"Élőben hallani felcsendülni a rongyosra hallgatott CD-imet? Felejthetetlen, életre szóló élmény. A műsor végére felfokozódó intenzív, lüktető tempón csak a maestro hihetetlenül közvetlen és szeretetteljes személyisége lágyított."

"Szív, tehetség, alázat... életem egyik legcsodásabb koncertje volt a tegnapi. Végtelenül szerencsésnek érzem magam, hogy fél éven belül láthattam és/vagy hallhattam a filmzene legnagyszerűbb művészei közül hármat (James Newton Howard, Ennio Morricone és Hans Zimmer)."

"Fantasztikus volt!"

"Gondoltam, hogy jó lesz, de hogy ennyire?"

"Zimmer hatalmas tempót diktált. Óriási volt."

"Életem egyik legkiemelkedőbb zenei élménye... ha nem a legjobb."

"Csoda volt! Nem véletlen kedvenc komponistám 20 éve!"

"Fenomenális volt!"

"Gyönyörű hangzás, fantasztikus volt! Ma mennék újra, ha lenne ismétlés."

(válogatás olvasóink véleményeiből)



Kisebb fajta szívrohamot élhettek át rengetegen akkor, amikor a semmiből befutott a hír: Hans Zimmer koncertkörútra indul. Hiszen napjaink egyik legnépszerűbb filmzeneszerzője korábban nem sok élő fellépést vállalt, saját bevallása szerint pedig egyenesen rettegett attól, hogy a stúdió biztonságából előbújva széles közönség elé álljon. Mint sokan vallják, a rettegés elleni legjobb terápia, ha szembenézünk félelmeinkkel, a komponista pedig 2016 áprilisa óta mást sem tesz, amikor is Hans Zimmer – Live on Tour elnevezéssel útnak indult európai koncertsorozata a Wembley Arénában tartott dupla fellépéssel. A show május 11-én hozzánk is elérkezett, a Papp László Budapest Sportaréna lett a széria 19. állomása. Az érdeklődésre jellemző, hogy gyakorlatilag pár percen belül elfogytak a küzdőtér legolcsóbb, majd az egy árkategóriával drágább székeire szóló jegyek is – de még a legelső sorokba szóló, egyben legborsosabb árú helyek sorsa sem lógott sokáig a levegőben. A jegyrendelés elindulása előtt még átlagban 30-40 ezer forintos vélt áraktól visszhangzott az internet, azon belül is a Facebook, ami fals információnak bizonyult végül. Ám talán ennek is köszönhető, hogy mindenki tűrésküszöbe magasabbra került, ennek folyományaként pedig a 9900-as helyek pillanatok alatt történt telítődését követően sokan az "egyszer élünk" mottót tették magukévá, és ugrottak árszintekkel feljebb. A kuriózumszámba menő esemény ténye rengeteg embert megmozgatott, mindenki ott akart lenni, ennek eredményeként pedig telt házról beszélhettünk.

A meghirdetett kezdéshez képest körülbelül félórás csúszással (amire szükség is volt a későn érkezők miatt) kezdődött a koncert. Zimmer a zongora mögé ült, és Miss Daisy sofőrje segítségével vezetett be bennünket a fülbemászó filmzenei dallamok világába, amit Sherlock Holmes érkezése "zavart meg", az egészre pedig akkor került fel a korona, amikor megérkeztünk Madagaszkárra, az animációs film legismertebb témája révén. Jó döntés volt, hogy utóbbi kellős közepén ment fel a háttérben lévő függöny, Zimmer saját, mintegy húsz főből álló csapatához így a tétel közepén csatlakoztak a magyar közreműködők (nevesítsük őket, mert abszolút megérdemlik: a Magyar Virtuózok Kamarazenekar és a Cinema Studio Choir összesen körülbelül hetven tagjáról van szó), és így vált a triót záró jópofa, de valójában azért nem túl jelentős szerzeményből egy igazi hangulatalapozó, vidám muzsika. Aztán érkezett a kötelező, ám most is nagy sikert kiváltó "jo-estet-Budapest", majd a nap sztárja innentől angolra váltva konferálta fel a következő darabot: ez Az utolsó esélyből érkezett, melyhez Zimmer egyik első akciózenéje született meg annak idején. Ezúttal áthangszerelve (hiszen bő húsz éve íródott, rá is fért), elektromos gitárral dúsítva, így azoknak is meglepetést okozva, akik a komponista karrierje korai szakaszából már esetleg az unásig ismerték. Ezt követte az Angyalok és démonokból származó hangjegykavalkád, ahol igazán kiteljesedhetett a kórus, a szerzemény pedig azt is megmutatta, hogy micsoda erő rejtőzik a zenekar és az énekkar hibátlan együttműködésében. Mindez igaz volt a kicsivel később érkező, A Da Vinci-kódból származó témára is, s az este folyamán többször is anekdotázó Zimmer nem mulasztotta el megemlíteni, hogy e két mozi folytatása, a hamarosan bemutatásra kerülő, hazánkban forgatott Inferno kapcsán már nem ismeretlen számára Magyarország.
 

