„Amikor komponálni kezdek, elszabadul a fantáziám, és minden őrült hülyeség kijön belőlem. A stílus azonban bizonyos szintű korlátozást jelent számomra: többször is észrevettem, hogy első körben túlzásokba estem, s azt kezdtem el tisztázni az elvárásoknak megfelelően.”


Zenész, zeneszerző és producer, Harold Faltermeyer azonban nem ezek révén vált világhírűvé, hanem egyetlen tétel, a Beverly Hills-i zsaru nyitánya okán, melynek halhatatlanságára a legjobb bizonyíték, hogy számtalan ember használja mobiltelefonja csengőhangjaként, és a rádióállomások repertoárjában is mai napig megtalálható. A komponista ma már nem aktív tagja az Álomgyárnak, ám mivel a nyolcvanas évek meghatározó szintipopos szerzői közé tartozik, neve örökre bevésődött a filmzenevilág történelemkönyvébe. 

A komponista mérnök szülők gyermekeként látta meg a napvilágot 1952 őszén. Faltermeyer hatévesen kezdett el zongorázni, tizenegy éves korában pedig felfigyelt rá egy nürnbergi professzor, aki egyengetni kezdte útját. A zenei tanulmányait ennek köszönhetően a komolyzenei ismeretekre, orgonára és trombitára egyaránt kiterjesztette, mindezek mellett pedig egyre jobban fókuszált a rock 'n' roll világára, illetőleg arra, hogy addigi ismereteivel miként tudná ötvözni ezt a népszerű stílust. Képzését a müncheni főiskolán (Hochschule for Music and Theater München) fejezte be, majd elszegődött a Deutsche Grammophonhoz, ahol 1978-ig dolgozott. Egy munka kapcsán összetalálkozott Giorgio Moroderrel, aki akkora fantáziát látott benne, hogy az Egyesült Államokba csalta őt, első kollaborációjukra pedig az 1978-as Éjféli expressz révén sort is kerítettek, amit a következő két évben további projektek követtek. Emellett Faltermeyer olyan előadókkal és csapatokkal is együttműködött, mint Billy Idol, Bonnie Tyler, Jennifer Rush, Barbara Streisand vagy a Pet Shop Boys. 

Filmes karrierjének beindulását szintén Morodernek köszönheti: az 1980-ban bemutatott Amerikai dzsigoló munkálatai során találkozott az alkotás producerével, Jerry Bruckheimerrel, akit olyannyira megnyert stílusával, hogy barátjával, Don Simpsonnal közösen úgy határoztak, következő filmjükhöz Faltermeyert hívják majd. Ez négy évvel később következett be a Thief of Hearts című thriller kapcsán, s ugyanebben az évben készítette el sikerdarabját, a Beverly Hills-i zsaru score-ját, mellyel szintén a producerpáros bízta meg – akárcsak később a második résszel (melynek „Shakedown” című daláért Oscar-díjra is jelölték), valamint a Top Gunnal. „Két ellentétes vonalat képviseltek: Don volt az őrült srác, aki nem dédelgetett világmegváltó gondolatokat, Jerry pedig a vérbeli üzletember. Olyanok voltak, mint a jin és jang. Nem volt könnyű a velük való együttműködés, mert szőrszálhasogatóak voltak, mindenbe beleszóltak és mindenkit végletekig hajtottak. Ez stresszel járt, a másik oldalon azonban ott van a siker, ami nem kicsi. Emellett pedig érezték a zenét, különösen Jerry” – nyilatkozta róluk a komponista. A Beverly Hills-i zsarunak hála, tárt kapukkal várta őt Hollywood, így olyan alkotásokból vehette ki a részét, mint például a Fletch, az Arnold Schwarzenegger főszereplésével készült A menekülő ember, és persze a Sylvester Stallone – Kurt Russel duó által fémjelzett Tango & Cash. A nyolcvanas évek során nem sok muzsikát írt, ám azok elegendőek voltak ahhoz, hogy munkáját az Oscar-nominálás mellett két Golden Globe- és öt Grammy-jelöléssel (utóbbiból kettőt díjra is válthatott) ismerje el a szakma. 

Bár a felkérések sorra követték egymást, a kilencvenes évek közeledtével Faltermeyer úgy határozott, más utat választ magának: a Tango & Casht követően született meg első gyereke, s ekkor döntötte el feleségével, hogy szülőhazájában nevelik fel őt. A zenétől azonban továbbra sem távolodott el: megalapította a müncheni székhelyű Red Deer Studiost, s amellett, hogy különféle előadókkal dolgozott, német és osztrák filmekhez, valamint sorozatokhoz készített kíséreteket, a kilencvenes évek elején pedig egy ikerpárral gyarapodott családjuk. 

„Ez az egész olyan, mint egy láncreakció” – felelte később egy interjú alkalmával arra a kérdésre, hogy szerinte miért csak akciómozikkal keresték meg annak idején. „Kapsz egy ilyen filmet, aztán még egyet, amellyel ha sikert érsz el, hirtelen a műfaj szakértőjének titulálnak. És bumm! Azt veszed észre, hogy csak olyan filmeket kapsz, amiben zsaruk és hősök szállnak szembe a rosszfiúkkal. Én nem panaszkodok, de mindig is szerettem volna egy romantikus mozin dolgozni”. 2010-ben Kevin Smith kérte fel a Két kopper aláfestésének elkészítésére, mellyel a szerző felidézte a nyolcvanas évek szintipopos fénykorát, álomgyári pályafutása azonban nem vette újból kezdetét, így az továbbra is csak a nyolcvanas évekre korlátozódik. 
 

Kulics László
2014.10.14.
 

Teljes filmográfia: 
 





  Kapcsolódó anyagok


Stephen King-adaptációk zenéi
Kollaborációk, életutak