A kilencvenes években virágkorukat érő könnyfakasztó, szentimentális, de mégis igényes és érdekfeszítő filmdrámák egyik legelső darabja volt az
. Az Oliver Sacks emlékirataiból készült, megtörtént eseményeken alapuló mozi egy amerikai pszichiátriai intézetben játszódik a hatvanas évek végén. Egy fiatal kutató (Robin Williams), más munkalehetőség híján, jelentkezik az intézmény által meghirdetett pszichiáteri állásra. Az addig főként laboratóriumokban tevékenykedő, visszahúzódó orvos, kollégáitól eltérően, alapvetően más megközelítésben lát hozzá a betegek ápolásához. A többi nemtörődöm doktorral ellentétben felfedezi, hogy néhány katatón állapotban lévő, a külső világtól teljesen elszakadt, tehát gyakorlatilag vegetáló betegnél bizonyos ingerek nem várt reakciót váltanak ki. Beleássa magát a páciensek kórtörténetébe, és rájön, hogy mindannyiuk állapota a pár évtizede lejátszódott agyvelőgyulladásra vezethető vissza. A betegek gyógyítása érdekében kipróbál egy, a hatvanas évek végén felfedezett új gyógyszert, az L-Dopát. A kísérletezgetést a számára legérdekesebb betegen, Leonardon (Robert De Niro) kezdi. Bár eleinte próbálkozásait nem kíséri siker, de a dózis emelésével az addig katatón állapotban lévő Leonard magához tér. Az eredmény miatt az addig szkeptikus orvostársaival az intézet többi betegén is alkalmazza a szert, melynek köszönhetően csodálatos ébredéseknek lesznek szemtanúi. Az elméjük börtöne miatt a külvilágtól több évtizede elzárt emberek feleszmélnek, azonban míg többségükre a boldogság vár, addig néhányuknak rá kell jönniük, hogy az a világ, melyben éltek, már rég elmúlt, szeretteiket elvesztették, megöregedtek, vagy már nem is kíváncsiak rájuk a rokonaik. A legnagyobb dráma azonban csak ezután veszi kezdetét, mivel Leonard egyre furcsább viselkedése ráébreszti az orvosokat, hogy az élet ízét újból megismerő felébredt emberekre hamarosan talán újra az örök sötétség fog várni.
A rendezői székben az a Penny Marshall ült, aki többnyire könnyed kikapcsolódást ígérő, de nem túl kiemelkedő filmek tájékán szokott feltűnni (
Segítség, felnőttem!,
Reneszánsz ember,
Kinek a pap, kinek a papné). Az
Ébredések teljesen kilóg a rendezőnő műveinek sorából, mivel ugyan nem ígér könnyed kikapcsolódást, viszont a maga nemében kiemelkedő. A történet tipikusan az, amire azt mondjuk, hogy hollywoodi filmbe illik, viszont a sziruposság annak ellenére sem jellemzője, hogy maga a sztori és a rendező személye is ezt garantálná. Rendkívül jó színészi játék jellemzi, mind Williams, mind pedig De Niro remek alakítást nyújt, nem véletlen utóbbi Oscar-jelölése sem.
Randy Newman nevét hallva, a tengeren innen és túl is, sokan csak a mára már legendává érő jazzénekesre, jazzkomponistára asszociálnak, holott a Newman-klán legidősebb élő tagja a filmzenék világában is többszörösen maradandót alkotó komponista. 1990-ben az
Ébredések alá írta egyik első instrumentális filmzenéjét, noha ekkoriban már az USA egyik legismertebb énekes-zeneszerzőjének számított. Marshall az addig főként jazz- és vidám zenék környékén mozgó Newmantől drámai aláfestést várt. A rendező bátornak is nevezhető választása azonban bejött, mivel Newman egy csodás fülbemászó dallamokkal fűszerezett, megható muzsikát komponált.
Talán a fúvósok nagyobb hangsúlya miatt, talán a hangzásvilág egésze folytán, ez az album leginkább Mark Isham legjobb műveire emlékeztet, de a szerző unokatestvérének, Thomas Newmannek szerzeményeire is asszociálhatunk róla. Kis létszámú zenekart alkalmazott a komponista, több tétel esetében pedig nagy szerepet szánt a különböző szólistáknak, így a fuvola, a klarinét, a trombita, a zongora és a hegedű hangjai kapnak jelentős teret a műben.
