Az elmúlt húsz évben az animációs filmek terén talán kijelenthető, hogy a legmeghatározóbb szereplő a Pixar volt. A számítógépes animáció úttörőjének számító céget 1986-ban alapította meg egy kis csapat, s rögtön ebben az évben Oscar-jelölést is értek el a Luxo Jr. című kisfilmmel. Korai kiemelkedő sikerüknek az 1988-as Tin Toy című rövidfilm tekinthető, melyért az Oscart már meg is kapták. A Pixar első nagy durranása, a Toy Story – Játékháború 1995-ben került bemutatásra. A "filmtörténelmi jelentőségű alkotás" titulust megérdemelten illesztik a mű címe mellé, hiszen ez az első egész estés, teljes egészében számítógép-animációval készült mozi. Szinte minden korszakalkotó filmről elmondható, hogy igen viszontagságos körülmények között születtek, s ez a Toy Story esetében sincs másként. A rendező, John Lasseter a rajzfilmek készítésével először a Disneynél találkozott még a nyolcvanas években, ekkor ugyanis animátorként dolgozott a stúdiónál. Bár az egeres filmcég ekkoriban egyik legsúlyosabb válságát élte, de néhány emlékezetes alkotás azért kikerült a kezeik közül, például a Tron, mely Lasseter egyik legfontosabb inspirálója volt. Meglátta a komputeres animációban rejlő lehetőségeket, és pályáját úgy alakította, hogy e téren legyen lehetősége az előrehaladásra. Dolgozott a Lucasfilmnek is, de végül az önálló utakat járó Pixarban látta meg az esélyt, hogy megvalósítsa álmát. A Tin Toy sikere után a Disney is felfigyelt az akkor már Oscar-díjas direktorra, valamint a Pixarra, Jeffrey Katzenberg Disney-vezér pedig egy egész estés film elkészítésével bízta meg a kis csapatot. Ennek a története a Tin Toy sztoriján kellett, hogy alapuljon, végül ezt a kérést Lasseterék tudták is tartani. A stúdiómogul által lefektetett pénzügyi keretek azonban finoman szólva sem a kis cégnek kedveztek, hiszen a szerződés értelmében a Disney kizárólagos jogokkal bírt a film és a karakterek felett, a Pixar pedig a jegybevételnek csak a 12,5 %-át kapta. Ráadásul a Disney bármikor leállíthatta a projektet, gyakorolhatta a művészi kontrollt és joga volt elkészíteni a folytatásokat, akár a Pixar nélkül is. Az óvatoskodásnak érthető módon volt alapja, hiszen egy járatlan úton indultak el a készítők, de utólag belátható, hogy a Disney történetében az egyik legjobb döntés volt, hogy felkarolták a kis animációs céget. 

A film forgatókönyve egy igazi csapatmunka lett, konkrétan heten írták, köztük a később a Fel!-ért Oscart kapó Pete Docter, az ezt a díjat a Némó nyomábanért és a WALL-E-ért kétszer is megkapó Andrew Stanton, a Bosszúállók rendezője, Joss Whedon, számos Disney-siker (A szépség és a szörnyeteg, Az oroszlánkirály) írója, Joe Ranft, a szintén több sikerfilmen dolgozó Alec Sokolow és Joel Cohen, valamint maga a rendező – persze ennek a sokadalomnak megvoltak az okai. A két főkarakter, azaz a cowboy Woody és az űrhajós Buzz Lightyear rengeteg változtatáson ment át, míg a végleges jellemüket és külalakjukat, sőt nevüket megkapták. A végső verzió azonban egy szenzációs ötlet lett, hiszen a vadnyugat és a sci-fi világa találkozott a két karakterben, ami rengeteg komikus szituációt eredményezett. A sztorit a "buddy" mozik stílusába vitték el, annak szinte minden elemét felvonultatva, így olyan filmek voltak a szkript előképei, mint a Halálos fegyver vagy a 48 óra, természetesen az erőszak mellőzésével. Később a Disney a felnőtt korosztály megcélzását is kötelezővé tette az alkotóknak, ami megint csak nem volt egy rossz döntés az összkép szempontjából. A Woody gonosszá formálására tett törekvések azonban katasztrofális rendelkezésnek bizonyultak, olyannyira, hogy az első tesztvetítések után leállították a forgatást, annyira nem nyerte el a tetszését a Disney vezetőinek, sőt maga Lasseter is úgy gondolta, hogy vállalhatatlanul sok gonosz szereplője lett a sztorinak, mindenki vagy dühös volt, vagy boldogtalan. Végül a Pixar kapott egy utolsó lehetőséget, s ezt úgy használták ki, hogy mellőzték mindazokat a disneys utasításokat, amit rossznak gondoltak, s szinte egy teljesen új forgatókönyvet írtak, melyre végül már a Disney is rábólintott. 

