Miután a Conan, a barbár megtízszerezte a gyártási költségét és rövidesen a kultikus mozik sorában találta magát, a producerek számára nem volt kérdéses, hogy megéri-e tovább foglalkozni Robert E. Howard hősének, a kimmériai barbárnak történetével vagy sem. Bár a Conan, a pusztító jócskán visszatermelte a ráfordított összeget, bizonyos értelemben romba is döntötte az előd által megteremtett kultuszt. "Ez a film teljesen más megközelítéssel állt a témához – mondhatnám úgy is, hogy meglehetősen nevetségesen. Úgy szoktam hivatkozni rá, hogy Conan, a színlelő. Nagyon ritkán jut eszembe ez a mozi" – mesélte Basil Poledouris, aki nem volt egyedül ezen meglátásával – a címszereplőt megformáló Arnold Schwarzeneggernek például ezt követően esze ágában sem volt visszatérni a karakterhez, így a harmadik felvonás ötleteit a hasonló stílusú, 1997-ben készült Kull, a hódítóban használták fel. A sikertelenség okát a kritikusok és a közönség abban látta, hogy az alkotók téves útra terelték Conant: a kevesebb erőszakos jelenet, illetve a több humoros mozzanat bevonása mellett döntöttek azért, hogy filmjük a korhatár-besorolás csökkenése nyomán több emberhez juthasson el. Ezek azonban ahhoz vezettek, hogy csorba esett a fő vonzerőn, a nyers barbár világ nyújtotta varázson.


A Conan, a pusztító 1984 nyarán került bemutatásra, Schwarzenegger mellett pedig a varázslót, Akirót alakító Mako Iwamatsu, valamint a szintén testépítőből színésszé avanzsált Sven-Ole Thorsen tért vissza a szereplőgárdából. Az első felvonás sikeréhez nagyban hozzájáruló John Milius viszont nem tudott időt szakítani a munkálatokra, Dino De Laurentiis pedig nem akarta megvárni, ezért új direktor után nézett. Választása Richard Fleischerre esett, akivel a producer biztosra tudott menni, hiszen az 1962-es Barabás, illetve a tizenhárom évvel később forgatott Mandingo kapcsán már némileg összecsiszolódott párosnak számítottak.

"Szerencsés vagyok, hogy sci-fiken és ilyen jellegű mitikus alkotásokon dolgozhattam. A zeneszerző dolga ilyenkor, hogy egy saját világot kreáljon, egy olyan környezetet, amivel aztán a hallgatóság könnyedén azonosulni tud. Ehhez viszont elengedhetetlen az, hogy bízz abban, amit csinálsz, higgy a kijelölt útban, és kölcsönösen legyetek tekintettel a rendezővel egymás ötleteire" – nyilatkozta évekkel később Poledouris, akinek a Conan, a barbár rendkívül közel állt a szívéhez, folytatásáról azonban szíves-örömest elfeledkezett volna. Ennek oka az alkotógárda hozzáállásában rejlett, aminek következményeként a komponista hiába igyekezett a lehető legtöbbet kihozni a dologból és hűen folytatni az első rész score-ját az új karakterek inspirálta motívumok bevonásával, ha az idő és a büdzsé rendkívül szűkös volt. A papíron nagy ívűnek tűnő dallamok, a csodálatos megoldások az azokat előadó Unione Musicisti Di Romára keresztelt zenekar csekély létszáma okán nem érték el a kellő hatást, ráadásul ezt kórussal sem tudta már palástolni a szerző. További problémákhoz vezetett, hogy a költségcsökkentés eredményeként több zenei részletet egy az egyben átemeltek az előző moziból, a véglegesnek vélt új anyagot pedig többször is megvágták. Az ezen hátrányokból eredő hibák látványosan szembetűnnek a Varése Sarabande korongján, amit 2011-ben a Prometheus kiadó igyekezett orvosolni azzal, hogy a teljes score-t újravették Nic Raine karmester, valamint a City of Prague Philharmonic Orchestra közreműködésével. Utóbbi kétségtelenül hatásosabb lett, én azonban a hibái ellenére is a Poledouris-féle felvételt részesítem előnyben.


A hanganyagon az első perctől kezdve érződik, hogy Poledouris a körülmények ellenére igyekezett pozitívan állni a projekthez, s törekedett arra, hogy a muzsika értéke ne zuhanjon egyenes arányban a film minőségével. A korong legjobban sikerült darabjának a már ismert dallamokból is építkező "Main Title / Riders of Taramis"-t, az "Elite Guard Attacks"-t, a "The Kattá"-t, a "Duelling Wizards"-ot, valamint a "Crystal Palace"-t tartom, melyek közül utóbbit örömmel hallgatnám meg egy koncertteremben is. A barbárokkal teli világ nyerseségét, jellegét részint olyan, a középkorban játszódó alkotásokból is ismert megoldásokkal szimbolizálta a szerző, amilyet például az "Approach to Shadizaar"-ban is hallhatunk, de a legemblematikusabb utalásokat ezúttal is az akciótémák rejtik, melyekkel kapcsolatban Poledouris korábban így fogalmazott: "Filmes szempontból hogyan lehet embereket ölni? Lehet lopakodva, a sötétség leple alatt, kegyetlen dolgokat művelve. Jómagam nem kedvelem az ilyen jellegű megoldásokat, a Conan, a barbárban azonban kezdetleges harcosok révén történnek ilyenek, s ezen vonallal én jobban tudok azonosulni, mint a horrorokkal". Míg új motívumok a már említett "Crystal Palace" mellett a "The Horn of Dagoth"-ban csendülnek fel, a "Valeria Remembered"-ben visszatér Conan szerelmi témája, melyet a misztikumot sugalló "The Kattá"-ban fűzött tovább a szerző.


Aki beszerezte a Conan, a barbár kíséretét, de a két filmért nem különösebben rajong, annak a Conan, a pusztító albuma nem feltétlenül számít kihagyhatatlannak. Ez részint a sok visszatérő dallamból eredhet, részint pedig a hangzásból, számomra azonban a "Main Title / Riders of Taramis", illetve a "Crystal Palace" okán mégis csábító. Bárkinek bármilyen véleménye is legyen róla, abban bizonyára egyetért mindenki, hogy e muzsika ékes példaként szolgál arra, hogy szűk határidő mellett is lehet remek munkát végezni, ha pedig Basil Poledouris számára minden szempontból több teret engednek, minden bizonnyal az első rész aláfestésével vetekedő minőséget kaptunk volna.