A Beverly Hills-i zsaru sikerét követően nem a folytatás ténye volt kérdés, hanem annak mikéntje. A Paramount vezetősége tévésorozat formájában képzelte el a jövőt (ahogyan az például a Casablanca, a Csillagkapu vagy a Kiképzés esetében is történt), Eddie Murphyt azonban ekkorra már nemcsak komikusmúltja, hanem filmes munkái révén is előkelő helyen jegyezték, s mint sztár, rangon alulinak érezte a tévézést. A stúdiónál tisztában voltak vele, hogy nélküle nem lesz életképes a széria, ezért beadták a derekukat, s az újabb mozifilmnek adtak zöld utat. Az előkészületek azonban ezt követően sem zajlottak gördülékenyen, Larry Ferguson (Vadászat a Vörös Októberre) és Warren Skaaren (Batman - A denevérember) forgatókönyvébe ugyanis Murphy számos ponton belepiszkált – az eredeti elképzelések szerint Axel európai helyszínekre is eljutott volna, a színész azonban nem akart az Egyesült Államokon kívül forgatni. Az alkotás élére újfent Don Simpson és Jerry Bruckheimer álltak, a direktori székbe pedig Tony Scott ült, aki az ezt megelőző évben tette le névjegyét a Top Gunnal, melynek forgatási munkálatai során magától ajánlkozott a producereknél: "Ezután az új Beverly Hills-i zsarunak álltok neki? Megveszek érte, hogy Eddie Murphyvel dolgozhassak. Kérlek, számoljatok velem is" – emlékezett vissza a rendező szavaira Bruckheimer.

Bár Foley (Murphy), Taggert (John Ashton) és Rosewood (Judge Reinhold) ismét hozták a formájukat, mégis az mondható el, hogy összességében véve egy komolyabb hangvételű folytatást kaptunk. Ez a Maxwell Dent (Jürgen Prochnow) és Karla Fry (Brigitte Nielsen) vezette banda profizmusának éppúgy betudható, mint az összetettebb cselekményszálnak, valamint a Jeffrey L. Kimball (Top Gun) vezényletével létrejött képi világnak, s mindezek természetesen a muzsika tónusára is rányomták a bélyegüket. Utóbbi vonatkozásában ezúttal is hallhatunk lazaságot alátámasztó dalokat (Bob Seger: "Shakedown", The Pointer Sisters: "Be There", Jermaine Jackson: "All Rewed Up") és score-részleteket, ám a sejtelmesebb, visszafogottabb megoldások is meghatározóak lettek.


A zenei kíséretről ezúttal is Harold Faltermeyer gondoskodhatott, igaz, Scott inkább Hans Zimmerrel szeretett volna együtt dolgozni, amire javaslatot is tett, a többiek viszont hallani sem akartak róla – a direktor később olyan alkotásait bízta rá, mint Az utolsó esély, A rajongó, a Mint a villám és a Tiszta románc, a két szerző pedig a Top Gun: Maverick aláfestésének apropójából egyesíthette stílusát. A producerek részint azért vetették el Zimmert, mert ekkoriban még ismeretlennek számított ahhoz, hogy egy ilyen léptékű vállalkozást bízzanak rá, másrészt Faltermeyer személye megkérdőjelezhetetlen volt számukra, hiszen ekkorra már nemcsak az első felvonást könyvelhették el közös sikernek, hanem a Top Gunt is, melynek "Top Gun Anthem"-je ha nem is ér fel az "Axel F" népszerűségéhez, a popkultúra közismert és kedvelt darabjának számít.

A forgatás befejezése és a premier között mindössze négy hét állt rendelkezésre, így az összes utómunkálatot ezen idő alatt kellett megvalósítani. "Emlékszem, őrült határidőnk volt" – kommentálta Faltermeyer, akinek ezen időszak alatt a Bruckheimer által gyakran foglalkoztatott zenei szerkesztő, Bob Badami (Beverly Hills-i zsaru, A szikla, Armageddon, Veszélyes kölykök) jelentett nagy segítséget: "Fogtunk pár részletet az előző részből, módosítottunk rajtuk, egy kicsit javítottunk a hangzásukon, hiszen születésük óta eltelt már pár év. Ezt követően Bob elkezdte összedolgozni őket, majd lejátszotta nekem, amit mindig azzal nyugtáztam, hogy 'Remek, újabb tétellel vagyunk meg.' Sokat segített abban, hogy gyorsan elkészüljek" - mesélte a szerző. Az így létrejött tételek a La-La Land Records albumán olyan címen érhetőek tetten, mint a "Warehouse", a "Mansion", az új elemeket is tartalmazó "Loyalty / Drive to Shooting Club", a "Splash / Drive to 385", a "Shootout", a "Fingerprint", az "Alarm", illetőleg a "Wrap Up", melyek többsége a klasszikus főtémára épül.