A rendező Woody eredeti angol hangjának eleve Tom Hankset szemelte ki, aki hajlandó is volt elvállalni a szerepet, a Buzz karakterének kinézett Billy Crystal azonban visszautasította a szerepajánlatot, ami így a Disney akkori üdvöskéjénél, Tim Allennél landolt. Noha a produkció rizikósnak, sőt drágának tűnhet, ám igazság szerint jóval olcsóbb volt, mint egy átlagos Disney animációs mozi, és nem is foglalt le annyi emberi erőforrást, igaz, így is négy évet vett igénybe az elkészítése. A film bemutatója előtt Steve Jobs, aki az executive produceri feladatokat látta el, így nyilatkozott: "Ha a Toy Story mérsékelt sikert arat – mondjuk 75 millió dolláros bevételt ér el –, akkor megtérülünk. Ha hoz százmilliót, akkor profitálunk is, de ha tényleg kasszát robbant és 200 milliót vagy még többet gyűjt, szép pénzt keresünk rajta, míg a Disney meg rengeteg pénzt keres rajta." A Disney elnöke, Michael Eisner pedig így vélekedett: "Nem hiszem, hogy bármelyik fél gondolta volna, hogy ilyen jól sül el a Toy Story. A technológia briliáns, az összeválogatott szereplők szintúgy, s szerintem a történet is megindítja az embert. Higgyék el, amikor döntöttünk a közös munkáról, nem gondoltuk volna, hogy az első filmjük lesz az 1995-ös karácsonyi produkciónk, vagy hogy önmagában egyáltalán megállja majd a helyét."

Végül a Toy Story 1995-ben került bemutatásra, és elsöprő anyagi, valamint kritikai siker lett, s nem mellesleg alapjaiban változtatta meg az animációs film műfaját. A moziért a rendező egy speciális Oscar-díjban részesült, akkoriban ugyanis nem volt saját kategóriája a műfajnak. A maga korában anyagilag a harmadik legsikeresebb rajzfilm lett, az 1995-ös bevételi mutatókat pedig uralta. A legjobb forgatókönyv kategóriában is jelölték Oscar-díjra, emellett pedig a főcímdala és a score is indult a díjért, és még sok további elismerését lehetne itt felsorolni, melyet elértek a készítők. 

Zeneileg akkoriban a Disneynél az Alan Menken képviselte musicales irányzat volt a favorit, és eleinte a Toy Story-nál is kedves dalokat és szirupos aláfestő zenét képzeltek el. Egy megbeszélés alkalmával az egeres stúdió egyik vezére ezzel a mondattal fordult Lasseterhez: "A forgatókönyv most már jó, de mikor fognak énekelni a szereplők?" A Pixar részéről ez a felvetés finoman szólva sem aratott sikert, de a Disney oldaláról érthető volt ez a kívánalom, hiszen akkoriban dominálták az Oscar-gálákat a rengeteg elnyert score és dal díjával, ezt a filmjeiknek a bevételi szempontból sem elhanyagolható oldalát pedig nem akarták kiiktatni. Végül a rendezőnek sikerült meggyőznie a nagy stúdiót, hogy ez egy "buddy"-film, amibe nem fér bele, hogy táncra perdüljenek és énekre fakadjanak a karakterek, így egy új stílusra és megközelítésre lesz szükség, ezt pedig végül nem más szolgáltatta, mint Randy Newman. Az ő bevonásával végül a Disney azon kívánalma is erősödött, hogy a Toy Story a felnőttek számára is befogadhatóbb legyen. Azonban mielőtt végleg alkalmazták volna, egy tízperces próbazenét kértek tőle, mely akadályt sikeresen vett a veterán muzsikus. Newman az USA egyik legkedveltebb énekes-dalszerzője, aki akkoriban már több score-t is komponált, személye azonban elsőre fura választásnak tűnt, hiszen rajzfilmhez addig még nem írt muzsikát, ám sajátos, szatirikus zenei stílusa meggyőzőnek tűnt. A Pixar választása pedig finoman szólva is jól sült el, hiszen Newman a stúdió házi zeneszerzője lett, s az animációs mozik terén az egyik legfoglalkoztatottabb szerzővé vált.

Úgy döntöttek, hogy a filmben egyik karakter sem fog konkrétan énekelni, de a dalos szellemiség azért mégis megmarad, és ennek megfelelően fog alakulni a score tematikussága. Vagyis szükségeltetett egy karakteres szám, melynek fődallama az aláfestésbe is beszűrődik, így a szereplők nem énekeltek, a felcsendülő felvételek mégis kifejezték a köztük lévő kapcsolatokat és érzelmeket – ez egyébként a későbbiekben is a Pixar-dalok egyik sajátossága maradt. Newmannek nem hagytak túl sok időt ennek kitalálására, így a mára már klasszikusnak számító "You've Got a Friend in Me" mindössze egy nap alatt íródott meg. "Fura volt számomra a megbízás, mivel a dalaim kemények és durvák szoktak lenni, így finomítanom kellett. Kérdezték is tőlem, hogy ugye nem lesz benne az a szó, hogy a 'francba', hiszen ez egy Disney-dal" – mesélte a szerző. Végül egy emlékezetes és dicsérendő nótával állt elő, melyet a rendező ezekkel a szavakkal méltatott: "A dal megható, szellemes és szatirikus. Ez adja az érzelmi alapját minden jelenetnek, ahol felhasználtuk. A score és a dalok megérintenek és szórakoztatók, valamint biztosítják az érzelmi alátámasztást a filmhez." A komponista számára nem volt egyszerű a megbízás, hiszen előtte még soha nem dolgozott animációs filmen, így teljesen új volt neki a stílus, s talán ennek is köszönhető, hogy a végeredmény egy kissé ódivatú lett. Az aláfestés visszatért a klasszikus rajzfilmek cselekménykövető kifejezésmódjához, ami miatt a score önálló hallgatása egy idő után eléggé megterhelő. Ezt a döntését később egy interjúban így indokolta: "Az animációs filmek egy jelentős részében, főleg, amiket én csinálok, a karakterek folyamatosan mozgásban vannak, futnak, leesnek, gurulnak. Ehhez pedig hozzáillő muzsika kell, nem hiszem, hogy bármilyen más zenei megközelítés hatékonyabb lenne ennél. A karakterek futnak, hát úgy gondolom, a zene is fusson velük."

