Feminizmus. Ezt a fogalmat rengetegen egyfajta negatív jelentéstartalmú hívószóként alkalmazzák, aminek a sajátos oka az, hogy a nemek közti egyenjogúság eszmerendszerét a férfiak és a nők egyaránt alapvetően félreértelmezik. Szerencsére ezzel az igen összetett problémával mélyrehatóan itt nem kell foglalkozni, de a jelenség említése megkerülhetetlen, mivel a kritikusok és a nézők többsége elsősorban épp ezen ideológia vászonra viteléért bélyegezte meg az Enola Holmest. Habár a szórakoztatóipari termékeknek a társadalomformáló szerepe is megemlíthető egy filmelemző írásban, ám jelen esetben az alkotás megítélése szempontjából sokkal fontosabb tényező az, amit pazar módon bizonyít az aláfestés felelőse, Daniel Pemberton, hogy miként sikerül együttérezni a célközönséggel. Hozzáteszem, ez ügyben könnyű dolgom volt. Egyrészt az Enola Holmes filmzenéjét (az egyik kedvenc komponistám miatt) és a film néhány kritikáját (a címszereplő pontos kilétének tisztázása végett) előbb ismertem meg, mint a Warner Bros. Pictures által forgatott produkciót. Nekem tehát már nem kellett úgymond bélyeget tennem a borítékra, hanem csak felbontanom, hogy elolvassam a benne lévő levelet, azaz úgy nézhettem meg a brit televíziós rendező, Harry Bradbeer (Fleabag) első, moziba szánt, de végül a Netflixen bemutatásra kerülő munkáját, hogy tisztán a cselekményre, a kivitelezésre, illetve a hangulatra, egyszóval a filmélményre koncentrálhattam. Másrészt az én húgom is pontosan ugyanabban a testvéri kapcsolatrendszerben, két báty mellett nőtt fel, mint a Holmes család Enolája.


A legtöbbször megfilmesített karakterek Guinness-rekordere, Sherlock Holmes minden bizonnyal nem szorul bemutatásra azok körében sem, akik nem olvasták az őt életre keltő író, Sir Arthur Conan Doyle könyveit. De mi a helyzet a nyomozó kishúgával, akinek a létezésére a megannyi rejtélyes ügy megoldása mellett eddig nem derült fény? A Sherlock krimisorozatban felbukkanó ugyancsak lánytestvértől, Eurus Holmestól eltekintve vajon miért nem tett említést róla a fivére közel háromszáz filmes és tévés produkción keresztül, melyek némelyikében a bátyjuk, Mycroft viszont helyet kaphatott? A válasz egyszerű: ilyen karaktert Doyle sohasem vetett papírra. A kérdés azonban ennek ellenére is időszerű és jogos, gondolhatta Nancy Springer amerikai írónő, aki Az eltűnt márki esete című ifjúsági regényében mutatta be, és indította első kalandjára a tini kisasszonyt. Ez még 2006-ban történt, amikor a Harry Potter-könyveken felnövő nemzedék lányai az Alkonyat első két kötetével a kezükben keresték helyüket a világban. A kamaszokat megszólító olvasmányok egyik legnagyobb népszerűségi hullámát meglovagolva, négy év alatt további öt alkotás gazdagította a nyomozó bátyja nyomdokain járó ifjú hölgy történetét, tehát volt rá igény.

Az első regény filmre adaptálását – produceri minőségben – Millie Bobby Brown (Stranger Things, Godzilla II – A szörnyek királya, Godzilla Kong ellen) szorgalmazta a nővére ajánlására, s egyúttal, ahogy megszokhattuk, a kamerák előtt is jócskán akadt dolga. Főszereplőként a Sherlockot alakító Henry Cavill, a Mycroftot megformáló Sam Claflin (Sodródás, Mielőtt megismertelek) és a hármójuk édesanyját, Mrs. Holmest játszó Helena Bonham Carter mellett kellett helytállnia, s tette ezt pörgős, naplószerű felolvasással a negyedik fal ledöntésének koncepciójával. Ugyanakkor a film narrációs technikája túl erőszakosra sikeredett, így engem az egyébként tehetséges fiatal színésznőnek a kamerán keresztül a közönséggel tulajdonképpen farkasszemet néző játéka bosszantott, nem pedig a készítők ideologikus üzenete.


