Valódi filmélmény. Ezt a konklúziót vontam le a Top Gun: Maverickkel kapcsolatban, mely korántsem tökéletes produktum, mégis: régen léptem ki moziból ilyen elégedetten, a Bohém rapszódia óta nem gyakorolt rám film ekkora hatást – mindkét varázs esetében közrejátszott a gyerekkorom általuk történő felidézése. Az 1986-os Top Gunért a mai napig rajongok, s minél több információ látott napvilágot a folytatásról, annál gyakrabban foglalkoztatott a kérdés, hogy mi szükség van erre? Tisztában voltam Jerry Bruckheimer producer és Tom Cruise kontrollmániájával, mégsem voltam meggyőződve arról, hogy sikerül megugraniuk a lécet. Nagy tehetségek, ez tény, de az is tudvalevő, hogy nem minden válik arannyá, amihez hozzányúlnak: míg legutóbb Cruise A múmiával járt pórul, addig Bruckheimer a Gemini Mannel számolta el magát. Aztán megérkezett az első előzetes, kételyeim pedig egy csapásra eloszlottak...


A Top Gun: Maverick hatalmas erővel robbant be a mozikba, s végül a box office elit húszas csoportjában landolt, ami nem kis teljesítmény. Az évtized alkotásának és az elmúlt időszak legtökéletesebb folytatásának is aposztrofált mozi messzemenőkig lebilincselt, s hogy valóban olyan hatalmas produkció, mint amilyennek mondják, az természetesen vitatható (lévén minden film megítélése szubjektív), ám abban bizonyára könnyen konszenzusra lehet jutni, hogy a Maverick kifogástalan iskolapélda azoknak, akik a retró hullámait igényesen és tisztelettel meglovagolva szeretnék levenni a közönséget a lábáról. A Joseph Kosinski (Tron: Örökség, Feledés, A bátrak) rendezte produkció nemcsak azért tudott tarolni, mert a lehetőségekhez mérten a készítők maximumra csavarták a nosztalgiafaktor potméterét, hanem azért is, mert minden egyes eleme, pillanata precíz: akkurátus beállítások, valamint operatőri munka, hatásos párbeszédek, parádés légi felvételek, és még sorolhatnánk előnyt biztosító jellemzőit. Az egykori gárdából Cruise-on kívül csak Val Kilmer tért vissza (Kelly McGillis, Meg Ryan és Anthony Edwards visszaemlékezések, fotók révén láthatóak), ám ha az új karaktereket jobban szemügyre vesszük, akkor szinte mindegyikük esetében látni a párhuzamot a Top Gun szereplőivel, mely lépés éppúgy elengedhetetlen volt a retróérzéshez, mint például az anyahajó életébe betekintést engedő nyitójelenet, a kifutópálya melletti motorozás, a strandon zajló játék vagy a bárban zenélés kvázi újraforgatása.

Napjaink hadviselése drónok és precíziós fegyverek garmadájával van tele, így a filmbéli célpont megsemmisítésének egyéb lehetősége is lehetne, de nem: most az egykori szuperpilótára, a feletteseinek parancsára széljegyzetként tekintő, a múltbéli tragédia terhét nyögő Maverickre (Cruise) van szükség, valamint az általa sebtében kiképzett ifjú Top Gunokra, akik egészen addig hiszik magukat élvonalbelinek, amíg veterán társuk le nem iskolázza őket. A Top Gun: Maverick forgatókönyve rémesen egyszerű, kiszámítható szerkezetű (ráadásul dögunalomig ismétli a végrehajtandó feladatot), a szerelmi, illetve drámai szálak sem túl erősek, ám a múltidézés, a rendezés, az operatőri munka, az elképesztő akciójelenetek, valamint Cruise, Kilmer, Jennifer Connelly, Miles Teller, John Hamm, Charles Parnell, Glen Powell és Ed Harris jelenléte ellenpontozza ezeket.