Funkcionális score ide vagy oda, Newman hangszerelési képessége, az, ahogyan a zenekart kezeli, egyértelműen megsüvegelendő, hiszen játékosságban, kreativitásban és változatosságban nagy teljesítményt nyújtott, az már más kérdés, hogy ez a funkcionális zene a filmtől elválasztva nem túl élvezetes. Newman annak idején így nyilatkozott a score-ról: "A zene behoz egyfajta melegséget a filmbe, azt, amit az emberek elvárnak tőle. Eleinte azzal is volt probléma, hogy a számítógépes animációt majd túl sterilnek érzik, így a score-ra hárul a melegség megteremtése, de végül a kép nem lett számítógépszerű. Ez ugyan egy gyerekfilm, de a szereplők között felnőttes viszony van, így a zenét is komolyra kellett venni."


A Toy Story a kilencvenes évek egyik legsikeresebb filmes vállalkozásának bizonyult, így nem is volt kérdés, hogy folytatása készül. A Toy Story 2. 1999-ben került bemutatásra. A Pixar és a Disney harmadik kollaborációja volt ez (időközben az Egy bogár élete is elkészült, melyről később lesz szó). A direktori székbe ismét John Lasseter ülhetett, ám mellé Ash Brannon és Lee Unkrich társrendezőként került be – ez a titulus azóta is rendre felbukkan a Pixar-filmeknél, mondhatni így nevelődnek ki a jövő pixaros rendezői (Unkrich egyébként ebből a szempontból az egyik legsikeresebb, hiszen mint később látni fogjuk, igencsak meghatározó alakja lett a Pixarnak). A történet alakításánál az írók egy ügyes húzással az alapszituációt megtartották, de megfordították. Így míg az első részben Woody győzködte Buzzt, hogy ő csak egy játék, addig a második részre ennek tükörképét kapjuk. A Disney a nagy sikereinek folytatását általában nem mozis bemutatóra szokta szánni, így járt például Az oroszlánkirály, a Mulan vagy az Aladdin is, s ezt tervezték a Toy Story-val is. Egy mindössze hatvanperces, egyből videón megjelenő második rész elkészítésével bízták meg a Pixart, azonban az első verziók megtekintése után olyan jónak találták a készülő művet, hogy berendelték a másfél órás, mozikba küldhető verziót. A Pixarnak a Disneyvel kötött szerződése értelmében öt mozit kellett leszállítania, ám mikor változások álltak be a Toy Story 2. bemutatását illetően, a Pixar úgy vélte, e produkció is számításba veendő. Ezt a Disney azonban másként látta, úgy vélték, nem része a megállapodásnak a Toy Story 2. Az ügy végül, mint közismert, eléggé eldurvult, s Steve Jobs, a Pixar akkori elnök-vezérigazgatója és Michael Eisner, a Disney korábbi elnöke közötti együttműködés széteséséhez vezetett. Ennek lett a következménye, hogy a Pixar 2004-ben bejelentette, nem hosszabbítják meg szerződésüket a Disneyvel, ehelyett új partner után néznek. Végül a Disney (jó mamutcéghez illően) felvásárolta a Pixart, s a problémák így rendeződtek, bár a kis animációs cég függetlenségének varázsa elveszett.

Randy Newman, mondhatni, ott folytatta, ahol az első rész esetében abbahagyta. A rajzfilmzenés stílus megmaradt, a ragtime-os és a jazzes vonal is, ám a dallamosság és mindinkább az egyneműség tekintetében elfogadhatóbb lett a muzsika, egyszóval hallgatóbarátabb. A régi témákat mind visszahozta, de szerencsére sok újjal nem szolgált, ami segített elkerülni a követhetetlenség kialakulását. Az egyedüli komoly újítás az volt, hogy pár tételbe beépítette a régi sci-fik atmoszféráját. A gyors tempót és az akciódús jeleneteket itt is megkövetelték, ám ezúttal már a komponista jobban érezte a ritmust, így a korábbi zavaró zaklatottság, tempóbeli idegesítő ugrálgatás is mérséklődött. Nemesebb, kiforrottabb és érettebb lett a második rész aláfestése, a zsibongás megszűnése miatt pedig az eredeti motívumok is jobban érvényesülhettek. A Disney repertoárjából ekkorra már szinte végleg kikoptak a kézzel rajzolt, érzelmes, musicales alkotások, emiatt már Alan Menken is parkolópályára került, így az ezredfordulóra az animációs filmek terén a Newman képviselte irány lett az etalon, s ezt a játékos alapot vitte végül tovább saját stílusában a következő évtized animációs filmjeit zeneszerzőként domináló John Powell és Harry Gregson-Williams is. 

