Számos olyan filmzenei sláger létezik, melyek nem tartalmaznak éneket, nem nevezhetőek úgy dalnak, ahogyan a
Rocky "Gonna Fly Now"-ja, a
Gladiátor "Now We Are Free"-je, a
Titanic "My Heart Will Go On"-ja vagy a James Bond-számok, mégis a popkultúra részévé váltak. A legkézenfekvőbb példa erre a
Star Wars-fanfár, de említhetnénk a
Volt egyszer egy vadnyugat,
A hét mesterlövész,
A profi, a
Tűzszekerek, az
1492 – A paradicsom meghódítása, a
Mission: Impossible-sorozat vagy a
Beverly Hills-i zsaru főtémáját is. Szinte nincs is olyan, vegyes tematikájú filmzenés koncert, melynek repertoárjában ne szerepelne Ennio Morricone westernmuzsikája vagy John Williams
Star Wars-zenéje, s hazánkban is állandó kellékei a rádiós kívánságműsoroknak Lalo Schifrin
Mission: Impossible-témája, valamint Harold Faltermeyer "Axel F"-je.
A
Beverly Hills-i zsaru alapötlete Don Simpson producernek köszönhető, akiben a hetvenes évek vége felé kezdett körvonalazódni ezen alkotás. A Paramount rábólintott az ekkor még
Beverly Drive címen emlegetett, csupán körvonalaiban létező elképzelésre, amelyet Danilo Bach (
April Fool's Day) kezdett kidolgozni, a forgatókönyv végső változatát pedig Daniel Petrie Jr. (
Egyik kopó, másik eb) tette le az asztalra. Főszereplőnek Mickey Rourke-ot szerződtették, aki nem sokkal később egy másik, meglátása szerint jobbnak kínálkozó lehetőség okán kihátrált a produkcióból. Ezt követően Sylvester Stallone-t keresték fel, aki bizonyos pontokon szerette volna átszabni a sztorit, az érintettek azonban ilyen feltételek mellett nem kértek belőle, ezért tovább folytatták a keresgélést. Olyan nevek merültek fel, mint Richard Pryor, Al Pacino vagy James Caan, de végül Eddie Murphy bújhatott bele Axel Foley bőrébe, aki mellett Judge Reinhold (
Szörnyecskék), John Ashton (
Éjszakai rohanás), Jürgen Prochnow (
A tengeralattjáró), Ronny Cox (
Robotzsaru), Brigitte Nielsen (
Vörös Szonja) és Lisa Eilbacher (
Garni-zóna) alakítottak fontosabb karaktereket. Murphy ekkoriban még főként komikusként volt számon tartva, ám a
48 óra,
A legjobb védekezés és a
Szerepcsere révén színészként is egyre inkább emlegették. A tizenhárommillió dollárból – amiből négy üthette Murphy tenyerét – forgatott mozi fogadtatása messze meghaladta a várakozásokat: háromszázmilliónál is többet hozott a konyhára, különféle kategóriákban jutott el Oscar-, Golden Globe-, valamint BAFTA-jelölésekig, zenéje révén Grammy-szoborral jutalmazták, s a mai napig a nyolcvanas évek legjobb filmjei között tartják számon.
Ahogyan arra a bevezető során érintőlegesen már kitértem, a
Beverly Hills-i zsaru nemcsak filmként, hanem score-ja révén is túlmutat a premieridőszakban aratott sikeren, az ehhez vezető út azonban korántsem volt gördülékeny. A neves producerpáros, Don Simpson és Jerry Bruckheimer először mást szerződtetett, mivel azonban az első körben kiszemelt komponistával nem vergődtek zöld ágra, a mindeközben a
Thief of Hearts című krimijükön dolgozó Faltermeyerhez fordultak segítségért, s ahogyan mondani szokás: a többi már történelem...
Az elektronikus megoldások, zenék majdhogynem azóta vannak jelen a filmgyártásban, amióta az első ilyen jellegű instrumentumok, hangzásmódosító eszközök megszülettek. Lalo Schifrin éppúgy előszeretettel kísérletezett velük, mint Dave Grusin, Ennio Morricone, John Williams vagy Jerry Goldsmith, e hangszerek azonban a hetvenes évek végétől kezdték élni fénykorukat a filmzenék világában, s olyan művészek váltak az elektronikus zenék emblematikus alakjaivá, mint Giorgio Moroder, Vangelis, John Carpenter vagy Faltermeyer. A
Beverly Hills-i zsaru zeneszerzői posztjára másodikként érkező szerzőnek azonban a hátszél ellenére sem volt könnyű dolga:
"Közel álltam ahhoz, hogy engem is kirúgjanak, mivel több különböző próbálkozásom torkollott sikertelenségbe. Senkinek sem tetszettek az ötleteim, aminek az volt az oka, hogy akkoriban még a vígjátékokat is nagyzenekari kísérettel látták el. A stúdió illetékeseit nyugtalanította a gondolat, hogy elektronikus zenével támasszam alá az Államok egyik legsikeresebb humoristájával leforgatott mozijukat. Minden stábtag ideges volt, kivéve Martin Brest rendezőt, ő ugyanis tökéletesen tisztában volt azzal, mit szeretne hallani. Akkoriban ez újításnak számított" – emlékezett vissza évtizedekkel később Faltermeyer, aki többszöri nekifutást követően állt elő az azóta a többség által "Axel F"-ként ismert, emblematikus főcímzenével, ám Bruckheimerék első körben ettől is idegenkedtek. Ötletének létjogosultságát azzal tudta bizonyítani, hogy különböző alternatívákat helyezett az általa kiválasztott jelenetek alá, s bár demonstrációját követően a rendező és a producerek némi hezitálást követően rábólintottak a hallottakra, a film vágója, Billy Weber pesszimista maradt:
"Még mindig nem érzem, hogy működne, de ez a ti filmetek, srácok" – reagálta. E témát számtalan helyen használták ("Foley Finds Mikey", "Flowers", "Foley Busted", "Late Dinner / Warehouse", "The New Team", "Chase to Harrow's", "Rosewood / Foley to Gallery", "The Discovery", "Good Guys on Grounds"), és képes volt feltűnni az olyan dalok mellett, mint Glenn Frey "The Heat Is On"-ja, Patti LaBelle "New Attitude"- je és "Stir It Up"-ja. Az említett számok, valamint az "Axel F" nemcsak az MCA Records gondozásában megjelentetett soundtracken kaptak helyet, hanem kislemezként is elérhetővé váltak, a teljes score azonban népszerűsége ellenére is harminckét évig gyarapította a sokak által várt, kiadatlan művek sorát.
