Roque Baños a kilencvenes évek második felében lépett a filmzenevilág színpadára, s hamarosan olyan spanyol filmek révén vált ismertté, mint a Torrente-széria, a Vágyastársak, A gépész, valamint az Alatriste kapitány. A komponistával az amerikai mozikban november végén bemutatásra került Oldboy-remake kapcsán nyílt lehetőségünk interjút készíteni.




Az Oldboy score-ját Michael Nyman kezdte el, de munkáját elutasították. Ismerte azt a score-t, illetve volt-e konkrét kérés arra vonatkozólag, hogy Nyman elvetett művétől milyen irányba térjen el?

Hogy őszinte legyek, amikor megkerestek ezzel a lehetőséggel, épp a gyermekeimmel nyaraltam Spanyolországban. Akárcsak a film főhőse, Joe Doucett (Josh Brolin alakításában), magam is épp teljesen elzárkóztam a külvilágtól, és sem a projektről általában, sem Michael munkájáról nem volt tudomásom – megjegyzem, nagyon szeretem a filmzenéit. Amikor elkezdtem dolgozni, nem sok támpontot kaptam a producerektől, úgyhogy eleinte az egész úgy nézett ki, hogy átküldtem nekik pár zenét, amire aztán reagáltak valamit; de alapvetően nagy szabadságot kaptam abban, hogy a filmhez az általam legjobbnak érzett zenei világot teremtsem meg.


Milyen jellegű zenére számíthatunk?

Tekintettel az igen szűk határidőre, nem nagyon volt lehetőség arra, hogy sokáig keresgéljük a megfelelő zenei megközelítést. Gyorsan kellett dolgoznom, s a történet adta inspirációkból és az ösztönös reakcióimból, érzéseimből építkeztem. Hosszú munkafolyamatra vagy a témák részletes kidolgozására nem nyílt lehetőség... rendkívül komoly feladat volt. Szerencsémre Audrey Chon, az egyik producer végig a segítségemre volt abban, hogy az igen szigorú határidő ellenére is megfelelően tudjak a zenére koncentrálni. Nélküle képtelen lettem volna ezt befejezni.


Az egyhónapos komponálási határidő, mint az Oldboynál, az szoros-e vagy átlagos a pályáján?

Amikor először megkerestek, akkor elvileg három hetet kaptam, de ugye már benne voltam az egyhetes nyaralásban a gyerekekkel, úgyhogy valójában ez csak két hétnek felelt meg. Két hét alatt nyolcvanpercnyi zenét szerezni gyakorlatilag segítség nélkül – ez kétségtelenül az egyik legizzasztóbb munkája volt eddigi karrieremnek.


Idén készült el a kultikus Gonosz halott feldolgozása, melyhez az elmúlt évek egyik legerősebb szimfonikus zenekari horrorművét írta meg. Mesélne nekünk erről a munkájáról?

Köszönöm! Minden filmhez kell, hogy tartozzon egy saját zenei világ. A Gonosz halott esetében adott volt a gótikus zenei megközelítés, amit kórus és zenekar kapcsolatával értünk el. Az Oldboynál például egyáltalán nem lett volna jó egy ehhez hasonló zenei világ. Úgy gondoltam, ehhez a filmhez passzolna néhány különleges megoldás, ezért a zenekari felvételekhez némi elektronikát is hozzákevertem, amit egyébként is nagyon szeretek alkalmazni.


Az egyik tételben, az "Abominations Rising"-ban hosszú másodpercekig tombol a zenekar és a kórus, mi ilyenkor a pontos zenei instrukció? Az a maximális feszültség, ami a végeredményt jellemzi, mennyire van jelen a felvételekkor?

Minden meg volt írva a zenekarnak és a kórusnak, de ennél a résznél arra kértem őket, hogy olyan hangosan sikítsanak, ahogy csak bírnak; képzeljék azt, hogy valami szörnyűség elől próbálnak menekülni. Néha egész biztosan hasznos, ha nagyjából körülírjuk az adott jelenetet, amelyhez a felvétel készül; a zenészek azért is szeretik ezt, mert hozzá tudják kapcsolni a történetet, ezáltal az előadásmód is sokkal pontosabb lesz. Határozottan éreztem a végső score maximális feszültségét a felvételek során – a zenészek és a kórus által létrehozott effekt fantasztikus volt.


Milyen főbb különbségeket figyelt már meg munkája során az európai és a tengerentúli munkafolyamatok, illetve rendezői/produceri elvárások között?

Nincs különösebb eltérés. Nagyjából mindig ugyanaz a cél: a lehető legjobb aláfestést megadni a mozijukhoz. A különbség inkább film és film között nagy, ahogy Európa és Hollywood között is.