Newman két új dalt is írt, az egyik a "When She Loved Me", melyet Sarah McLachlan előadásában hallhatunk. Az igen szépre sikerült, lírai szám Oscar- és Golden Globe-jelölést érdemelt ki a legjobb betétdal kategóriában, a Grammy-díjat pedig meg is nyerte vele Newman. A másik pedig a "Woody's Roundup", melynek előadója a Riders in the Sky volt, ezek mellett új verziókban a "You've Got a Friend in Me" is elhangzik a moziban. 


A Toy Story 3. bemutatásával a széria 2010-ben trilógiává bővült. A Lee Unkrich rendezte filmben a játékok egy komoly problémával találják szembe magukat, tulajdonosuk, Andy ugyanis főiskolára készül, ami egyértelműen azt jelzi: kinőtt már abból a korból, amikor játékokra van szüksége. A készítők ugyan megtartották az eredeti mozi szín- és formavilágát, de az azóta eltelt másfél évtized technikai fejlődése egyértelműen a legszebb Toy Story résszé teszi a harmadikat. A 3D-s alkotás sikere természetesen várható volt, de végül jóval túlszárnyalta a legvérmesebb reményeket is, bevételi rekordokat döntögetett, a filmkritikusok egymásra licitáló dicshimnuszokat zengtek róla, szinte alig akadt olyan ítész, aki ne maximum pontra értékelte volna. Emiatt a Toy Story 3. lett az anyagilag és kritikailag legsikeresebb Pixar-film, s az első a trióból, mely az Oscart is hazavihette, sőt rögtön kettőt, hiszen Randy Newman második aranyszobrát érdemelte ki az új betétdallal. Ráadásul mindössze a harmadik animációs mozi volt, mely a legjobb filmért járó Oscarért is versenyezhetett. Ez a rész sem készült el zökkenőmentesen, hiszen a két cég eredeti szerződése értelmében a Disneynek joga volt önállóan folytatást készíteni bármely általuk forgalmazott Pixar-filmnek, a Toy Story esetében pedig sokáig úgy tűnt, ez az opció fog megtörténni. Az egeres stúdió saját animációs részlege látott hozzá a harmadik felvonás elkészítésének, ám az, hogy az anyacég időközben megvette a Pixart, mindent megváltoztatott. A két Pixar-vezér, Edwin Catmull és John Lasseter irányítása alá került az összes animációs Disney-produkció, azaz a Disney Animation, ők pedig a 2007-ben formálódó Toy Story-folytatást elkaszálták, majd a Pixarhoz irányították a projektet. 

A szűkösre szabott produkciós határidők miatt a rendezőnek komoly fejtörést okozott, hogy milyen aláfestés lenne ideális a zárójelenethez: "A zenei anyag rögzítését megelőző napokban alig bírtam uralkodni magamon. Tudtam, hogy rengeteg függ a film utolsó jelenetétől. Randy azonban szakmájának mestere, s a végeredmény kiváló lett." S valóban, még a második részhez képest is sokkal egységesebb lett a score, igaz, a cselekménykövető, funkcionális zenei jellege mérséklődött, de még így is felfedezhetőek ezen stílus típusjegyei. Newman hatodik Pixar-zenéje volt ez, összességében pedig a nyolcadik animációs score-ja, így igazán a stílus nagy ismerőjének mondható volt már ekkoriban. Az első és a harmadik rész között eltelt évek alatt a tapasztalt zeneszerzőből még tapasztaltabb lett, a zaklatott, néhol fejfájdító első Toy Story-score a harmadikra a főszereplővel egyetemben vált felnőtté. 

Az is egyértelműen kijelenthető, hogy Newman nélkül elképzelhetetlen lenne Toy Story-film, hiszen az általa megalkotott különleges hangzást nehéz lenne utánozni. A harmadik részre a régi témákat mesterien kezelve szőtte be a score-ba, a kaland, a romantika, a vidámság most jelentős drámai hangzással is párosult, mely egyébként az ominózus zárójelenetben tényleg mesterien terelgeti az embert egy-egy könnycsepp elmorzsolása felé (a szerző tulajdonképpen egész életművének egyik legmeghatóbb tételét hozta létre ezen jelenethez). A score néhány részletébe Newman Az elnök különgépe alá komponált, ám elutasított zenéjének részleteit is felhasználta, hogy ne vesszenek azon jó ötletei el véglegesen. Természetesen ismét szükségeltetett egy új dal, ez volt a "We Belong Together", melyért az Oscar mellett a Grammy-díjat is megkapta a szerző. A Toy Story-khoz született három sláger keletkezésének körülményeire így világított rá a komponista: "Mindegyik más volt. A 'When She Loved Me' esetében tudtam, hogy mi fog történni a vásznon a szám közben. Az új dal esetében viszont csak az alapokat ismertem, így vakon írtam. Az animáció csak akkor készült el, amikor már túl voltam a komponáláson." A zenével kapcsolatosan egy sajnálatos tényt is meg kell említeni, ez volt ugyanis a Fel! score-ja után a második Pixar-filmzene, melyet a Disney nem adott ki CD-n, csupán letölthető verzióban. S ha mindehhez hozzátesszük, hogy mindkét album sokszoros díjnyertes, akkor még inkább furcsa a cég húzása. Szerencsére később az Intrada Records kiadhatta lemezen is a két muzsikát, igaz, borsosabb áron, mint amennyibe egy átlagos filmzenei CD kerül.


