folytatásának tető alá hozása nem a karaktert megformáló Steven Seagal kezdeményezésének tudható be, hanem annak, hogy a Warner Bros. mindenképpen szerette volna meglovagolni az első rész sikerét. A harcművészként és környezetvédőként egyaránt ismert színész nem ragaszkodott a
elkészítéséhez, ám a stúdió ennek megvalósítását szabta feltételként ahhoz, hogy átengedjék neki a
rendezői posztját. Az alku a felek számára előnyösnek tűnt, hiszen mindenki elérte a célját, a sors iróniája azonban, hogy többé vagy kevésbé ugyan, de mindkét vállalkozás félresiklott...
) története volt, ám mivel az egy független, önálló lábon álló akciósztoriként landolt a producerek asztalán, némi kozmetikázásra volt szükség, amihez a többek között a
t is jegyző Brian Helgelandet kérték fel, a mozi középszerűsége azonban nem kifejezetten a forgatókönyv sara. Az alkotók – mondhatni, annak rendje és módja szerint – látványosabb akciókban és képsorokban gondolkodtak, ám amíg a korábbi csatahajó jó díszletnek és kelléknek bizonyult a macska-egér játékhoz, addig a vonat a gyenge trükkök és a CGI háttér silány kivitelezése miatt elődje árnyékává redukálódott. Hasonlóan szembetűnő probléma még az ellenfelek megjelenése, hiszen míg Tommy Lee Jones és Gary Busey remek terroristavezetőknek bizonyultak, addig Eric Bogosian (aki előtt Gary Oldman, Laurence Fishburne, Julian Sands és Jeff Goldblum neve is felröppent), valamint Everett McGill éppúgy nem vehetőek komolyan, mint a zsoldosok soraiba tartozó Jonathan Banks és Peter Greene – igaz, Bogosian karakterének legalább jutott néhány jó beszólás, ami némiképp ellenpontozza szürkeségét.
A direktori székbe Geoff Murphy került, aki ezt, a
Szabad prédát és
A vadnyugat fiai 2.-t leszámítva kisebb volumenű, vagy épp teljesen jelentéktelen projekteket irányíthatott. A producerek hatvanmillió dolláros büdzsét szavaztak meg a mozinak, a bevétel azonban alig haladta meg a százat, s minthogy innentől kezdve minden Steven Seagal-film elhasalt a pénztáraknál, a rendíthetetlen akciósztár rövidesen a videotékák polcait megcélzó piac halhatatlan hősévé avanzsálódott. A színész harcstílusa, szűk tárházú mimikája a kilencvenes évek elején engem is magával ragadott, és bár osztom azon nézetet, miszerint az
Úszó erőd pályafutásának csúcsát jelentette, a második felvonás pedig a lefelé vezető út egyik szegélye lett, a
Tisztítótűzig bezárólag a szembetűnő hibák ellenére is szívesen nézem újra a filmjeit.
Ryback ezúttal tehát nem hajón, hanem egy Grand Continental-vonaton száll szembe a terroristákkal, akik élén a Grazer One szatellitfegyver kifejlesztésében részt vevő Travis Dane (Bogosian) és a zsoldosokat vezető Marcus Penn (McGill) állnak, ráadásul az éppen szabadságát töltő szakácsunk most nemcsak az utasok, hanem unokahúga (Katherine Heigl) biztonságáért is felelős. Seagal nemcsak azt érte el a Warnernél, hogy a
Lángoló jég rendezője lehessen, hanem azt is, hogy az ott vele dolgozó Basil Poledourist ehhez a produkcióhoz is szerződtessék. Míg az
Úszó erődnél Gary Chang minimalista jellegű megoldásokkal operált, addig itt a
Conan, a barbár, a
Robotzsaru és a
Vadászat a Vörös Októberre révén közkedveltté vált szerző energikus, lendületes nagyzenekari score-ban gondolkodott, ami rendkívül sokat javított a film összhatásán, s ezt még Murphy sem rejtette véka alá:
"A film egy igazi rémálom volt. Hosszú forgatási idő, sok green screen megoldás és hasonlók. Nem volt örömteli a forgatás, így nehéz volt elképzelni, mi fog kisülni belőle. De miután megkaptuk Basil zenéjét, és a képsorok alá illesztettük, lenyűgöző lett. Remek választás volt" – nyilatkozta a direktor egy későbbi interjú alkalmával.
