nem volt helye zongorának vagy egyértelműen elektronikus elemeknek. Minden hangnak organikusnak és zsigerinek kellett lennie, a szkeksziszeknek létrehozott sötét, tompa glissando csellóhangoktól kezdve a becők kocsmájában felhangzó kedélyes fuvolaszóig. Borospoharak, fémláncok, fadobok, fémszobrok és régi, nyikorgó középkori hangszerek segítségével zajokat készítettünk, hogy megpróbáljunk egy olyan hangi világot teremteni, amely pont annyira egyéni, mint a képi."


Mókás adalék, hogy Pembertonra ráismerhetünk az egyik fontosabb mellékszereplőben is, csak épp ez nem egy tudatos lépés volt a készítők részéről. A becő fajból való, lovaggá válni akaró, kardként egy fakanalat magával hurcoló Hup (a fenti képen jobbra) lett a széria karakterei közül az abszolút kedvencem: szinte minden egyes jelenete vigyorgásra késztetett, hát még amikor felfedeztem, hogy olyan, mintha Pemberton bábváltozata lenne! Ezzel mellesleg nem voltam egyedül, maga a művész is kitette a kissé másnaposnak tűnő figura képét a Twitter-oldalára azzal, hogy említették neki, mennyire emlékeztet rá, és hogy most nem is igazán tudja, erre hogyan kéne reagálnia…

A komponistát Thra színpompás helyszínei egy rendkívül hatásos, némileg középkort idéző és folklorisztikus pillanatokat is ("Aughra Awakes", "Dzenpo!", "Speak for the Dead") tartalmazó zene megalkotására inspirálták, amelyben misztikum ("Another World, Another Time", "Deet Enters Thra", "Her Light Faded") éppúgy érezhető, mint a szkepsziszek jelenlétét átadó, rendkívül fenyegető megoldások ("Essence Draining", "The Hunter + The Storm"), az egészet pedig a már első hallásra könnyen megkedvelhető főtéma koronázza meg, melyet a "The Dark Crystal: Age of Resistance"-ben ismerhetünk meg. Ez a nagy kalandokat ígérő, monumentális motívum hiába csendül fel sokszor a tíz rész alatt, ahogy az albumon is, mégsem válik unalmassá, köszönhetően annak, hogy Pemberton folyamatosan variálja. Felbukkan például játékos formában ("Rian + Mira Dreamfast") vagy himnikusra lassítva ("The Blue Flames Part I"), de több tételben is megtalálhatók a részletei, míg legnagyszerűbb variánsa a "The Dark Crystal: The Age of Hope" lett. A szerző tiszteletben tartotta Jones munkáját is, ami nemcsak abban nyilvánul meg, hogy a két mű hangulata nem üt el egymástól, hanem hogy párszor elődje jellegzetes Kristály-témájának részletét is beillesztette az új dallamokba: először a "Story of the Dark Crystal"-ban tűnik fel, míg a "The Dark Crystal: The Age of Hope"-ban tökéletesen olvad eggyé az új motívumokkal. Az albumon rengeteg hatásos szerzemény található, de közülük is talán az egymást követő "What Lies at the Dream's End" – "Together We Fight" duó lett a leghatásosabb. Míg az előbbi egy bátorságra ösztönző, lelkesítő kompozíció, utóbbi már egy igazi csatazene, melyben a főtéma elképesztő erővel jelenik meg.


Daniel Pemberton rendkívüli, a képekkel remekül együtt élő muzsikát komponált Az ellenállás korához, melynél valószínűleg pontosan ugyanaz történt meg, mint az Arthur király: A kard legendája esetében, azaz hogy szinte nem lehetett néző, aki ne figyelt volna fel a dallamokra. A főtéma ugyan elég sokszor feltűnik, de a jelenetekben ez mindig egyfajta kapaszkodót jelent, és a tétel annyira hibátlan, hogy még gyakori előfordulása sem zavaró. Akik nem tudnak betelni a művel, azok számára jó hír, hogy ami nem fért fel erre a kiadványra, az a Vol. 2 elnevezésűre került. Mivel Pembertonnak rengeteg zenét kellett írnia – még az előzetesen betervezettnél is többet –, bevonta maga mellé a főleg tévésorozatoknál közreműködő Samuel Simet (A spanyol hercegnő), aki kollégája elmondása szerint a score mintegy huszonöt százalékát írta. A plusz alkotó jelenléte ellenére a második album gyakorlatilag nyílegyenes folytatása az elsőnek, azaz akinek a Vol. 1 tetszik, annak az azonos szintet képviselő Vol. 2 is fog.


The Crystal Calls: Making the Dark Crystal: Age of Resistance címmel készült egy közel másfél órás werkfilm is a sorozat forgatásáról, melyhez egy ez idáig ismeretlen zeneszerző, Matthew Hussey írt score-t. A szintetizátoros jellegű, de akusztikus hangszereket, köztük hangsúlyos dobot is bevető mű sehogy nem kapcsolódik Pembertonék munkájához, puritánabb hangszerelésű is, mégis hatásos: legnagyobb értéke a rendkívül békés, éteri stílusa, mely bensőséges légkört ad a közreműködők visszaemlékezéseihez. Mivel digitális formában elérhető ez a score is, egy csöndes téli estén érdemes meghallgatni, különös tekintettel a stáblista alatt hallható, Hussey által előadott "Come Together"-re, mely az év egyik legjobb betétdala, akár egy hagyományos film lezárásaként is lélekemelő hatással bírna.