A Pixar második filmje 1998-ban került a mozikba, ez volt az Egy bogár élete. Rendezője szintén Lasseter volt, ám társrendezőként feltűnt Andrew Stanton is, aki később szintén a cég meghatározó alakja lett. Az alkotás ismét óriási sikerré vált, ami a kiváló animáció mellett a jól megírt történetnek is volt köszönhető – a nagyszerű forgatókönyv egyébként minden Pixar-mozi alapját képezi. Az Ezópusz A hangya és a szöcske című meséjén alapuló film történetének főhőse egy különc hangya, aki felbérel egy csapat kemény bogárharcost, akik valójában egyszerű cirkuszosok, hogy szembeszálljanak a hangyákat rettegésben tartó, kapzsi sáskákkal. Az alkotásban, mint a Pixar-mozik egy jelentős részében, egy filmes archetípust választottak kiindulási pontnak, jelen esetben a magukat másnak beállító csalók története lett az alap, amit például olyan filmekben láthatunk, mint A három amigó. De a védelmezőket felbérelő kis közösség története is ismerős sztori, ha másból nem, hát A hét mesterlövészből. Az eredeti szinkronhangok közé jelen esetben nem sikerült olyan nagy nevet találni, mint a Toy Story-nál, egyedül a sáskák gonosz vezérének kölcsönöz hangot ismert színész, Kevin Spacey. A Pixar azonban már nem volt egyeduralkodó a piacon, mivel megjelent a közben kirúgott Disney-vezér, Jeffrey Katzenberg által is tulajdonolt DreamWorks, mely szintén 1998-ra időzítette saját hangyás meséjét, a Z, a hangyát. S bár ennek előkészítése is évekkel korábbra nyúlik vissza, azonban a Disney terve még régebbre. Noha az Egy bogár életét még a Toy Story bemutatása előtt elkezdték, korábban, mint a Z, a hangyát, azonban mégis ez utóbbi került előbb bemutatásra, a verseny miatt ugyanis fél évvel korábbra hozták a premierjét. Azonban ebből a fura helyzetből mégis a Disney alkotása jött ki győztesen, ami a bevételeket és a kritikai elismerést tekintve is egyértelmű volt. A két hasonló film egymással való versenye és ennek végkimenetele pedig jó pár évre le is osztotta Hollywoodban az animációs stúdiók közti erőviszonyokat.

Randy Newman egy új zenei megközelítést alkalmazott, mert bár a cselekmény követése megmaradt, ám a hangszerelést tekintve a számára otthonosabb jazzt követte, így a szimfonikusok szerepe mérséklődött, ami kifejezetten jót tett a score hangulatának. A Toy Story-hoz képest élvezhetőségben, főként a bonyolultabb szerkezetet elvetésével, jelentős előrelépést ért el Newman, nyilván erre lehetőséget adott az is, hogy az egyes jelenetek időben terjedelmesebbek voltak. Itt már nyilvánvalóan ráérzett a rajzfilmek világára, arra, hogy nem szükséges Carl Stalling jól ismert stílusának keretein belül maradnia ahhoz, hogy vidám és játékos mesescore-t írjon. Ez a felszabadulás pedig egyenesen azt eredményezte, hogy a legjobb pixaros zenéjét komponálta meg. Több tételben a szving ritmusa és stíluselemei a hajtóerők, ennek köszönhetően pedig ezen részek igen erős momentumai is lettek a muzsikának, olyannyira, hogy dallamosságuk miatt még azoknak is tetszhet, akik még a jazz ezen könnyed válfajától is ódzkodnak. Eme ellenállhatatlan részek mellett még legalább öt egyéb témát is felvázol a szerző: hallhatunk cirkuszi muzsikát, hősi indulót vagy szívszorító lírai zenét. Különösen figyelemreméltó az is, hogy az akciódús szcénák alá gyakorlatilag kitalálta a gyerekeknek szóló akciózenei stílust. A komponista így vallott a dallamosság szerepéről: "Alfred Newman, a bácsikám, annak idején azt a tanácsot adta nekem, hogy ne féljek a dallamoktól a zenében. Sajnos azóta megváltozott a világ, és sok rendező nem szereti a témákat, egynemű zenét keresnek." Szerencsére jelen esetben nem fogták őt vissza ebből a szempontból. 

