Kétség sem fér hozzá, hogy a siker receptje soha sem garantált, és ami az egyiknek bejön, az a másiknak nem feltétlenül. Ez nemcsak a filmek, hanem a sorozatok világában is ugyanúgy érvényes, hiszen a megszámlálhatatlanul sok krimiszéria közül a nagy számok törvénye szerint egyiknek-másiknak előbb-utóbb el kell buknia. Ráadásul az angolszász sorozatok gyakran élnek azzal az eszközzel, hogy kibékíthetetlen ellentétektől vezérelt, különböző habitusú, korú, nemű, fajú párosokat állítanak a középpontba, és az ő különbözőségük segíti az adott ügy megoldását, elég ha csak A mentalistára, a Castle-re, vagy brit földről a Doctor Who-ra és Sherlock Holmes különböző inkarnációira gondolunk.

A Dirk Gently esetében az utóbbi kettő különösen fontos tényező, és nem csupán brit mivoltából fakadóan. A figura még a Galaxis útikalauz stopposoknak alkotója, Douglas Adams fejéből pattant ki egy befejezetlen és adásba sohasem került Doctor Who-epizód kapcsán, amelyen még 1979-ben dolgozott, majd a fel nem használt ötleteit írta bele később a Dirk Gently holisztikus nyomozóirodája című regényébe, amely 1987-ben jelent meg az Egyesült Királyságban (nálunk 1992-ben), ezt pedig még számos folytatás követette. Maga a karakter és annak kalandjai megfeleltethetők Holmes egy sajátos, alternatív verziójának, azonban Gently – ellentétben Holmes kifinomultságával – inkább emlékeztet viselkedésében egy pitiáner bűnözőre, akinek az az elmélete, hogy minden mindennel összefügg, legyen az akármilyen képtelenség. És képtelenségek gyakran előfordulnak, hiszen ahogy arra a sorozat is rávilágít, az egyszerűnek látszó ügyek, mint az ilyen esetekben szokásosnak mondható eltűnések vagy gyilkosságok gyakran fordulnak át időutazásba, esetleg a mesterséges intelligenciát firtató kérdésekbe.


Adams karaktereiben a Misfits – A kívülállókért is felelős Howerd Overman látta meg a lehetőséget, akinek nem az volt a célja, hogy az író műveit szó szerint adaptálja, hanem hogy azokat a kor igényeihez igazítsa, itt-ott kicsit csavarva az eredetiken. A BBC Four 2010 decemberében adta le a pilot epizódot, egy decensnek mondható 1,1 milliós nézettséggel, a címszerepben pedig Stephen Mangan volt látható, míg a kisstílű nyomozó hűséges társát, Richard MacDuffot Darren Boyd alakította. A kritikák viszonylag kedvezőek voltak, és az első évadot be is rendelték, de az egyenként 60 perces, háromrészes első évad csak 2012 márciusában került adásba, és a viszonylagos érdektelenség után a csatorna törölte is az első saját gyártású sorozatát. A bukásban nagy valószínűséggel közrejátszhatott a Sherlock és a Ki vagy doki? kimagasló sikeressége is, a Dirk Gentlyben pedig ötvöződött előbbi titokzatossága és hasonlóan civakodó főhősei, valamint utóbbi abszurditása és olcsósága, hiába brillírozott a főszerepben már a ripacssággal határos módon Mangan.

A zeneszerzői feladattal az a Daniel Pemberton lett megbízva, akinek a csillaga az utóbbi időben kezdett el szárnyalni olyan alkotásokhoz szerzett munkáival, mint Ridley Scott A jogásza, Guy Ritchie Az U.N.C.L.E. embere című mozija, vagy Danny Boyle Steve Jobsa. Akkoriban is éppen kitörni látszott a dokumentumfilmek, tévés realityk (mint a Gordon Ramsay nevével fémjelzett A pokol konyhája) világából, és karrierjének hatalmas lökést adott az angol körökben rangosnak számító Ivor Novello-díj elnyerése a BBC minisorozatáért, a Desperate Romanticsért 2009-ben. A Dirk Gently zeneszerzői posztját viszont igen mulatságos körülmények között kapta meg. A komponista saját elmondása szerint nem éppen egy pedáns ember, és amikor rendre arról kérdezték, hogy mikor kíván felvenni végre egy takarítót a stúdiójába – amely egyben a lakása is –, akkor erre azt válaszolta, hogy soha, mert csak zavarná munka közben, arról nem is beszélve, hogy a hely igazi kis tévétörténeti múzeumnak számít a sok relikvia miatt. A show producere és a pilot rendezője azonban felugrottak hozzá, hogy meginterjúvolják, biztos ő lenne-e a legjobb választás a zeneszerzői feladatra, aztán elhangzott az a bizonyos kérdés a takarítószemélyzet szükségszerű alkalmazásáról, Pemberton pedig azzal védekezett, hogy túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy keressen valakit, és egyébként is inkább az kösse le az energiáit, hogy a zenéjét jobbá tegye, mint hogy port törölgessen. A producert annyira meggyőzte ez a kissé kéretlen válasz, hogy elmondása szerint "erre a helyre még Mr. Gently is büszke lenne", és hogy "Dirk irodájának pontosan így kell kinéznie". Készítettek is pár fotót, amelyeket azonnal el is küldtek a művészeti részlegnek tanulmányozni, a szerző pedig megkapta a munkát.


