A hosszú betegség után 2006-ban, 61 éves korában elhunyt Basil Poledourist a legnagyobb mozik ugyan elkerülték, ám mégis a filmzene-irodalom egyik meghatározó, nyugodtan mondhatjuk: halhatatlan alakja lett. 1945-ben, Kansas Cityben született görög bevándorló családba. Szülei egészen kicsi korától magukkal vitték a templomba, ahol a kisfiút teljesen elbűvölte a kórus, s mindez egész pályafutására hatással lett. Hétéves volt, amikor zongoraórákra íratták be, és a zene szeretete később sem hagyott nála alább, érettségi után a Dél-Kalifornia Egyetemre iratkozott be. Itt tanított példaképe, Rózsa Miklós, ám a magyar származású maestro pont akkor hagyta ott a katedrát, amikor Poledouris felvételt nyert, így a nagy találkozás nem jöhetett létre – azonban egy másik nagy filmes zeneszerző, David Raksin a tanárai közé tartozott. Az egyetemen zeneszerzést szeretett volna tanulni, de az oktatási módszerek és a modern muzsika világa nem azt adta neki, amire számított, így csakhamar átiratkozott a filmes szakirányra. Egészen a diplomáig filmművészeti szakon képezte magát tovább, olyan emberek társaságában, mint George Lucas, Randal Kleiser vagy John Milius. A rendezés, a vágás és az operatőri munka világával foglalatoskodott, a zene azonban egyetemi évei alatt sem került háttérbe, sőt a komponálás rejtelmeibe is belekóstolt, mivel több diáktársa kisfilmjéhez írt aláfestést. Több mint száz ilyen diákfilmnél működött közre. Leginkább John Milius rendezővel találta meg a közös hangot, első jegyzett filmzenés munkája is hozzá kapcsolódik. Ez volt az 1970-es, csupán 55 perces film, a The Reversal of Richard Sun, melyet a következő években ismeretlen tévés megbízások követtek. Továbbra is komponált egyetemi kisfilmekhez, mozis téren pedig leginkább nívón aluli munkái akadtak (Extreme Close-Up, Tigriscápa). Egyetemi évei alatt egyébként egy rövid, érdekes kitérőt is tett a színészet világába, 1967 és 1968 között apróbb szerepekben tűnt fel a Star Trek szériában.


Milius 1978-ban lehetőséget adott neki, hogy egy jelentősebb produkció esetében is kipróbálja magát. Ez volt a Nagy szerda, mely Poledouris első komolyan vehető filmes megbízásának bizonyult, áttörésnek azonban nem. Ezt a két évvel későbbi A kék lagúna hozta el, melynek hangulatos romantikus aláfestése a mai napig alapműnek számít a zsáneren belül. Igaz, ez a score sem röpítette az élvonal közelébe, viszont arra elégnek bizonyult, hogy különböző tévés megbízásokat kapjon, jobbára már a minőségibb felhozatalból. 1981-ben az A Whale for the Killinghez és a Fire on the Mountainhez kifejezetten élvezetes zenéket írt, egy évvel később pedig már az igazán nagy áttörés is összejött. Milius ismét vele képzelte el a következő moziját, és bár a komponista korábbi művei alapján egyáltalán nem tűnt a legideálisabb választásnak egy látványos fantasyhez, mégis sikerült olyat alkotnia, mely nemcsak a műfaj, de az egész filmzeneirodalom egyik legkedveltebb muzsikája lett. A Conan, a barbár zenéje nemcsak a film alatt vált ikonikussá, hanem a komponista karrierjének is meghatározó pontja lett, nyugodtan kijelenthető, hogy máig hivatkozási alap a filmzenekedvelők körében. A score egy Saturn-díj jelölést is hozott számára, ám nyerni az E.T.-vel szemben nem sikerült. A pár évvel későbbi folytatáshoz (Conan, a pusztító) szintén ő szolgáltatott muzsikát, és bár jelentős zene ez is, de a nagy előd sikerét ezzel már nem érte el, ebben ugyanakkor a gyengécske római zenekar mellett a produkció körüli viszontagságok is közrejátszottak.

