Bár tisztában vagyok azzal, hogy az elektronikus alapokon nyugvó muzsikák nagy mértékben járulnak hozzá a filmzenék fejlődéséhez, változatosságához, s hogy milyen szinten képesek gazdagítani a komponisták palettáját, sosem sikerült igazán megkedvelnem őket. Én olyannyira távoli szemlélője vagyok ennek az irányzatnak, hogy mindössze néhányat zártam a szívembe, túlnyomórészt gyerekkorom kedvenc filmjei okán. Ezek egyike az Arnold Schwarzenegger főszereplésével készült A menekülő ember score-ja, amely időtlen idők óta figyelt a kívánságlistámon, a Varése Sarabande egykoron kiadott, közel háromnegyed órányi zenét felölelő korongját ugyanis – out of print jellege miatt – borsos áron tudtam volna beszerezni. Így amikor a cég 2020 júniusában előrukkolt a The Deluxe Edition változattal, kérdés nélkül csaptam le rá.


A forgatókönyv a Richard Bachman álnév mögé bújt Stephen King azonos című kötetén alapul, igaz, nem teljes egészében, hiszen azt az egyebek mellett a 48 órát, a Kommandót és a Drágán add az életed!-et is jegyző forgatókönyvíró, Steven E. de Souza igencsak átdolgozta: „Nem szerettem volna sárba tiporni King vízióját, de úgy kellett Arnoldra szabnom ezt a mozit, mintha egy öltöny lett volna” – nyilatkozta de Souza, aki ezzel a lépéssel szándéka ellenére haragította magára a neves regényírót. Bár a fő karakter, Ben Richards megformálásával kapcsolatban az előkészületek során olyan nevek röppentek fel, mint Dolph Lundgren, Christopher Reeve vagy Patrick Swayze, a producerek végül az Osztrák Tölgyet szerződtették, aki ekkorra már kedvelt akciósztár volt Hollywoodban. A rendezői székbe Andrew Davis ült, ám tőle a második forgatási hetet követően elköszöntek megbízói, mert nem akarták, hogy folyamatosan bedobált ötleteivel túlszárnyalja a költségvetést (ám a váltás utólag visszatekintve hasztalannak bizonyult, hisz az előirányzott tízből végül huszonhétmillió lett). Helyére a Starsky és Hutchból ismert színész-rendező, Paul Michael Glaser került, vele azonban Schwarzenegger nem volt kibékülve: őt tartotta hibásnak azért, hogy a végeredmény sokkal inkább hasonlít egy tévéfilmhez, mintsem egy vérbeli akciómozihoz. Felnőtt fejjel visszatekintve van némi igazság abban, hogy az alkotást egyfajta tévés szag lengi át, de gyerekként egyáltalán nem foglalkoztatott a filmek háttere, s mivel nagy kedvenc volt, hibái ellenére zokszó nélkül tapasztott újra meg újra a képernyőre.

Harold Faltermeyer a nyolcvanas évek elektronikus filmzenéinek meghatározó alakja. Főcímzenéi világszerte a slágerlisták élén landoltak, munkáinak döntő hányada azonban ennek ellenére nem önállóan, hanem az adott mozihoz kapcsolódó válogatásalbum részeként vált elérhetővé, egy-két track erejéig – a Beverly Hills-i zsarunál éppúgy ez történt, ahogyan a Fletch és a Top Gun esetében is. A kevés kivétel egyike A menekülő ember, melynek dallamai az akkor alkalmazott gyakorlattól némiképp eltérően láttak napvilágot. Ennek oka, hogy amikor Keith Barish producer felkereste Faltermeyert, utóbbit épp az foglalkoztatta, miként tudná áttenni székhelyét Hollywoodból Németországba. Barish mindenképpen vele szeretett volna dolgozni, a szerző pedig hasonló szinten volt eltökélt azzal kapcsolatban, hogy szülőhazájában megalapítsa a Red Deer Recording Studiost, így abban állapodtak meg, hogy Faltermeyer Münchenben dolgozhat a zenén. „Az első heteket a nappalimban töltöttük, mert bár a hangszereim megérkeztek az Államokból, a stúdió még nem készült el. Ezért az első két-három hét során otthon ültük körbe a nagy Harrison-asztalt és a synclaviert; a zenei szerkesztőm, Bob Badami, valamint a technikusom, Brian Reeves pedig be is cuccoltak hozzám” – emlékezett vissza a komponista, aki két hónapig dolgozott a zenén, majd a nyersanyagot csomagként adta fel megbízóinak, a végső keverés idejére pedig ő maga is visszatért Los Angelesbe.