Meglehet, hogy a pipafüst nem lányoknak való, a kardforgatásról és a bokszról nem is beszélve, de ha egy férfi különösebb zokszó nélkül kézbe veheti a többnyire lágy, mondhatni, nőies hangzást adó hegedűt, akkor nincs miről beszélni. Ahogy a mérvadó témák szintjén senkit nem zavar, ha egy otthonában egyedül hagyott kisfiútól reszketnek a betörők, vagy például egy BMX-banda élén pedálozó srác segít egy földönkívüli lénynek hazajutni, úgy a maga nemében az is abszolút hihető, ha egy detektívvénával megáldott serdülő lány az eltűnt édesanyja keresésére indul. Az Enola Holmes fő cselekménye csupán ennyi, minden egyéb kaland és a szerelmi szál is csak gazdag körítésű mellékvonal. Azonban átfogóbb mondanivalóként az anya utáni kutatás az érett hölggyé váláshoz vezető út metaforája, és Pemberton számára épp ez a cserfesen lázadó életszakasz volt az elsődleges ihletforrás e mozi témacentrikus kompozícióinak a megalkotásához.

A művész egy olyan üdítően friss muzsikát komponált, mellyel a fiatal lányok érzésvilágának mindenkori jellemzőit tartotta szem előtt. Így szinte semmi nem utal arra, hogy a zene hallgatója 1900-ban jár a brit főváros utcáin, miközben az alapvetően klasszikus hangszerelésnek köszönhetően a film nézőjét sem zökkenti ki semmi a viktoriánus korban zajló eseményekből, sőt, az ambivalens módon hagyománytisztelő londoni lendületesség mellett pluszban még át is érezheti a célközönség lelki tombolását. Az aláfestés maximális elismerést érdemlő zsenialitását az adja, hogy a látványt többletjelentéssel ruházza fel, a jelenetektől elválasztva pedig további csemegével szolgál, mivel a párbeszédek és a hangeffektek nélkül tisztán kivehetővé válik, milyen kreatív változásokon esik át a két, ütemközpontú dallamos főtéma: az egyik Enoláé és az önfeledten lófráló ifjúságé, a másik pedig a gyermekfejjel misztikusnak látszó felnőttlété. A score ebből a szempontból Pemberton művei közül leginkább az Arthur király – A kard legendájához készült szerzemények funkciójára emlékeztet, míg stílusában és hangulatában a zeneszerző kezdeti sikereit (Desperate Romantics, Dirk Gently) idézi.