Pemberton score-ja igazi retro muzsika, amelyet nemcsak Az U.N.C.L.E. embere zenéje tökéletes előfutárának, hanem egyben édestestvérének is tekinthetünk. Akkoriban mind a Robert Downey Jr. féle Sherlock Holmesok, mind a Benedict Cumberbatch nevével fémjelzett Sherlock meghatározó hangszere volt a cimbalom, ennél fogva ezek komponistái, Hans Zimmer, valamint David Arnold és Michael Pryce munkáit erős rokoni szálak fűzik egymáshoz a főszereplőkön túl is. Mivel Dirk Gently inkább egyfajta távoli leszármazottja a híres nyomozónak, így Pemberton a score vezető hangszerének az 1927 és 1972 között, Amerikában gyártott marxophone-t tette meg, amely olyan, mintha a cimbalmot keresztezték volna egy szitárral és egy zongorával. Emellett kiemelt szerep jutott még a csembalónak, a dobnak, a basszusgitárnak és a szintetizátornak is.

Már a nyitótrack, a "Dirk Gently - Opening" alig több mint félperces hossza alatt is tökéletesen érzékelteti a szerző elképzeléseit. Az egyszerű főtéma egyszerre bolondos és duzzad az energiától, azonnal bekúszik a hallójáratainkba a szintetizátor erőteljes játékának hála. Persze Pemberton nem rest annyiszor felhasználni a motívumot, amennyiszer csak lehet, ezzel hamar megszerettetve a hallgatóval. Többek között visszaköszön a tempós "Rooftop Chase"-ben, az "It's All Connected"-ben, a marxophone képességeit maximálisan kihasználó "The Chase"-ben, vagy az albumot záró, a főtémát teljes egészében bemutató "Dirk Gently - Will Return"-ben. Emellett ott vannak a dobokat és egyéb, sokszor nem szokványos ütőhangszereket, például olajoshordókat előnyben részesítő, kifejezetten intenzív trackek is, mint például a "33a Peckender St, N1" vagy a laza "The Penny Drops".

Azonban Pemberton nemcsak a komikus, könnyed, hanem a krimisorozatokhoz mérten feszült, sejtelmes, valamint érzelmes tételekben is meglepően otthonosan mozog. Előbbire kiváló példák az óraketyegésre épülő "I Want to Invade Switzerland" katonás taktusai, vagy a "Being Followed" zord dallamai, míg utóbbira a "Through the Prism of Love" az éteri vokáljával (melyért a szerző húga felel), vagy a szintetizátoron alapuló "Birth of a New Intelligence", amely az album egyik csúcspontja.


A közel 55 perces játékidő tökéletesen felvázolja Pemberton elképzeléseit, amelyekkel olyan nagynevű elődök előtt tisztelgett elsősorban, mint Vladimir Cosma, Henry Mancini vagy John Barry. Hangzásban abszolút passzol az ő hatvanas-hetvenes évekből ismert munkásságukhoz, mint a Magas szőke férfi felemás cipőben, vagy a Rózsaszín Párduc- és az akkor virágkorukat élő James Bond-filmek, mégis a score kellően friss és üde színfoltja a mai filmzenei felhozatalnak. Az album CD-n mindössze ezer példányban látott napvilágot, de nem lehetetlen beszerezni belőle egy-egy darabot valamelyik aukciós oldalról (amennyiben nem elégszünk meg a digitális formátummal), és nyugodtan feltehetjük a polcra Az U.N.C.L.E. embere zenéje, vagy a fent említett híres elődök hasonló művei mellé, garantáltan tökéletes időutazásban lesz részünk.