A kezdő tétel a Leonard gyermekkorát bemutató részhez íródott. A harmincas éveket megidéző hangulatból rövid idő alatt bontakozik ki a megkapó főtéma, mely egyfajta keringőszerű dallam. Ez a track a film legelső jelenetét festi alá, ami röviden bemutatja, hogy az ép Leonardon hogyan lesz úrrá a szörnyű kór. Az eleinte bájos, gyermeki hangulatot rendkívül jól variálja át Newman, így a végére a teljes bizonytalanság és a mély fájdalom lesz úrrá a tételen, melyben külön figyelemreméltók a háttérben megbúvó lüktető xilofonhangok, amik többször is felbukkannak még a score-ban. A második track Dr. Sayer témáját vázolja fel. Itt a visszafogott nagyzenekar játékát egy zongora és egy fuvola hangjai színezik. Tulajdonképpen az ebben hallható hangulat az, melyet akár stílusteremtőnek is lehet nevezni, mivel a későbbiekben a hasonló drámákhoz például Rachel Portman, Thomas Newman vagy Aaron Zigman is efféle zenéket komponált. Ez a stílus felfedezhető még az albumon a "Lucy", a "Rilke's Panther" vagy az "Outside" című trackekben is. Megható líraiságuk sohasem billen át a csöpögős sziruposság világába. Ezekhez hasonlatos tétel az "L Dopa" is, ami a gyógyszerrel való kísérletezgetés, és a várt hatás elérésében való reménykedés jeleneteihez íródott. Ez egy felfokozott hangulatot kívánt meg a tételtől, amit már-már thrillerzenéket idéző módon oldott meg Newman. A film legkönnyfakasztóbb jelenete, amikor a szer hatására magukhoz térnek a betegek, mindezt az "Awakenings" festi alá, mely egy több részletből álló track. Szintén a visszafogottságra épít, pár hangszer és egy háttérben megbúvó nagyzenekar jellemzi, azonban itt hallatszik, hogy mennyire tudatosan is lett felépítve a zene, hiszen amikor az érzelmek a tetőpontra érnek, akkor előtör a zenekar is, s megható módon tolmácsolják a fülbemászó főtémát. A következő tételek már a felébredt emberek vidámságához, az élet újrafelfedezéséhez születtek, így az optimista jókedv lesz úrrá rajtuk. Ezek közül a rézfúvósok epikus hangzása miatt kiemelendő az "Escape Attempt", mely ugyan egy nagyon rövidke track, de megmutatja, hogy Newman egy igen sokszínű komponista. Ugyanezt bizonyítja a "Ward Five" is, amely a valóságtól való újbóli elszakadást, a sötétségbe merülés fájdalmát hivatott bemutatni. Az album végén a stáblista alatt futó "End Title" kapott helyet, mely jól összefoglalja az addig hallott félórányi score-t. Újra hallhatunk benne minden fontosabb dallamot és hangulatot is.
Különös eleme a score-nak a "Dexter's Tune", ami talán az egyik legismertebb, legkedveltebb része is egyben. Maga a szerző játszotta fel ezt a tételt, amit a filmben egy rövidke szerep erejéig feltűnő Dexter Gordon zongorázik el. A már életében legendává vált Gordon az egyik legnagyobb amerikai jazz-zenész volt, és nem sokkal az "Ébredések" bemutatása előtt hunyt el, így ezt a gyönyörű dallamsort egyfajta tisztelgésnek szánta Newman. Apró negatívum a trackkel kapcsolatban, hogy kissé rossz a hangminősége.
A Zombies egy igazán remek dala ("Time of the Season") is felkerült az albumra. Ugyan nem tűnik feltétlenül szerencsésnek a csendes, visszafogott aláfestő zenét megszakítani egy rock and roll nótával, de ezen album esetében tökéletesen működik a játékidő közepén felbukkanó, az addigiaktól eltérő stílusvilág.
Fura, hogy bár Randy Newmant tizenkilenc alkalommal jelölték Oscar-díjra, de egyik legjobb munkájáért, az
Ébredések zenéjéért, valamiért elmaradt a nomináció – igaz ebben az évben az
Avalonnal ott volt a jelöltek között. Mondhatni, ez a score új utat nyitott a komponista előtt, hiszen ezután több hasonló remek drámai aláfestést komponált. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a zene a műfajon belül is mérföldkőnek számít. Jellegzetes hangulata, megkapó témái új fejezetet nyitottak a melankolikus filmdrámák muzsikáinak világában.