Hatalmas zeneszerzői olvasztótégely. Alapvetően ez a véleményem a Maverick kíséretéről, ami nem hangzik túl hízelgően – hovatovább a fent látható pontszám fényében meglehetősen furának hat –, mégis találónak vélem. Az alkotók nemcsak a forgatókönyv, hanem az aláfestés kapcsán is törekedtek a visszatekintésre, s ehhez elengedhetetlen volt Harold Faltermeyer bevonása (akit Cruise hívott fel ezzel kapcsolatban 2017 folyamán), idővel pedig Hans Zimmer is csatlakozott a produkcióhoz, ám a bővülés itt még nem ért véget, a közreműködők listája folyamatosan nőtt. Természetesen nincsenek illúzióim arról, miként születik manapság egy-egy score (pláne Zimmer és az általa vezetett Remote Control Productions háza táján), hiszen a művészi kiteljesedést, szabadságot régóta írják felül az iparági szabályok, a gyors tempóban elvégzendő megbízások sokasága, ám jelen esetben egy olyan feladat elvégzéséről beszélünk, melynek alapjai részben adottak voltak, a forgatási és utómunkálatok vonatkozásában pedig finoman szólva sem tűnhetett szorosnak a határidő, hisz a projekt négy évig formálódott. Mégis – ha csak a szűk csapatot nézzük, az egyéb segítőket nem – kilenc emberre volt szükség: Zimmer, Faltermeyer és Lady Gaga zeneszerzőként, Lorne Balfe producerként, David Fleming, Andrew Kawczynski, Steve Mazzaro, Peter Myles, valamint Mikael Sandgren kiegészítő komponistaként volt jelen. Az első négy név mind a főcímben, mind a borítón ki lett hangsúlyozva, szerepükkel kapcsolatban pedig így nyilatkozott a Paramount zenei igazgatója, Randy Spendlove: „Mindegyikőjük hozzájárulása jelentős mértékű volt. Harold érkezett először, majd Hans is bekapcsolódott. Miután Gagának megmutattuk a film nyers vágását, megírta azt a csodálatos dalt, ami után megkértük, hogy járuljon hozzá a score-hoz is. Ő komponálta a szerelmi témát, amely a film szíve. Harold jegyzi az epikus témát, amelyet mindig is a Top Gunnal azonosítottak, míg az összes többit (az akciórészekhez, a légi harchoz és a kiképzéshez kapcsolódókat) Harold és Hans alkotta. Lorne pedig zenei producerként karolta fel mindezt”.

Többnyire Balfe nyilatkozott a munkálatokról, s bár egyáltalán nem vagyok híve az összeesküvés-elméleteknek, de manapság ő számít Cruise fő kollaborátorának a Mission: Impossible-széria okán, így azt is el tudom képzelni, hogy a zeneszerzőként feltüntetett trió pusztán marketingfogás, és bár a pillérek valóban nekik köszönhetőek, a munka oroszlánrészét Balfe végezte. De ez csak az én meglátásom, semmivel sem tudom alátámasztani, sőt, Balfe mindenkinek ehhez hasonlóan mesélt feladatáról: „A producerelés azt jelentette, hogy megpróbáltam mindenki hangvételét egységesíteni. Ugyanakkor az is a feladataim közé tartozott, hogy segítsek megbizonyosodni arról, hogy minden mindenhez illeszkedik, a zene a megfelelő irányba tart”. Bárhogy is történtek a dolgok, osztották fel egymás között a teendőket a művészek (vagy képzeljek bele bármit is ennek hátterébe), a végeredmény remek lett, ügyesen ráéreztek a régi és az új megközelítés egyensúlyára. Az Interscope Records kiadványát 2022 eddigi legszórakoztatóbb korongjai között tartom számon: éppúgy repítenek dallamai, ahogyan a színészeket az F/A-18-as Hornetek.


A Top Gun: Mavericket úgy rakták össze, hogy annak is kedvezzenek, aki betéve ismeri a régi filmet, és annak se legyen hiányérzete, aki esetleg nem látta, vagy anno ugyan megnézte, ám emlékei megfakultak. Az erre irányuló törekvés már a nyitánynál megfigyelhető: a stáblista, illetve az elit pilótákra specializálódott iskolával kapcsolatos rövid háttérinfót követően rögtön egy anyahajó fedélzetén találjuk magunkat, ahol a képsorokat a kiszolgáló személyzet és a pilóták nyüzsgése tölti meg élettel. Mindezt Faltermeyer „Main Titles (You've Been Called Back to Top Gun)”-ja, valamint Kenny Loggins „Danger Zone”-ja kíséri, s ezáltal gyakorlatilag a Top Gun felvezetésének remake-jével találjuk szemben magunkat, ami akkor is beszippantja a nézőt, ha az 1986-os alkotást kihagyta. Nálam tökéletesen célba találtak vele: rögvest beleborzongtam, s ezt követően még négy olyan jelenetre emlékszem (Maverick berendelése a kiképzőbázisra, Iceman és Maverick találkozása, a bárjelenet, valamint a bevetés előtti percek bemutatása), ahol hasonlót éltem át, legnagyobb szerencsémre pedig minden e pontokhoz köthető zene helyet kapott az albumon.