A főtéma fülbemászó jellege okán, valamint amiatt, hogy a filmben igen sokszor felcsendül, Faltermeyer egyéb megközelítései háttérbe szorultak. Igaz ugyanakkor az is, hogy a zsarumotívumon felüli zenei ábrázolások nemcsak azért nem olyan közkedveltek, mert kevesebbszer hallhatóak, hanem azért is, mert nem feltétlenül dallamosak. Victor Maitland (Berkoff) és embereinek témája ("Bad Guys") éppúgy jó példa erre, mint a kisebb-nagyobb akciójeleneteket kísérő "Cops Follow Merc", "Shoot Out", "Customs", "Rosewood Saves Foley / Rosewood / Foley to Mansion" vagy a film végi összetűzések ihlette "Foley Shoots a Bad Guy", "Zack Shoots", "Zack Shot" és "Maitland Shot". Bár e trackek nemcsak a szerző stílusának, hanem a korszak elektronikus filmzenei fősodrának is tökéletes lenyomatai, a rajongókon kívül keveseket képesek megfogni, magukkal ragadni, mivel számos elnyújtott/kitartott részletet tartalmaznak. Bármennyire is állják meg tehát helyüket a filmben, önállóan hallgatva töltelékzene benyomását keltik, ám én ettől függetlenül is nagyon örülök annak, hogy ennyi év után végre megjelent az album, hiszen minden egyes hallgatása nosztalgikus emlékeket ébreszt bennem.
Amikor a La-La Land Recordsnál elkezdtek kilincselni a score kiadási jogaiért, egy olyan gyűjteményben gondolkodtak, amely Faltermeyer első két részhez készült muzsikáit egyaránt tartalmazza (a harmadikhoz már nem ő, hanem Nile Rodgers szállította a dallamokat), végül azonban úgy döntöttek, hogy önálló albumként dobják őket piacra. Lemezeik azonban nemcsak az instrumentális kíséreteket tartalmazzák, hanem a jellegzetesebb dalokat is, ami rendkívül jó döntés volt részükről (én egyedül a komponista hat alternatív tételváltozatát tartom szükségtelennek az első rész kiadványán). A La-La Land korongjának remek levezetést biztosítanak az olyan, szintén a film elválaszthatatlan részének tekinthető számok, mint a nyitójelenet alatt hallható "The Heat Is On", a kamionos üldözés alá választott "Neutron Dance" vagy a Foley Beverly Hillsbe történő megérkezését kísérő "Stir It Up".
A
Beverly Hills-i zsaru főcímzenéje nagy népszerűséget hozott Harold Faltermeyer számára, és filmzeneszerzői karrierje egy csapásra hatalmas lendületet vett, az ezzel párosuló anyagi javakkal kapcsolatban azonban így nyilatkozott:
"Ha elvállalsz egy score-t, alá kell írnod egy szerződést, és te megbízásos jogviszonyba kerülsz. Természetesen kifizetnek, ám az eladásból származó bevételnek csupán egy töredéke jut el hozzád. Amikor a Paramountnak kell dolgoznom, mindig Henry Mancini szavai jutnak eszembe, aki rendkívül kedves ember volt, munkásságát és jellemét egyaránt tisztelem. Egy alkalommal azt mondta nekem: 'Tudod, Harold, van a Paramountnál az a nagy ív a Merlose-on, a Merlose 5555-nél. Amikor ez alatt áthaladsz, a stúdió szent területére kerülsz. Ennek a hatalmas ívnek különös jelentősége van: amint átlépsz alatta, elveszíted minden, a megjelentetésre vonatkozó jogodat. Az az ív ennek a szimbóluma'. De a Beverly Hills-i zsaru
esetében szerencsés voltam, kifizetődő vállalkozás volt, hiszen milliókat adtak el a soundtrackből". A komponista ezen művével örökre beírta nevét a filmtörténelem nagykönyvébe, s a következő néhány év folyamán olyan kultikus alkotások révén bizonyíthatta be újra és újra az elektronikus alapokon nyugvó filmzenék létjogosultságát, mint a
Top Gun, a
Tango és Cash, a
Fletch,
A menekülő ember és persze a
Beverly Hills-i zsaru 2.