Az így megspórolt időt Faltermeyer arra fordította, hogy új tónust találjon a film cselekményszálának, valamint bűnözőinek. Ennek eredményeként született meg az "Adrianos"-ban, a "Bogomil Oil Well Jog / Bogomil Gets Shot" második felében, a "Shoot Screens / Meet Dent and Cain"-ben, és a "Racetrack"-ben hallható bandatéma, amelynek előadásához korábbi hangszerarzenálja mellett egy frekvenciamodulációs szintetizátort is felhasznált: "Elérkezettnek láttam az időt arra, hogy új dolgokat vessek be. Remek hangzást kaptam a frekvenciamodulációs szintetizátor basszusaival... igazán fenyegetőt" – nyilatkozta a szerző, akinek dallamai nemcsak a Dent irányítása alatt álló bűnözőcsoport színrelépései alatt kaptak fontos szerepet, hanem a "Bad Guys" című dalban is, amely Keith Forsey közreműködésével született meg. E pároshoz fűződik még a főcímzene szerepét betöltő "Shakedown" is, melynek Faltermeyer eddigi egyetlen Oscar-jelölését is köszönheti – érdekesség ezen a téren, hogy míg a Filmakadémia elismerésben részesítette a mozit, a dalok egy Arany Málna-díjat is hoztak neki George Michael "I Want Your Sex"-e révén.


Az "Adrianos"-hoz hasonlóan komor megoldásokkal találjuk szembe magunkat a "Bogomil Oil Well Jog / Bogomil Gets Shot" felvezetésében, az "Axel Gets the News"-ban, a "Hospital Visit"-ben, a "Boys Car Talk" elején, a "Boys at Mansion"-ben, továbbá a "Hit Vic"-ben, ahol szerzőjük nemcsak a szintetizátorok palettájára támaszkodott, hanem néhol saját hangjának torzított változatára is. Szintén érdemes kiemelni a "City Desposit"-ot és a végső összecsapás ihlette "Oil Field Shootout / Kill Dent and Karlá"-t, melyek a korszakra jellemző elektronikus akciózenék lenyomataként koronázzák meg az albumot – hasonlóakat hallhatunk Faltermeyertől a Tango és Cash, illetve A menekülő ember korongján.

Akárcsak az első rész esetében, a premierrel párhuzamosan itt is csak a válogatásalbum jelent meg, mely előkelő helyen tudott startolni a Billboard-listán, ám elődjéhez képest feleannyi időt töltött ott. A moziban hallható dalok szinte mindegyike felkerült rá (egyedül a "Spanish Flea" maradt le, amely nem az eredeti változatban, hanem Foley, Taggert és Rosewood éneklésével került a filmbe), ám Faltermeyertől egyetlen instrumentális track sem kapott helyet rajta. Közel három évtizedig elérhetetlen volt a score, amin végül a La-La Land Records változtatott 2016 decemberében úgy, hogy a teljes anyag és két tételalternatíva mellett olyan meghatározó dalok is helyet kaptak a korongon, mint például a főcímnél alkalmazott "Shakedown", a Foley Beverly Hills-i kocsikázását kísérő "Better Way", a sztriptízbárban felcsendülő "I Want Your Sex", a betonkeverős üldözést színesítő "Be There".


Bár a Beverly Hills-i zsaru 2. score-ja nem lett olyan átütő, mint az első részé, a stílusváltást remekül oldotta meg Harold Faltermayer, aki a producerekhez és John Ashtonhoz hasonlóan, harmadjára már nem tért vissza Foley-hoz. Koromnál fogva én utóbbival találkoztam először, így számomra nagyon sokáig a meglehetősen bugyutára sikerült vidámparkos történet számított a nagybetűs Beverly Hills-i zsaru-filmnek, de a forgatókönyvek minőségétől függetlenül mindegyiket megszerettem. Faltermeyer munkásságából az első két Foley-filmhez íródott dallamok mellett A menekülő ember és a Top Gun kísérete számít nálam megkerülhetetlennek, és szerencsére már csak a repülős kaland hivatalos albumváltozatára kell várnom nagy-nagy türelemmel.