Loggins dala mellett – melyet a folytatás hatására újra felkaptak a rádiócsatornák – az eredetileg Jerry Lee Lewis által előadott „Great Balls of Fire” köszön vissza ismerősként: ezt annak idején az Edwards által alakított Goose énekelte, most pedig a szintén pilótának állt fiát, Roostert megformáló Tellertől hallhatjuk. Ehhez videoklip is készült, s a dal teljes változatát a lemez mellett csupán az által kapjuk meg, a filmben ugyanis nemcsak a felhőtlen kikapcsolódást és a jókedvet hivatott szimbolizálni, hanem az emlékek felszínre törését, valamint a Maverick és Rooster közötti feszültséget is. Ezért a mozi esetében amíg a rögtönzött éneklésre bulizó pilótákat a bárból szemléljük, a „Great Balls of Fire”-t halljuk, amikor azonban ezt az ablakon kívülről, Maverick szemszögéből látjuk, összemosódik Faltermeyer régi, Goose halála inspirálta dallamával.  Kép, színészi előadás és zene szempontjából egyaránt zseniális ez a megvalósítás.


A Top Gun legnagyobb slágere, a „Take My Breath Away” a Berlintől azonban kimaradt. Ennek hátterében az áll, hogy a szám Maverick és Charlie (McGillis) vonzalmához kapcsolódott, a főszereplő azonban itt már Penny (Connelly) iránt táplál érzelmeket, ezért az alkotók új szerelmes dalban gondolkodtak. Ezt Lady Gaga szállította le „Hold My Hand” címmel, és olyannyira tetszett mindenkinek, hogy elhatározták: az eredetinél nagyobb szerepet szentelnek neki. Amellett, hogy a végefőcímhez használták, source music formájában Maverick és Penny első találkozását is nyomon kíséri, továbbá a score-ba is beolvadt. „Remek dallama van. Miután Hans meghallgatta, olyannyira megfogta, hogy azt mondta, bele tudja építeni a moziba szerelmi témaként. Ezért lett Lady Gaga Hans és Harold mellett feltüntetve, mert ez lett felhasználva a szerelmi témához, amely a filmben zenekari előadásban hallható” – mesélte Kosinski. Szintén kiemelt szerep jutott a OneRepublic „I Ain't Worried”-jének, mely a pilóták óceánparti játékát kíséri, s ez a momentum szintén adaptáció: míg annak idején Maverickék a „Playing with the Boys”-ra strandröplabdáztak, addig a mostani fiatalok az „I Ain't Worried”-re amerikai fociznak. Természetesen mind Gaga, mind a OneRepublic dala kapott egy-egy hivatalos klipet, melyek nemcsak az előadókat szolgálták ki, hanem a mozi marketinghadjáratának is szerves részét képezték.

Ezúttal is fontos szerep hárult tehát a betétdalokra. Az eddig felsoroltakon kívül olyan előadóktól is válogattak be számokat, mint például Hank Williams („Your Cheatin' Heart”), David Bowie („Let’s Dance”), vagy a The Who („Won't Get Fooled Again”), a korongról azonban csak a fent említett négyes köszön vissza, ami több mint elegendő. A „Danger Zone” és a „Great Balls of Fire” a nosztalgia miatt vannak rám hatással, a OneRepublic dala viszont egyáltalán nem hoz lázba (bár a hozzá kapcsolódó jelenetnek kétségkívül remek hangulatot kölcsönöz), és Gaga száma is mindössze az instrumentális átirat révén tudott megfogni.


Faltermeyer örök érvényű dallama a „Main Titles (You've Been Called Back to Top Gun)”-ban hasonlít leginkább régi formájához, és két szegmensben kapott helyet: a nyitánynál, illetve amikor Maverick visszatér a tengerészgyalogság miramari kiképzőközpontjába. E track záró másodperceiben megfigyelhető az, miként szerettek volna tisztelegni a készítők a dallam előtt úgy, hogy közben új irányt is kijelöljenek vele: a score túlnyomó részében mindössze az első három hangjegyét, valamint a jellegzetes harangszólamot használták fel belőle. Ezek remekül olvadnak bele az olyan dinamikusabb tételekbe, mint a „Darkstar”, a „You're Where You Belong / Give 'Em Hell” második fele, a „Tally Two / What's the Plan / F-14”, vagy a Japánban megjelent albumverzión bónuszként megtalálható „Canyon Dogfight”, melyeknél egyfajta hősiességgel töltik meg, vértezik fel az akciózenét. Az e sort nyitó „Darkstar” hangulata, tempója és stílusa nemcsak a sebességhatár-átlépés tesztjéhez kapcsolódik, hanem egyúttal a film küldetés-témája is, melyből a szerzők nyilatkozata szerint sokféle verzió készült, mire rátaláltak az igazira. Az albumon helyet kapó akciózenék legkiemelkedőbb, legheroikusabb pillanata a „You're Where You Belong / Give 'Em Hell” második szakasza, mely a csapat harcba indulását hivatott aláhúzni, és bár a többivel sincs különösebb problémám, kicsit rutinból összeállított Remote Control-daraboknak érzem őket, melyek szívét a Faltermeyer-féle tématöredék adja.