A film különböző karaktereit és helyszíneit az első perctől az utolsóig Enola szemével látjuk, így saját témára voltaképpen csak a vadóc lánynak van szüksége, aki már a nyitó trackben bemutatkozhat ezzel. Az „Enola Holmes (Wild Child)” nemcsak a címében hordozza azt a gondtalanul szárnyaló felhőtlen, mégis fiatalosan határozott életvitelt, melyet két báty mellett egy leány folytathat. A kezdő jelenet alatt felcsendülő lüktető dallamok ugyanolyan szépen összegzik a legkisebb Holmes gyerek eddigi fiús nevelését, mint az ő erről elhangzó szavai. Enola esetében a két, tőle lényegesen idősebb fivér, Sherlock és Mycroft már régen kirepültek a családi fészekből. Nem csoda hát, hogy a még mindig kiskorú húguk gyámságára hazaérkező nyomozók is egy olyan kompozícióval („Mycroft & Sherlock Holmes”) rendelkeznek, mely stílszerűen testvérmotívuma az első tételnek, mintha az önnön tulajdonságaiknál meghatározóbb lenne az, hogy milyennek képzeli őket a magára maradt Enola. Ennek a fafúvósokkal, gitárral, illetve zongorával ízlésesen telített hátterű, s fő szólamaiban oboára és hegedűre írt szerzeménynek a pulzáló jellegét elhagyó „Fields of London” az egy percet alig meghaladó terjedelmével is hiánytalanul érzékelteti, hogy elsőre milyen idillikus képet festhet magában egy nagyvárosba érkező vidéki kislány a helyről, ahová került, az ott élő emberekről és a saját kilátásairól. Az úgynevezett Enola-téma technikailag csekély változáson esik át („School Escape”, „Ha!”), mire eléri a kiadványt záró „Enola Holmes (The Future Is Up to Us)”-t, ám mélységeiben igen jelentős fejlődés tapasztalható, ugyanis itt már kevésbé beszélhetünk nyers gyermeki viselkedésről. Enolát szebbnek, érettebbnek, szinte felnőttnek tekinti a főtéma nőiesen elegánsabb verziója, s ezzel nagyszerűen keretbe foglalja a kiadványt és persze az elmesélt történetet.

Naiv optimizmus („Dressing Up Box”, „Messages For Mothers”) és romantizált kalandok („The Game Is Afoot”, „London Arrival”, „School Escape”) ide vagy oda, a felnőttek távolinak tűnő titokzatos világa nagyobb teret és kibontakozási lehetőséget kap. Ez olyannyira igaz, hogy ez a másik főtéma az imént zárójelben felsorolt, Enola jelenlétét érzékeltető tételekbe is bele van szőve. Hangulatfelelősként Pemberton tisztában van azzal, milyen súlya van a szólásnak, miszerint a név kötelez. Ennek eredményeként ettől az elsősorban családi film kategóriába eső, ráadásul Sherlockot háttérbe szorító Holmes-mozitól sincsenek megvonva a különféle rejtélyes dolgokra utaló, s néha félelmet keltő zenei megoldások. A felnőttkor küszöbén álló Enola tizenhatodik születésnapján Mrs. Holmes váratlanul eltűnik, ám nem mondható, hogy teljesen nyoma veszne, hiszen a lányának egy olyan, kihívásokat ígérő, rejtvényes dobozt hagy hátra ajándék gyanánt, mely elvezetheti hozzá, és közvetve ahhoz a fajta érettséghez, melyre titkon nevelte. A sejtelmes „Gifts from Mother” baljóslatú légkört teremtve rögtön a nyitó track után beárnyékolja a sugárzó vidámságot, s innentől kezdve csak egy-két szerzemény mentesül az itt felvázolt téma nyomasztó hatása alól, utalva arra, hogy a tényleges meglepetés a nagybetűs próbatételek sora. A leginkább letisztult formájában a „Cracking the Chrysanthemums Cypher” és a „Forest Clues” tartalmazza, de felbukkan még zavarba ejtően nyomasztó („The Limehouse Puzzle”), sőt hidegrázós („Limehouse Lane”) köntösbe bújtatott, továbbá pörgős akciómuzsikává duzzasztott („Train Escape”, „Fight Combat”, „Escaping Lestrade”) kivitelben is. A zongorára és hegedűre írt „An Old Friend” és a leheletnyi vokállal kiegészített „Mother” Pemberton elképzelését lekerekítve igazolja, hogy Enola számára Mrs. Holmes hollétének kiderítése a felnőtté válás és az útkeresés metaforája. A különös nyomozás végén ugyanis a cselekmény lezárásaként még a veszélyekkel teli ismeretlentől való félelem hangjegyei is megnyugvásra lelnek.