A Szexi dög című alkotáshoz és a Torrente-szériához egyaránt jó pár betétdalt felhasználtak. Általában mennyire kell az elhangzó betétdalokhoz alkalmazkodnia?

Hogy őszinte legyek, szinte egyáltalán nem. Az instrumentális aláfestésre mindig úgy tekintek, mint egy különálló nyelvre, amely segít a történetmesélésben. A maguk módján a dalok ugyanennyire egyéni szereplők. Néha valóban olyan, hogy a betétdal és a score együtt kell, hogy éljen, olyankor nyilván jobban szükséges odafigyelnem arra, hogy dallamban és harmóniában összehozzam őket.


Karrierje során számtalan műfajba belekóstolt: vígjátékok, romantikus filmek, életrajzi művek, drámák, kalandfilmek, horror. Melyik területen érzi legjobban magát?

Nem igazán van ilyen konkrét műfaj. Én valóban szeretem, ha különböző filmes műfajnak vagy stílusnak megfelelően komponálok. Még ha egymás után többször is ugyanabban a műfajban kell alkotnom, akkor is próbálok keresni egy hangszert vagy hangszínt, amely kifejezetten az adott filmhez tartozik. A Gonosz halottnál ezt a speciális hangzást sziréna, míg A gépésznél theremin oldotta meg.


A gépész nemzetközi sikert hozott az Ön számára. Hogyan került bele ebbe a projektbe?

A filmet bemutató FilmMax producerei már régebb óta kerestek egy olyan projektet, ahol dolgozhatunk együtt. Amikor A gépész szóba került, elküldték pár zenémet Brad Andersonnak, a film rendezőjének, aki a hallottak alapján úgy döntött, megfelelő választás vagyok a filmjéhez.


Mesélne egy kicsit zeneszerzési módszereiről, szokásáról?

Igazából mindig az a fontos számomra, hogy az egyes tételekkel a film jelentéstartalmát fejezzem ki. Hogyan hat a karakterekre, azok miként reagálnak a történet alakulására, főleg a múltbéli dolgok jelentőségére, azok következményeire a jelenben. Az Oldboy score-jához két főtémát komponáltam, mindkettő Joe karakteréhez kapcsolódik; az egyik a haragját és a húszévnyi rabságából eredő bosszúvágyát fejezi ki, a másik pedig a lánya iránt érzett szeretetét, azt, hogy mindent megtenne azért, hogy megvédje őt. Mindkét témával az volt a célom, hogy a mozi legdrámaibb pillanataiban szólaljon meg, így a közönség minden porcikájával átérezheti, amin Joe keresztülmegy.


Az Alatriste kapitány egy megtörtént eseményen alapuló epikus alkotás. Miként született meg ez a zene?

Tudtam, hogy olyan zenét kell komponálnom, ami megfelel a kornak, amelyben a film játszódik, emellett kellően hősies megszólalású. Ugyanakkor szándékosan kerülni próbáltam, hogy a kompozíció régimódi legyen. Végül egy modernebb megközelítést választottam: nagyzenekar és férfikórus kombinációját, kiegészítve régi spanyol hangszerekkel, mint például a vihuela (gitárszerű húros hangszer) vagy a trompa marina (egyhúros vonós instrumentum).


Van álom-megbízása, vagy esetleg olyan rendező, akivel szívesen dolgozna együtt?

Nem hiszem, hogy körül tudnám írni. Nagyon sok tehetséges rendező van, akivel szívesen dolgoznék együtt. Az én álmom, hogy addig írjak filmzenéket az életemben, ameddig csak lehetséges – ez a szenvedélyem.


Több eseményen is tiszteletét tette már – többek között a 2006-os Soncinemad-on, valamint a 2007-es ubedai fesztiválon is. Mennyire tartja fontosnak a rajongókkal való kapcsolattartást? Új zenéi esetében elolvassa a kritikákat, valamint a rajongói visszajelzéseket?

Az, hogy kapcsolatban legyek a filmzenekedvelőkkel, nagyon fontos dolog számomra. Általában teljesen elszigetelve dolgozom a stúdiómban, úgyhogy mindig nagy öröm olyan emberekkel beszélgetni, akik az én zenémet hallgatják. Nagyra értékelem a rajongói visszajelzéseket.


Eddigi munkásságának melyik pontjára a legbüszkébb?

Nincs különösebben olyan szakasza a karrieremnek, amelyre kiemelten büszke lennék. Minden munkába szívem-lelkem beleteszem, így akár azt is mondhatjuk, hogy mindig büszke vagyok arra a projektre, amelyen épp dolgozom, vagy amit épp befejeztem.


Roque Baños munkáiról bővebben a roquebanos.es címen tájékozódhatnak az érdeklődők.

Külön köszönet Anthony D'Alessandronak a közreműködésért.
2013. december 08.