A fősodor iránymódosítása az érzelmeket felszínre hozó jelenetek esetében szintén tetten érhető: a klasszikus motívum három hangjegye időnként a Gaga-dal alapjaival is összefonódik, ami elképesztően jó. Legyen szó akár a „You're Where You Belong / Give 'Em Hell” felvezetéséről, a „Dagger One Is Hit / Time to Let Go” második feléről, a „The Man, the Legend / Touchdown”-ról vagy a „Penny Returns (Interlude)”-ról, egytől egyig szenzációsnak nevezhetők, sokat adnak hozzá a látottakhoz, stílusosan követik az eseményeket. Nehéz kiemelni közülük a legjobbat, mert mindegyiknek megvan a bája, ereje, de ha azt kell néznem, hogy melyik mart bele leginkább a szívembe, akkor a Cruise és Kilmer közös jelenete inspirálta „Time to Let Go” az egyik, amelyet kiemelnék. A két színész közti párbeszéd tárgya a továbblépés, ami erősen áthallásos Kilmer egészségügyi állapota miatt, s hogy ennek nyomatékosítását még a régi, Goose elvesztése ihlette dallam méltóságteljesen előadott zenekari átdolgozásával is kombinálták, az egyszerűen hátborzongató. A másik a „The Man, the Legend / Touchdown”, amely a moziban is működik, ugyanakkor számomra több szimpla filmzenénél: felemelő hangulata révén egyfajta himnusz, hatalmas főhajtás a repüléstörténelem, az ég meghódításának úttörői, hősei előtt – James Horner komponált hasonló érzést kiváltó tételeket a Living in the Age of Airplanes című dokumentumfilmhez.


Mi mással is köszönhetne el tőlünk egy Top Gun-korong, mint a „Top Gun Anthem”-mel. A „Main Titles (You've Been Called Back to Top Gun)”-hoz képest itt annyi a változás, hogy Zimmer és Faltermeyer dallamai egymást karöltve csendülnek fel, ám a főszerep így is az ikonikus gitárszólóé. Míg ezt annak idején Steve Stevens adta elő, addig most Johnny Marr felelt érte, aki az Eredet, A csodálatos Pókember 2. és a 007 Nincs idő meghalni score-jánál is közreműködött, illetőleg Zimmer 2016-os koncertturnéján is színpadra állt. A zenész egy interjúban azt mesélte, hogy megkeresése nem tervezett volt, pusztán hirtelen ötlettől vezérelve csöppent bele a produkcióba: „Úgy emlékszem, akadt valami gond a hangzással, én pedig a közelben voltam, a gitárom pedig velem. Valóban ennyi volt csupán. Nem is láttam a filmet. Nem voltam jelen a score elkészítésénél, csak a témát játszottam fel. Megmutatták az addigi változatot, és kérték, hogy hasson epikusabbnak”.

S ha már felvétel: a muzsika rögzítése több részletben történt, és hasonlóan sok koordinációt igényelt, mint a közreműködő komponisták összefogása. „Mindannyian távol tartózkodtunk egymástól, volt, hogy a világ különböző pontjain, hiszen a vírushelyzet mindent blokkolt, még a zenei felvételeket is. Utóbbiakat távolról oldottuk meg, és akadtak, akik otthonukban, saját nappalijukban adták elő szólóikat. Egy ideig zenekarunk sem volt, mert minden be lett zárva” – mesélte Balfe.


Amikor először pörgött le a Top Gun: Maverick lemeze, vegyes érzések kerítettek hatalmukba: a visszatekintés elvarázsolt, az új elemeket azonban kevésnek éreztem – mindezt az is táplálta, hogy Faltermeyer és Zimmer neve láttán még lelkes voltam, ám a stáb bővülését követően előítéletessé váltam. Aztán újra meg újra végigpörgött a score, és összeállt a kép, a film megnézését követően pedig még nagyobb hatást gyakorolt rám. Az Interscope Records lemezét többen is támadták a dal és az instrumentális anyag vegyítése miatt, ám Balfe erről azt mondta, hogy kezdettől fogva ebben a megoldásban gondolkodtak, mert azt szerették volna, ha az első rész korongjához hasonlít, igaz, az arányokon némiképp változtattak. A kiadványra az összes fontosabb mozzanat felkerült, így emiatt én elégedett vagyok az összeállítással (csak a OneRepublic- és a Lady Gaga-dalt szoktam léptetni), de tény, hogy örülök annak a bejelentésnek is, miszerint egy rendes score album is tervben van. Ami miatt utóbbira is biztosan beruházok majd, az az, hogy a film alatt hallottam néhány lassú tételt, melyek nagyon tetszettek, illetve remélem, hogy általa a „Darkstar” második fele is elérhetővé válik majd, mert az itt hallható vágott verziót a csúcspontja nélkül kicsit béna kacsának érzem.