Természetesen egy ilyen filmből kihagyhatatlan a szerelem, vagy legalább annak lehetősége. Az Enola Holmes e téren valahol a kettő között mozog, pontosabban egyfajta bájos esetlenség jellemzi, melynek keringőre invitáló zenei prezentációja, a „Marquis” és a „Tewkesbury’s Trail” egyszerre visszafogott és bensőséges. Igazság szerint ez egy harmadik főtéma, ám a lánynak az egyszerre fő- és mellékszereplő fiú (Tewkesbury vikomt, Basilwether márkija) iránti vonzalma az elmesélt naplónak csupán a széljegyzete. Példának okáért a „Making a Lady” esetében fontosabb szerepet kap a társadalmi elvárásoknak ellenálló Enola némán is harcias személyisége, és csak a végén futólag egészül ki szerelmet sejtető lágy dallamokkal, de még a kecses szemérmességgel induló „Enola & Tewkesbury Farewell” is fenyegetettségbe torkollik.

Akármennyire is ajnározom a score tematikusságát és felismerhető, ütemes dallamosságát, van két kompozíció, melyek bár a személyes kedvenceim, szubjektív túlértékelés nélkül is magasztalhatók. A „Basilwether Hall” könnyed hárfaszólóval kezdődik, majd mindent sötétbe borít egy vonósok fölé tornyosuló, gyászos komolysággal megszólaló templomi orgona, melynek árnyékát a fúvósok alattomosan menetelő basszusa képezi. Ez a gótikus tétel kihangsúlyozza a vakmerő Enola határozottságát, amikor a halállal játszva magát özvegynek álcázza, hogy egy Holmeshoz méltó alapossággal, inkognitóban nyomozzon az eltűnt márki után a család birtokán. Innentől kezdve az Enolára leselkedő legnagyobb veszély – közhelyszerűen fogalmazva – az ismeretlen. Ennek zenei velejárójaként Pemberton a hangszerelés kiszámíthatóságát megszakítva a „Tick Tock” partitúrájában a megszokott instrumentumok nagy részét hangeffektekre cseréli. Egy metronóm tévedést nem tűrő kattogása, különféle órák sietős ketyegése és kopogó léptek ijesztő visszhangja jelzi, hogy Enola az életét fenyegető idegen terepre tévedt. Ennek a szerzeménynek az érdekessége, hogy az a jelenet, melyhez íródott (azon túl, hogy a közelgő veszélyt valahogy érzékeltetni kellett), egyáltalán nem kívánta meg az időmérős koncepciót, s így mintha csak azért született volna meg, hogy Pemberton megcsillogtassa az ennek ellenére is – vagy éppen ezért – elismerésre méltó kreativitását.


Végezetül kiemelném a komponista páratlan tehetségét. Sokszor megfogalmaztam már magamban a műveivel kapcsolatban – pozitív értelemben – azt, hogy mintha nem is a filmnek írná azokat, hanem a már-már könnyűzenébe hajló, ritmikus stílusát kedvelő saját közönségének. Igaz, közben az aláfestést figyelmen kívül hagyó mozinézőket sem csapja be. Hab a tortán, hogy az utóbbi csoportba tartozók fejét is képes elcsavarni, hiszen a munkáját megismerők (nagyjából Az U.N.C.L.E. embere óta) szívesen fordítják a vászon felé a fülüket is. Ilyen, a hallójáratokat magnetizáló komponista gyakorlatilag tízévente egyszer, ha születik. Hans Zimmer (1957) és Michael Giacchino (1967) mellett immár Daniel Pemberton (1977) is azon kevesek közé tartozik, akiknek köszönhetően továbbra is kerülhet még elő a mélyen tisztelt publikumból olyan, aki a filmeket záró végefőcímnél megkeresi a zeneszerző nevét, végigüli a muzsika miatt a stáblistát, majd beruház a filmzenei kiadványra, esetleg a műfaj érdeklődőjévé, sőt rajongójává válik. Ezen a téren az Enola Holmes digitálisan, valamint a Milan Records és a Sony Classical jóvoltából CD-n is elérhető aláfestése példaértékű.