A Conan műfajteremtő lett a fantasy filmek aláfestéseiben, Poledouris karrierje pedig hirtelen szárnyalni kezdett. Eleinte csak a tévés megbízások szaporodtak el, ám az olyan zenékkel, mint amit a Flyers című rövidfilmhez is írt, már nem maradhatott a televíziós világban. Miliusszal 1984-ben ismét együtt dolgoztak a Vörös hajnal kapcsán, ezt az ütős akciózenét pedig két vígjátékkal vezette le (Protokoll, Isten háza). Paul Verhoeven bevallottan a Conan hatására kérte őt fel az 1985-ös Hús és vér című kosztümös kaland mozijához. Az ehhez írt grandiózus, harsány nagyzenekari score olyannyira lenyűgözte a holland rendezőt, hogy két további filmjéhez is Poledouris szerződtette, közte 1987-ben a Robotzsaruhoz. A páncélos igazságosztó ismét egy mérföldkő volt a zeneszerző karrierjében, hiszen a film igen sikeresnek bizonyult, ráadásul egy kifejezetten átgondolt, remek főtémával rendelkező, szimfonikus, ám a kor szintetizátoros zenei kívánalmainak is megfelelő aláfestést alkotott. A Robotzsaru második részénél ugyan kihagyták, de a harmadik epizódnál, 1993-ban visszatért, s egy, a korábbi ötleteit továbbgondoló muzsikát alkotott. A nyolcvanas évek második felében már abszolút bekerült a hollywoodi vérkeringésbe. Olyan produkciókhoz komponált, mint a Vasmadarak – Lángoló égbolt, az Amerika című minisorozat, az Alkonyzóna pár epizódja, a Porsche-tolvajok, a Spellbinder vagy a Kétes döntés. A nem túl sikeres Cherry 2000 zenéjét pedig Budapesten az Operaház zenekarának közreműködésével rögzítette, bár túl jó véleménnyel nem volt a hazai szimfonikusok teljesítményéről.

Milius 1989-ben ismét őt kérte fel soron következő filmjéhez, az Isten veled, király! megkapó szépségű score-ja pedig az első igazán drámai alkotása lett a komponistának. A legsikeresebb évei kezdődtek e muzsikával, s rögtön egy újabb tévés munka következett, aminek egyetlen jelentősebb díját, egy Emmyt köszönhet. Ez volt a Texasi krónikák: Lonesome Dove, mely jócskán meghaladta egy tévésorozat minőségét, mind filmként, mind pedig zeneként. 1990-ben a Vadászat a Vörös Októberre egy újabb nagy muzsikát, egy máig klasszikusnak számító score-t hozott. A kórus és a szimfonikusok játéka, a finom elektronika keverése a filmzene egy új irányának előfutára volt, ezt maga Poledouris is építgette olyan muzsikákkal, mint az Intruderek támadása vagy a Fehér Agyar. Lendületes zenék születtek e filmekhez, jól megjegyezhető, dallamos témákkal, katarzist elhozó részek sokaságával. 