A széria két epizódjának dallamai közé – meglepő húzással, de nem kilógva – ékelődött az egyik legismertebb Hans-film, a Gladiátor megidézése több tétel erejéig. Az alkotás score-ja a társzeneszerzőként is közreműködő Lisa Gerrard vokáljával vált világhírűvé. Őt most a szintetizátor és csőharangok mögött álló, de egy ponton elektromos gitárra is váltó Czarina Russell helyettesítette, akinek hangfekvése eltér ugyan Gerrard jellegzetesen öblös orgánumától, mégis hibátlanul pótolta az eredeti előadót, például annak köszönhetően, hogy nem akarta imitálni.

Az első félidőt A Karib-tenger kalózai főtémájából, valamint a sorozat zenei részleteiből összeállított blokk zárta, mely azonban nem tett rám nagy hatást. Ez valószínűleg azért történt így, mert a rövidesen ötrészessé váló széria mindegyik epizódjának score-ja teljesen hidegen hagy, a nagyon népszerűvé vált főtémára pedig a Gladiátor csatamotívumának valamiféle korai verziójaként tudok mindössze gondolni. Szerencsére ezt egy igazán emlékezetes összeállítás előzte meg: a több track eggyé olvasztásából született Az oroszlánkirály-szvit, melynél felbukkant az ezzel ismertté vált Lebo M is, ezúttal Buyi Zama társaságában. Az utolsó hangot követő tomboló siker alapján beigazolódott, ami sejthető is volt, hogy a koncert hallgatósága e filmzenéjét ismeri, de legalábbis ezt szereti leginkább Zimmertől.

Húszpercnyi szünetet követően, az első rész felépítéséhez hasonlatosan, ismét könnyedén indult a folytatás: a Tiszta románc vibrafonos lüktetése csendült fel, melyről kevesen tudják, hogy valójában a "Carmina Burana" szerzője, Carl Orff "Gassenhauer"-jének parafrázisa, erre kellett akkor Zimmernek építkeznie Tony Scott rendező kérésére. A hangulatban ehhez tökéletesen passzoló Esőember-főtéma volt a folytatás, aztán lassan kezdtek elszabadulni az indulatok. Az acélember soundtrackje talán kevesek első számú kedvence a szerzőtől, de az itt elhangzó "What Are You Going to Do When You Are Not Saving the World?" átirata a legtöbb jelenlévőnek valószínűleg elnyerhette a tetszését. Ezután érkezett Zimmer általam legjobbnak és leghatásosabbnak tartott szerzeménye a sok közül, a "Journey to the Line" Az őrület határánból. Az igen lassan építkező, végül feledhetetlenné összeálló, Zimmerhez képest minimalista kompozíció miatt itt különülhetett el leginkább a filmzenerajongók, illetve azok tábora, akik csupán kíváncsiságból vagy divatból, presztízsből látogattak el az Arénába, mert a tízperces motívum első pár perce csak felvezetés. Én azonban (talán nem egyedül) Az oroszlánkirály-blokkot követően ezt tartottam a következő olyan hátborzongatóan hatásos pontnak, mely katarzist ért el nálam.
 

Elektro témája következett A csodálatos Pókember 2-ből, egy vérbeli dinamikus erődemonstráció, a teljesen őrült és dühös téma eredetiségéhez szemernyi kétség sem férhet. Gördülékeny volt az átmenet innen A sötét lovag zenei részlegébe, ahol kegyelmet nem ismerően dübörögtek a dobok és harsogtak a rezesek. Zimmer ekkor mintha megpróbálkozott volna azzal, hogy a "deshi bashara" ("[ő] felemelkedik") ismételgetésébe a közönséget is bevonja – amire rímel, hogy már az eredeti kompozícióban is a rajongói kántálták e szöveget, s az lett beolvasztva a szerzeménybe –, de vagy tévedek, vagy csak nem vettük a lapot. A film Jokerjéről, Heath Ledgerről is megemlékezett a zeneszerző, és miközben róla, illetve A sötét lovag coloradói mozis vetítésén történt lövöldözés áldozatairól beszélt, a háttérben társai halkan előadták az ezen apropóból komponált "Aurora" című kórusművet, Zimmer szavai alatt olykor-olykor hatásosan összecsattintva dobütőiket.