A sztori az ICS-médiacsoport A menekülő ember című valóságshow-jára épül, melynek hatalmas, labirintusszerű stúdiójában a rendszer elveivel, szabályaival szembeforduló elítéltek veszik fel a harcot a modern kori gladiátorokkal. Emiatt sok olyan karaktert ismerhetünk meg, akik alapvetően mellékszereplők, ám jelenlétük kulcsfontosságú, s ezzel Faltermeyer is számolt, így pályafutásának egyik legösszetettebb muzsikájával állt elő. A vezérfonalat jelentő főtéma a film elején és végén bontakozódik ki teljes egészében, s az ezt magában foglaló „Intro-Bakersfield”, valamint a „Mick's Broadcast/Attack” (amely a Deluxe-on már csak „Broadcast Attack”-ként szerepel) népszerűségét mutatja, hogy az elmúlt évtizedek folyamán számos válogatásalbumra (Best of Stephen King Vol. 1, Schwarzenegger Super Hero, Arnold: Great Music from the Films of Arnold Schwarzenegger) felkerülhetett. Ez a Richards számára íródott, egyszerű, engem már gyerekként magával ragadó motívum olyan trackekben köszön vissza, mint a „Laughlin’s Collar / Richards’ Collar”, a „Richards’ Apt. Sneak”, a „Spare Dynamo / Laughlin Dies”, valamint a „Revolution / End Credits”. A játékosok (akiket Schwarzenegger mellett Yaphet Kotto, Marvin J. McIntyre és Maria Conchita Alonso formál meg) ezúttal nemcsak az életben maradásért küzdenek, hanem azért is, hogy a rezsim ellenállóinak segítsenek az elit hatalmát biztosító műholdas adó központjának megtalálásával. Ezen törekvésük egy könnyed, mégis sejtelmes téma megírására sarkallta a szerzőt, mely az „Uplink / Amber Launch / Richards Grabs Amber”-ben, a „Weiss Finds Uplink”-ben, valamint a „Mick / Richards Amber” csendül fel.

Faltermeyer Richardsén kívül más karaktereknél is önálló megoldásokban gondolkodott, melyek egy része saját szerzeményként, mások pedig neves komponisták ismert műveinek adaptációjaként keltek életre. Ötletei az új albumváltozat esetében szerencsére már a szereplők felbukkanásának sorrendjében tárulnak elénk: először Szabadság kapitány (Jesse Ventura) diszkós alapokon nyugvó dallamait ismerhetjük meg („Captain Freedom’s Workout”), melyet Nullafok (Toru Tanaka) kakofóniába torkolló, nyers hangvételű megközelítése követ („Subzero Intro”, „Subzero”). Miután a játékmester (Richard Dawson) elszámolja magát Richards és menekülőtársainak rátermettségét illetően, megduplázza a tétet azzal, hogy Körfűrészt (Gus Rethwisch) és Dinamót (Erland van Lidth) küldi be a küzdőtérre. A hozzájuk kapcsolódó, elektromos gitárral tarkított megoldások („Buzzsaw Dynamo”, „Buzzsaw Attack”, „Buzzsaw-Richards Fight”) mellett érdemes megemlíteni, hogy pályafutása során Lidth operaénekesként is dolgozott, így a Mozart Figaro házassága című művéből származó dalrészletet ő maga adta elő – szintetizátorra átültetett kísérete „Count’s Aria Marriage of Figaro (instrumental version of Dynamo’s theme)” címmel kapott helyet a korongon. Ezen túl a Wagner-féle A valkürök lovaglása átértelmezését is hozzá kapcsolta a szerző, melyet a „Valkyrie Intro / Valkyrie”-ben ismerhetünk meg. Tűzgolyó (Jim Brown) szintén megihlette a komponistát: zörejekkel, fémes hangokkal felvértezett motívuma („Fireball Intro”, „Fireball Chase”, „Fireball-Amber”) minden alkalommal Brad Fiedel Terminátor-zenéire emlékeztetnek.


Az imént kiemelt, néhány percig jelen lévő karaktermotívumok amolyan kis szigetek a fő csapásirányt jelentő Richards-, illetve adótorony-motívumok között. A korong legtöbb tételét kedvelem, a játékhoz, illetve a reklámokhoz tartozó, tipikusan a nyolcvanas évek tévés műsorait idéző trackek (mint a „Game Show Promo”, a „Captain Freedom’s Workout”, a „Hawaii / Amber Sneaks / Richards’ Betrayal / Blast Off” bevezetője), valamint a komolyzenei átiratok azonban a film alatt jobban tetszenek. Önállóan hallgatva kevésbé kedvesek számomra, így a lemez hallgatása közben a mozi iránti rajongásom ellenére is megesik, hogy átléptetem ezen trackeket.

Az instrumentális kíséret mellett Faltermeyer a film hivatalos betétdaláért is felelt: a brit zenész-énekessel, John Parr-ral az oldalán keltette életre a „(Restless Heart) Running Away with You”-t, amely a stáblista alatt csendül fel. Annak érdekében, hogy a zenecsatornákon keresztül is reklámozhassák a produkciót, a mozi jeleneteivel kombinált videoklipet is forgattak hozzá, s bár e dal a Varése Sarabande albumain nem kapott helyet, a bemutatóval párhuzamosan kislemezen jelent meg (a mozitól teljes mértékben független „Crystal Eye” dallal), 1992-ben pedig Parr Man with a Vision stúdióalbumán is helyet kapott.


A menekülő ember zenéjének bővített változatával kapcsolatban volt bennem egy kis félsz, mert tartottam attól, hogy a huszonöt perccel megtoldott játékidő talán túl sok lesz. Ám miután meghallgattam, szertefoszlottak a kétségeim, ugyanis sokkal jobb összképet nyújt, helyükre kerültek a karaktertémák hangsúlyai, ezáltal összeszedettebb hatást kelt. Meglátásom szerint a score nemcsak a hamisítatlan Harold Faltermeyer-muzsikák egyike, hanem a korszak elektronikus filmzenéinek kevésbé emlegetett, ám ettől függetlenül még igenis emblematikus darabja.