Poledouris műfaji behatárolás nélkül szinte bármilyen felkérésnek képes volt úgy eleget tenni, hogy a végeredmény kivívja a hallgatóság elismerését: az epikus kalandzenén túl lendületes akciófilmhez, westernhez, drámához, vígjátékhoz vagy családi mozihoz egyaránt képes volt nagyszerű muzsikát komponálni. Ezt a kilencvenes években már sok rendező felismerte, így műfajilag nagyon változatos évtized következett a karrierjében. 1990-ben egy újabb westernben mutathatta meg tehetségét, A Winchester mestere kedélyesebb muzsika lett a Texasi krónikáknál, itt inkább Elmer Bernstein öröksége dominált. Az 1991-es Visszatérés a kék lagúnába csak egy szolid ismétlése volt az első résznek, a Wind című sportfilmbe azonban beletette szívét, lelkét. Poledouris maga is a tenger és a vitorlázás megszállottja volt, így egy erről szóló filmhez csak nagy zenét alkothatott. A családi filmek terén az 1993-as Szabadítsátok ki Willyt lett a csúcs, egyszerre szívbemarkoló és lendületes aláfestés került ki a kezei közül, melyet 1995-ben a második résznél megismételt. Az évtized második felétől az akciófilmek és a könnyedebb vígjátékok keveredtek munkásságában. Mindkét téren jelentős muzsikák kötődnek a nevéhez, egyszer, a Nagy durranás 2. – A nagy pukk esetében pedig keverhette is e két zsánert. A pályája tetején lévő Steven Seagal őt szemelte ki a Lángoló jég zeneszerzői posztjára, Poledouris pedig csúcsra járatta akciófilmes stílusát. Az 1995-ös Száguldó erődben végül össze is foglalta mindazt, ami e stíluson belül elképzelt, majd 1997-re mindez már le is csengett benne, hiszen A félelem országútján fojtogató score-jával búcsút intett az akciófilmeknek. 

Meghatározó lett viszont a vígjátékok és a családi filmek világa. Karrierje egyik legélvezetesebb muzsikája lett az 1994-es John Waters-mozihoz, a Titkos gyilkos mamához komponált könnyed kompozíciója. Ezt sorban olyan könnyebb munkák követték, mint a Lassie, a Maugli, a dzsungel fia, a Csont nélkül, a Lovak lovagja vagy A keresztapus. A mozgalmas zenék világához Paul Verhoeven még egyszer vissza tudta csábítani, ez volt az 1997-es Csillagközi invázió, mely esetében utoljára megmutathatta, hogy milyen erő lakozik benne a szimfonikus zene terén. Ebbe lánya, Zoe is besegített neki, igaz csupán egy dal erejéig. Poledourisnak csak igen kevés filmdráma adatott meg karrierje során, pedig e zsánerben is zseniális volt. A legjobban 1998-ban, A nyomorultak adaptációja esetében mutatta meg drámai vénáját, megkapó erejű muzsikája egy drámák terén tapasztalt szerzőnek is becsületére válna, és szintén említésre érdemes a Búcsúmulatság megható aláfestése is. 1999-ben egy romantikus sportdráma, A pálya csúcsán következett, melynél jó aránnyal találta el a hősiesség, a szerelem és a szívfacsaró érzelmek elegyét. 

Különösen fontos pont volt karrierjében az 1996-os atlantai nyári olimpia megnyitó ünnepsége, melyhez őt kérték fel egy fanfár és a show bizonyos elemeit aláfestő zene megalkotására. A The Tradition of the Games című kompozíciója komoly kritikai siker lett.


A kétezres években az új zeneszerző generáció érkezésével egyre kevesebb munkája volt már. Csupán öt munkával jelentkezett, de ezek közül sem a Cecil B. DeMented, sem a Krokodil Dundee 3. – Krokodil Dundee Los Angelesben sem a Szerelem és árulás nem lett kiemelkedő muzsika. A 2004-es The Touch című távol-keleti film zenéje ugyan egy erős közepesnek mondható, viszont a 2006-os Butch és Sundance legendája című tévéfilm score-ja félig-meddig már befejezetlen maradt. A komponistánál a kétezres évek elején daganatos betegséget állapítottak meg, mellyel hosszú, ám végzetes küzdelem vette kezdetét. Halála előtt néhány hónappal pályafutása egyetlen koncertjét adhatta a spanyolországi Ubedában, melynek középpontjában első átütő sikere, a Conan, a barbár állt. A koncert után három hónappal, november 8-án, Los Angelesben hunyt el.

 

Gregus Péter
2016.11.06.