A 2007-es év egy igazán hiánypótló alkotás megjelenésével kezdődött: a La-La Land Records háromezer darabos példányszámban kiadta Harold "Axel F." Faltermeyer utolsó jelentősnek mondható muzsikáját, a Tango és Casht. A német származású komponista cseppet sem tekinthető termékenynek (kevesebb mint húsz alkotással), ám az garantált, hogy a Beverly Hills-i zsaru vagy a Top Gun főcímzenéivel örökös tagságot nyert a filmzenék halhatatlanjainak sorába. Jelen produkciója sokáig semmilyen formában nem volt elérhető, a neten bukkant csak fel nagynéha egy-egy saját kiadású, más műveinek részleteiből álló válogatása. Nem csoda tehát, ha ezt a kiadványt legalább akkora várakozás előzte meg, mint például James Horner Kommandóját. A végeredmény összességében persze korántsem olyan kiemelkedő, mint amilyen rajongás övezi, de a különböző lemezkiadók ehhez hasonló kezdeményezései mindenképpen elismerésre méltóak, hiszen a mostani harmincas generációnak nagyjából az efféle filmek jelentik az igazi klasszikusokat.


A két kiemelkedő teljesítményt nyújtó zsaru története vérbeli '80-as évekbeli akciófilm. Adott a rivalizáló páros (az akkor fénykorában lévő Sylvester Stallone és a kevésbé ismert, de ugyanolyan remek munkát nyújtó Kurt Russell), egy főgonosz (Jack Palance), több rosszfiú (az örökös negatív karakterekre kárhoztatott Brion James, James Hong vagy Robert Z'Dar), és egy szépséges nő (a Született feleségek című sorozatig méltatlanul keveset foglalkoztatott Teri Hatcher alakításában). Egy nagy üzlet biztonságos lebonyolítása érdekében a maffia léprecsalja a két nagyágyút, s egy korrupciótól hemzsegő börtönbe záratja őket. Nekik persze nincs ínyükre a megaláztatás, úgyhogy megszöknek, s a maguk szabályai szerint végére járnak a dolognak.

A film története röviden így foglalható össze, megszületése azonban mintha el lett volna átkozva. Előbb az operatőr, az azóta rendezőként is elismert Barry Sonnenfeld (Addams Family – A galád család, Men in Black – Sötét zsaruk) hagyta el a produkciót, majd alkotói nézeteltérések miatt az eredeti rendező, az egyébként csak hazájában ismert orosz Andrej Koncsalovszkij is felállt a székből. A stáb körüli összevisszaság következtében bekerült a képbe az elismert vágó, Stuart Baird (Superman, Ómen, Halálos fegyver), s ő lett szinte a zeneszerző egyetlen munkatársa is: miután mindenkinek elege volt a filmkészítésből, Faltermeyer aszerint komponálta meg a score-t, ahogy Baird a jelenetek összevágásával elkészült. Lényegében ez okozta számára a legnehezebb feladatot, hiszen a saját elképzelésein kívül semmilyen egyéb instrukciót nem kapott, és ez az alkotói szabadság elég szokatlan a szakmán belül.


A végeredmény tehát akár önálló szerzői album is lehetne, bár a maffiavezér Perret közvetlen vagy közvetett ténykedését kifejező szintetizátoros, vészjósló atmoszféra túl sokszor fordul elő ahhoz, hogy a jellemzően popzenei sajátosságokkal rendelkező mű ne legyen olyan könnyen befogadható. Faltermeyer a címszereplőkhöz két remek témát komponált: az elegáns Tango kapta a fülbemászóbb, dinamikusabb szintipop motívumot, ál-rézfúvós előadásban, erős dobokkal kísérve (a "Bus Chase" első részében, vagy leegyszerűsítve a "Tango at the Office"-ban), míg a jóval lazább Casht egy vidámabb szájharmonikás muzsika kíséri, amolyan elektrofunkys dobalappal ("Cash Intro", illetve a "Cash's Gun / Chinese Toilet"). Utóbbi egyébként jóval ritkábban csendül fel, tekintve, hogy a komponista az akciójeleneteknél főleg Tango lendületes témáját alkalmazta, így a mókás könnyedségnek csupán két további tétel ad helyet: a "Dog's Explodes / Tape Doctor" és a "Ponytail's Apt / Plan 'A'".

A mindenféle üldözés-menekülés-verekedés zenei aláfestései a klasszikus könnyűzenei megoldásokból építkeznek, ahogy azt a zeneszerző korábbi nagy sikerű filmzenéinél megszokhattuk. A szintis hangszínek mindenféle egyszerű és rövid, ismétlődő melódiákat szólaltatnak meg, a lendületesebb pillanatokban nagyzenekari tusok imitálásával, és szinte mindig ütemes dobjáték kíséretében. A leghosszabb trackek mind ilyen dinamikus kísérőzenék, de mivel erősen jelenetfüggőek, a túl sok hangulati váltás egy idő után unalmassá bír válni. Ráadásul döntő többségében a Perret-atmoszférából származó különféle súgó-búgó szőnyegek jelentik az átmenetet (jó példa erre a majdnem tízperces "Cash in the Tunnel / Guards Come / Conan Fries" vagy az utolsó előtti "Final Assault / The Bomb"), és ez csak jobban csökkenti az élvezhetőséget.


Akadnak persze gyöngyszemek a kompocízióban, amik azonnal elhessegetik a fel-felerősödő elégedetlenkedést. Tökéletes, a nyolcvanas éveket idéző romantikával találkozhatunk a szerelmi témában ("Love Theme"), mely az album legvégén változatlan formában megismétlődik – kétségkívül így lesz hangulatosabb a teljes zenei anyag lezárása. Az elektromos zongora adta harmóniák, illetve a "Brother & Sister" gitárral kiegészült szépsége felidézik az akkori Billboard-lista összes, dobogós szerelmes számát. Hasonlóan kiemelkedő pillanatnak számít a kísérleti szuperjármű éles bevetését érzékeltető hangzatos, már-már himnikus zenei fordulat, mely a "Hi Five / Owen's Toy"-nál csendül fel először, s az azt követő "RV from Hell"-ben teljesedik ki. A Top Gun ünnepélyességét idézi fel, és nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy ez a fajta zenei megközelítés később igen erős alapját képezte Faltermeyer nagyobb sikereket elért honfitársa, Hans Zimmer korai darabjainak.


Összességében nem érheti sok rossz szó a kiadványt. A hatvan percnyi játékidő sokszor mutat hullámzó teljesítményt, de a lemez elején hallható igazán hangulatos darabok garantáltan maradandó klasszikusok annak ellenére is, hogy szó sincs szimfonikus zenekarról, hiszen az egész művet a szerző maga játszotta fel. A kis túlzással műfajteremtőnek is nevezhető album tízoldalas belső füzetecskével jelent meg, melyben az egyik legnagyobb tekintélyű filmzenekritikus, Randall Larson bőséges információtartalmú leírása található. Jó szintetizátoros akciózenével szinte alig lehet találkozni, s a Tango és Cash kísérete ezek közé tartozik, úgyhogy a stílus kedvelőinek feltétlen érdemes közelebbről megismerkednie vele.