Az 1998-as teljesítményével Newman felért a csúcsra, a kritikai elismerések egyértelműek voltak, ám nem csak e mozinál. Elérte ugyanis azt, amit rajta kívül egyetlen más komponista sem, vagyis egy évben három filmmel lett Oscar-jelölt. Az Egy bogár életét a legjobb vígjátékzenék között, a Pleasantville-ét a legjobb drámai zene kategóriában jelölték, emellett pedig a Babe 2. – Kismalac a nagyvárosban Peter Gabriel énekelte "That'll Do" című számával a legjobb dal díjáért is versenybe szállt – ám nyernie most sem sikerült, a Grammyt azonban megkapta a legjobb aláfestő zene kategóriájában az Egy bogár életéért. 


2001-re egyre több stúdió kezdett felzárkózni a számítógépes animáció terén a Pixarhoz, ám piacvezető szerepét semmi sem veszélyeztette, bár ez év májusában bevonult a mozivilágba egy zöld, büdös mocsárlakó lény, Shrek. Az ogre története pedig olyannyira sikeres lett, hogy egyből el is happolta a 2002-ben először kiosztott legjobb animációs filmnek járó Oscar-szobrot, amit a Pixar-Disney duó komoly arcul csapásnak élt meg, hiszen saját terepükön egy kezdő stúdió diadalmaskodott. Ettől függetlenül a szinte évi rendszerességgel megjelenő Pixar-mozik továbbra is az adott év legsikeresebb rajzos alkotásai lettek. A Szörny Rt. az akkori legnagyobb nyitó hétvégét generálta az animációs filmek körében, az év harmadik legsikeresebb filmje lett, és a Pixar munkái közül is ez hozta el az addigi legmagasabb bevételt, sőt anyagi szempontból mind a mai napig a hatodik legsikeresebb animációs filmnek számít. A Szörny Rt. ismét egy rendezői kollaboráció eredménye volt, a triót Peter Docter, Lee Unkrich és David Silverman alkotta. A félős szörnyek és a két hős ijesztgető történetében a csapat egyik korai ötlete öltött testet. A Szörny Rt. elsőszámú ijesztője Sulley (John Goodman), egy kékes szőrű, óriási, medveszerű alak, társa a zöld, egyszemű Mike (Billy Crystal), fő riválisuk pedig a kaméleonra emlékeztető Randall (Steve Buscemi), vagyis ismét egy tökéletes szereplőgárdát sikerült összehozni, olyannyira, hogy az USA-beli nagy sikerben egyértelműen kiemelkedő szerepe volt a Goodman és Crystal alkotta kettősnek. A film szintén egy hosszú előkészítési fázis eredménye, a kiindulási ötlet és a végeredmény között csupán egy hasonlóság maradt, a szörnyek. Eleinte egy felnőttet ijesztgettek volna benne, annak egy-egy félelmét testesítették volna meg, végül ez a koncepció teljes egészében a kukában végezte. Animációs szempontból, a korábbiakhoz képest sokkal nehezebb feladattal találták szembe magukat a készítők. Az eleinte csáposnak tervezett főszereplőről le is kellett mondaniuk, mivel megoldhatatlannak tűnt a sok végtag animálása, de Sulley bundája sem volt ennél sokkal lehetetlenebb kihívás, a rengeteg szőrszál ugyanis új technikai megoldást kívánt meg. Az eredetileg szemüvegesre tervezett Mike pedig végül mégsem lett az, mivel kiderült, hogy az amúgy is korlátolt mimikával rendelkező egyszemű lénynek szinte semmi gesztusa nem maradna, ha a látószervét eltakarnák.

Newman, akinek neve ekkor már egyértelműen hozzáforrt a sikerstúdió alkotásaihoz, itt is a jazzt választotta fő irányvonalnak, ezzel pályafutása legvidámabb score-ját írta meg, és saját maga is legjobb pixaros muzsikájának tartja. A szimfonikusok és a jazz-zenekar mellett a szerző több drámai és játékos zongorás megoldást is bevetett, de érdekes utalásokat helyezett el az ötvenes évek szörnyfilmjeivel kapcsolatban is. A negyedik pixaros munkájánál már egyértelműen megmutatkozott a vele kapcsolatos marketing szempont is, csakúgy, mint korábban Menken esetében. Előre beindultak ugyanis a találgatások, hogy milyen fődallal áll elő a szerző, így a film reklámját ez is segítette, ráadásul tényleg jól fogytak Newman pixaros albumai. Az egyéni, vidám, jazzes hangulatú score-ok és a szerző sajátos orgánuma egyértelműen beazonosították, milyen filmet néz vagy minek a zenéjét hallgatja az ember, vagyis Newman a Pixar egyik védjegye lett. A Szörny Rt. esetében sem nagyon tért le a kitaposott útról, bár (szerencsére) a korábbi funkcionális zenei megközelítés itt már csak epizodista, ami pedig van, az is élvezetes és koherens. Az összhatást tekintve a szving és a ragtime megint csak édes fűszerként lett felhasználva, sőt bizonyos helyeken Henry Mancini játékosabb stílusa is megelevenedik. A fődal, az "If I Didn't Have You" az egyik legjobb lett a Pixar-szérián belül. Eredetileg Goodman és Crystal előadásában hallható, de végül Newman is elénekli. 