A mozikat Rybacken kívül csupán Bates admirális (Andy Romano) és Garza kapitány (Dale Dye) jelenléte köti össze, s mivel utóbbiak mindkét esetben kisebb szerepek, a helyszínek, valamint a szereplők döntő többsége pedig különbözik egymástól, Poledouris teljesen új megközelítést alkalmazott: önálló produkcióként tekintett a
Száguldó erődre, így Chang munkája hangzás- és dallamvilág vonatkozásában sem köszönnek vissza. Ryback új témája az Aaron Copland 1942-es "Fanfare for the Common Man"-jével felvezetődő "Main Titles: Dark Territory"-ban csendül fel először. A rezesek és az ütősök játéka olyannyira remekül tükrözi a mindenre elszánt egykori tengerészgyalogost, hogy jó néhány jelenetnél heroikusabbá, dinamikusabbá is teszi Seagal verekedéseit, amelyek néhol kissé cammogósra sikerültek – ezt a zene mellett a gyors tempójú vágás igyekszik még palástolni. Hősünkhöz a családi szál bevonása okán egy döntően oboára és fuvolára támaszkodó dallam is kapcsolódik, mely az unokahúg és a közötte lévő kapcsolatot tükrözi. Ez a szép ívű darab a film elején többször is felbukkan, a Varése Sarabande által a film premierjével azonos időszakban megjelentetett korongon azonban csak a "Casey's Family"-ben hallható.
A nyitányra visszakanyarodva: Ryback hősmotívuma mellett egy másik, a Grazer One fegyver inspirálta téma is helyet kapott benne, amelynél az űr és a műholdtechnika ötvözete cselló és zongoratéma, valamint egy érdekes elektronikus megoldás bevonásával kelt életre - utóbbi előadása Michael Boddickernek köszönhető, aki számos egyéb Poledouris-muzsikából vette ki a részét szintetizátorosként. E két fontosabb momentumon túl a zsoldosok is szerephez jutottak a zenében, ami a "Compound Assault"-ban tűnik fel először, e trió pedig olyan trackekben váltogatja egymást, mint az "Intruder Discovered", a "Dead, Not Dead" és a "The Gates of Hell / Penn's Wish", melyek a "Compound Assault"-tal egyetemben az album legértékesebb felét alkotják. Zseniális megoldások sora hallható bennük, és bár bizonyos elemeik emlékeztetnek a
Lángoló jég esetében alkalmazott akciómegoldásokra, számomra a mai napig ezek a trackek jelentik a nagybetűs akciózenét, ha Poledouris munkásságára terelődik a szó.
E score a remek hangszerelés, a zenekari játék és az elektronikus elemek megfelelő aránya, a dallamok, valamint a tempó okán évtizedek múltán sem veszített a fényéből, és mivel kedvenceim egyike, nagyon vártam, hogy mikor jelenik meg belőle a bővített verzió. A Varése végül 2017 elején kerített sort erre, s bár az első verzióról lemaradt "Out the Window / Bye Bye Thriller" és az "A Billion Dollars / Modem Time" tételek okozta hiányérzetemet a
The Deluxe Editionnek sikerült pótolnia, majd hetvenperces játékidejét már túlontúl hosszúnak találtam.
A komponista mindössze a stáblista esetében szorult háttérbe, ahol score-ja az "After the Train Has Gone" című számmal fonódott össze, melynek előadásában Abraham McDonald, Jean McClain, Todd Smallwood és Seagal működött köre – utóbbi kettő szerzőként is jegyzi a dalt. Ezen túlmenően egyetlen olyan muzsika hallható még a filmben, amely nem kapcsolódik szorosan Poledouris akciózenéjéhez, ez pedig nem más, mint a Dean és a vezérkar között folytatott videóbeszélgetések egyikét kísérő, a CD-ről lemaradó "The Pleasures of Love". Bár a komponista is készített ehhez a Párizs hangulatát idéző trackhez hasonlót, végül nem az ő verziója, hanem a vele gyakran dolgozó, s jelen esetben is hangszerelőként közreműködő Greig McRitchie változata került a képsorok alá.
"Jó film lett, amit nagyrészt Basilnak köszönhetünk. Életet vitt bele" – összegezte véleményét Murphy, és bár a
Száguldó erődre nem feltétlenül érvényes a "rossz film, jó zene" meghatározás, tény, hogy egy ilyen muzsika nélkül kevésbé lenne élvezetes a végeredmény. Basil Poledouris remek munkát végzett, ennek következtében pedig a két Ryback-kaland esetében az figyelhető meg, hogy míg filmként az első élvez prioritást, addig a zene szempontjából a másodikat emlegetik a leggyakrabban, ami nemcsak a szerző ismertségének, hanem a gazdagabb hangzásnak és a remek megoldásoknak is köszönhető.