Az este két brutális hangkavalkáddal zárult. Az első a Csillagok között témáiból összeállított szvit volt. Zimmer egyik legkülönlegesebb, eredetileg orgonát is felhasználó művének részletei hallatán felidézhettük Christopher Nolan sci-fijének legemlékezetesebb pontjait, és külön örömömre szolgált, hogy felbukkant nagy kedvencem, a "Mountains" is. Ezt követően ugyan elköszönve levonultak a zenészek a színpadról, azonban senkiben sem lehetett kétség afelől, hogy a búcsú nem végleges. A kórus kivételével rövidesen mindenki vissza is tért, és ráadásként egy háromrészes zenei montázst adtak elő az Eredetből, melyből nem maradhatott ki a dinamikus "Mombasa" és a meseszép "Time" sem. Utóbbi Zimmer legnépszerűbb tételei között is dobogós lehet, tehát elmondható, hogy ennél tökéletesebb lezárást nem kaphatott volna az esemény. 

Összefoglalva azt írhatom, hogy pontosan azt kaptam, amit vártam, a legjobban pedig a "Mountains"-nek és "Journey to the Line"-nak örültem, mert egyik sem olyan szerzemény, amelyet esélyesnek láttam, hogy felcsendülhet itt. Sokan hiányolhatták Az utolsó szamuráj, de főleg A szikla valamely dallamrészletét, mert utóbbi film score-ja azt jelenti Zimmer pályáján, ami például James Hornerén A rettenthetetlen volt, azaz rengetegen e műve hallatán fordultak a filmzene műfaja felé, azonban felbukkanására vajmi kevés esély volt, mert a komponista egyik legproblémásabb háttérrel bíró darabja. Ettől függetlenül a koncert így is egy best of volt, valamiféle apró közvéleménykutatás is megelőzhette a repertoár összeállítását a szerző saját ötletelésén túl, mivel annyira egyben volt, és egy-két kivételtől eltekintve annyira a szerző legnépszerűbb és/vagy legelismertebb műveire koncentrált, hogy csakis egy igen gondos mérlegelés alapján állhatott össze. Örvendetes pozitívum, hogy noha a koncertsorozat szereplői szinte minden egyes nap másik városban ébrednek, ráadásul ez már a sokadik fellépésük volt egymás után, az egészet a hakniszag minimálisan sem lengte körül, fáradtság sem érződött rajtuk, de játékosság és jókedv annál inkább jelen volt.
 

Külön tiszteletet és köszönetet érdemelnek az élmény létrehozásáért a Magyar Virtuózok és a Cinema Studio Choir tagjai is, akik egy vélhetően rövid próbafolyamatot követően álltak hibátlanul helyt egy már összeszokott formáció mellett. Egy igazi örömzenélésnek lehettünk szem- és fültanúi, ami csakis azért valósulhatott meg, mert Zimmer csapata bizonyára egymást maximálisan megbecsülő zenészekből áll. Mindegyikükkel minimum több éve, sokukkal pedig több évtizede dolgozik együtt, az este során pedig mindenkit kedves szavakkal mutatott be. Ilyen volt például Nick Glennie-Smith, aki rendszeres karmestere, és most tangóharmonikán is játszva, vállán (mű)papagájjal láthattuk, Richard Harvey, aki többek közt A Da Vinci-kódnál segített be neki, vagy az ifjabb generációból Tina Guo csellista, akivel nemrég sikerült interjút készítenünk, esetleg az elképesztő teljesítményt nyújtó dobos, Satnam Ramgotra (nem volt jelen viszont Johnny Marr gitáros, aki az Eredet óta fel-feltűnik Zimmer közelében.) A családias miliőre jó példa volt, amikor hősünk közölte, hogy Mike Einziger gitáros és az egyik hegedűs, Ann Marie Calhoun friss házasok, tehát ők most épp nászúton vannak – ennek örömére pedig a pár előadott egy rövid gitár-hegedű párbajt, melyhez Zimmer szolgáltatta tapssal a ritmust.

Nem titok, hogy minden követ megmozgatva szerettünk volna interjút készíteni a művésszel (és mielőtt ez teljes abszurditásnak tűnne, ne feledjük, hogy John Powelltől Philip Glassen át Brian Tylerig vagy John Debneyig számos A-kategóriás komponistával nyílott már lehetőségünk interjúzni), ezt azonban végül a szervezők erőfeszítései ellenére sem sikerült összehozni. A feszített tempóba ugyanis nem fért bele Hans Zimmer részéről még egy plusz teher a koncert előtt, utána pedig pláne nem. Interjúkat tehát egyáltalán nem adott senkinek, a show-nak mennie kellett tovább, mégpedig szó szerint, így a fellépők még az éjszaka folyamán továbbálltak: másnap várta őket Ausztria, azon belül Graz, majd Bécs, hogy aztán június elején, Franciaországban záruljon a turné, melyről a végén bizonyára elmondható, hogy messze több mint százezer zenekedvelő számára okozott feledhetetlen élményt. Beleértve bennünket is. 

 

Fotók: Réti Zsolt
Külön köszönet Márkus Évának a közreműködésért.