A score és a dal is Oscar-jelölt lett. Newman tizenötödik nominációját is begyűjtötte ezekkel, ám nyernie addig még sohasem sikerült, ezt pedig már eléggé kínosnak érezte, pláne, hogy szinte minden interjúban szembesítették is ezzel. Néha komolyan, néha pedig a maga ironikus módján kereste erre a kérdésre a választ. Egyszer viccesen meg is jegyezte: "Majd megsajnálnak valamikor, és akkor nyerek." Ez a pillanat 2002-ben jött el, amikor a Szörny Rt. daláért végre hazavihette az Oscar-szobrot. Érdekes és ritka pillanat volt ez a díj történetében is, hiszen Randy Newman nevének kihirdetésekor hatalmas ovációban tört ki a közönség, és felállva tapsolták a komponistát, aki a köszönőbeszédébe sem tudott belekezdeni a tapsvihar miatt. Efféle megtiszteltetésben csak pár zeneszerzőnek volt része az akadémiai elismerés történelme során.

A szerző így foglalta össze a zene megszületésének körülményeit: "Az eddigi legbonyolultabb muzsikám lett ez azok közül, amiket a Pixarnak csináltam. Eddig csak John Lasseterrel dolgoztam a csapatból, most egy új rendezőt kaptam, ami megint csak kihívás volt. Pete Docter is egy határozott ember, tudta, mit akar, ha nem is értettem vele egyet valamiben, akkor is azt mondtam, hogy igen. Sokszor az a legjobb, ha a rendező igaza érvényesül, én pedig megpróbálom az ő elképzelését kiegészíteni. Woody és Buzz is barátok, de ők másként, így Mike és Sulley megközelítéséhez másként álltam hozzá. A köztük lévő kapcsolat élénk, vidám, így megpróbáltam néhány szokatlan hangszert, mint például a basszusharmonika, bevetni kettejüknél. Aztán furcsa volt az is, hogy kellett néhány ijesztő zene, de olyan, amin voltaképpen nevetni kell. Néhány esetben Arthur Honegger munkáit követtem, talán még jobban is lehetett volna hozzá hasonlítania a score-nak. Ez az indusztriális, jazzes hangzás a Pixarnak is nagyon megtetszett. Randall esetében pedig bevallom, Nino Rota munkái inspiráltak, szeretem az olasz szerzők világát, jó volt itt ezzel eljátszani. Ezáltal tudtam megírni egy gonosz-témát úgy, hogy csak pár hangszert használtam fel."


Randy Newman és a Pixar következő együttműködésére 2006-ig kellett várni, időközben ugyanis a Némó nyomában esetében unokatestvére, Thomas Newman, A hihetetlen család kapcsán pedig Michael Giacchino került alkalmazásra zeneszerzőként. 2006-ban azonban ismét John Lasseter rendezett, aki természetesen régi alkotótársához fordult aláfestésért. A Villám McQueen vadnyugati kalandját bemutató Verdák szintén egy korai Pixar-projekt volt, ám hiába kezdték meg az előkészítést még a kilencvenes évek végén, végül más mozik kerültek előrébb a prioritási sorrendben, így csak 2006-ban került bemutatásra. A rendkívül kreatív versenyautós film szokás szerint ismét Oscar-jelölt lett, de sokak meglepetésére nyernie nem sikerült. Animációs szempontból az egyik legnagyobb húzása az volt, hogy a karakterek szemeit a szélvédőn helyezték el, ez pedig egyből megkülönböztette a korábbi autós rajzfilmektől, ráadásul erősebb "színészi" játékot is biztosítottak a nagy szemek. Ez az ábrázolás jóval emberibb hatást kölcsönzött, illetve így a teljes autó része lehetett a karakter mozgásos animációjának. A Verdák készítésének utolsó fázisában a Pixar egyik alaptagja, a film társrendezője, Joe Ranft autóbalesetben elhunyt, így a készítők az ő emlékének ajánlották a művet, s hasonló sajnálatos tény, hogy ez volt Paul Newman utolsó mozis felbukkanása is. A kiválóan megírt történet az akaratlanul vidékre kerülő öntelt városi kalandjainak archetípusát jeleníti meg, s olyan mozik tekinthetők előképeinek, mint például a Doc Hollywood vagy az Idétlen időkig. Technikailag ismét óriási volt az előrelépés, a Toy Story-hoz képest ezerszer gyorsabb gépekkel dolgoztak, de még az egy évvel korábbi A hihetetlen családhoz képest is jelentős volt a fejlődés, olyannyira, hogy gyakorlatilag az eredeti autók tervezésével megegyező módon konstruálták meg a Verdák szereplőit. 

Newman korábbi pixaros zenéit némileg joggal érhette az a vád, hogy nem különböznek túl sokban egymástól és hiányzik az átütő egyediségük, azonban a Verdák esetében ez már nem állja meg a helyét. Az alkalmazott stílusok tekintetében ugyanis bevetette a countryt, a bluest és a rockot is, vagyis mindazt, ami egy vadnyugati autós filmhez szükségeltetik. A score megszületésére így emlékszik vissza a szerző: "A nyitó verseny alatt egy temp zenét mutattak A Karib-tenger kalózaiból, végig ugyanaz és ugyanaz ment. Én erre azt mondtam, hogy ez a film valamiképpen a NASCAR-ra akar hajazni, szóval ilyen muzsika nem mehet alatta, ide rock and roll kell. Ez egy autós film, tehát a zenének ezt kellene tükröznie. Még a keményebb rock is megállja a helyét, szóval inkább ezekhez nyúltam." A nyitó képsorok alatti muzsikából és sajnos néhány más tételből azért mégis kihallani Klaus Badelt kalózos témájának hegedűs változatát, így nyilvánvaló, a stúdió valamiképpen legyőzte a szerzőt. Minderről így nyilatkozott akkoriban: "Én szerencsére ritkán kapok temp zenét és ritkán csinálok demót, ezt azonban csak pár szerző engedheti meg magának, talán még James Horner és John Williams, de egyre kevesebben tehetjük már ezt meg. Sajnos ez egy nagyon rossz irány, mert néha már nem is teszik át zenekarra a szintetizátoros demót, pedig a kettő nagyon más. Sajnos a temp alkalmazása sem jobb, mert ugyan néha jó, hogyha érzed, mit akarnak zeneileg a filmhez, de ha a rendező beleszeret a tempbe, na, akkor ott már baj van."

Igazából elég fura zeneileg a nyitó verseny is, mivel Newman egy valóban nagyon hangulatos, tőle szokatlanul pörgős, gitáros, rockos muzsikát írt ide, de ezt több helyen megszakítja a Sheryl Crow által énekelt "Real Gone" című szám (melyet egyébként szintén Newman jegyez). És bár ez a képek alatt nem rossz, de azért nem is az igazi, ezt pedig a szerző is érezte, azonban a rendezői koncepció ellen nem tudott semmit tenni. Végül ezt a hibát a filmvégi nagy verseny alatt tudta korrigálni, mivel az oda komponált aláfestés szédületesen jól sikerült dinamikailag, valamint a dallamokat és a stílust tekintve is. A kemény rockzenei hangok és a különféle dobok miatt egyértelmű Newman előrelépése a pixaros műveit tekintve, sőt ez az általa írt dalt tekintve is igaz, hiszen a "Real Gone" kemény szólamai, Crow karcos hangjával szintén megújulást képviselnek. A másik Newman-nóta, az "Our Town" viszont már egy vérbeli Newman-dal, aminek eléneklésére ugyan nem vállalkozott, helyette James Taylor hangján halljuk – igaz, a különbség elenyésző. Ez a szám igazán ütős, bár nem tempóban, hanem hangulatában, hiszen egy meglehetősen merengős, lassú, bluesos nótáról van szó. Az "Our Town" Newman pixaros korszakának egyik legszebb darabja, s nem véletlenül lett ez is Oscar-jelölt. A film ezek mellett számos egyéb dalt is tartalmaz, és ezeket sajnos az albumra is szükségesnek érezték rápakolni, ami nem is lett volna probléma, ha Newman muzsikáját emiatt nem kurtították volna meg, de sajnos megtették, így a score jelentős része kiadatlan maradt. Mindez igen fura, hiszen valóban új színt mutatott meg a komponista, ráadásul igen jól, ám a Disney Recordsnál ekkoriban már kezdtek megjelenni a zenék kiadásával kapcsolatos negatívumok, ami pár év múlva elvezetett odáig, hogy a Fel! Oscar-díjas score-ját ki sem adták CD-n. 

"A pixaros vidám zenék után sokan kerestek meg, hogy írjak score-t egy-egy komédiához, na ezek nem álmaim munkái, sokszor nehezebbek is. A Pixar más, mert műveik sokkal mélyebbek, sokrétegűek, néha szomorúak, néha akciódúsak, ez igazi kihívás számomra, mert alkalmam van a nagyzenekarral dolgozni, amit imádok. Ez egy kiváló együttműködés, mert jó emberekkel dolgozhatok együtt. Hálás vagyok, hogy mindennek részese lehettem, és ennyi különböző dolgot csinálhattam" – nyilatkozta a Pixarral alkotott kollaborációjáról Newman. A szerző 2006 óta csupán három filmhez írt aláfestést, és ebből az utolsó kettő a már említett Toy Story 3., valamint az utolsó kézzel rajzolt Disney-film, A hercegnő és a béka, vagyis úgy tűnik, az idén hetvenéves Randy Newman már csak a Disney-Pixar felkéréseit vállalja el. Idén, hároméves szünet után ismét visszatér majd, hiszen a Szörny Rt. előzményfilmjéhez, a júniusban mozikba kerülő Szörny Egyetemhez természetesen ő fog komponálni.

 

Gregus Péter
2013.05.26.