"Az a fajta fickó, akit ha kiteszel az Északi-sarkon egy szál gatyában, fogkefe nélkül, délutánra megjelenik a bárban megnyerő mosollyal, és legalább félmillió dollárral a zsebében" – hangzik el a Lángoló jégben az R. Lee Ermey által alakított Stone-tól. Bár ezen leírás a mozi főszereplőjét, Forrest Taftet jellemzi, tökéletesen illik az őt megformáló Steven Seagal összes korai alakítására, melyeknek köszönhetően anno egy csapásra beírta nevét a VHS-korszak akcióhőseinek táborába. Legyen szó a Nicóról, az Ölve vagy halváról, a Törvényre törvéről vagy az Úszó erődről, mindegyik esetben rendíthetetlen igazságosztóként tűnt fel, ami valamilyen szinten a Lángoló jégre is igaz volt, ám itt már harcművészeti tudása mellett környezetvédő és spirituális orientáltsága is a felszínre tört, figyelemfelhívó szándéka azonban pályafutásának első nagy bukásához vezetett.


A forgatókönyvet az azóta sem túl aktív Ed Horowitz–Robin U. Russin páros hozta össze, a direktori széket pedig mindenáron Seagal kívánta magához ragadni, ami a Warner Bros.-nak eleinte nem tetszett, ám végül alkut kötöttek: ahhoz, hogy rendezhessen, le kellett szerződnie a Száguldó erődhöz, aminek eredményeként 1995-ben újfent a mozitörténelem egyik leghíresebb szakácsaként, Casey Rybackként láthattuk a vásznon. Bármennyire is közel állt a színész szívéhez a Lángoló jég, s volt számára fontos a mögötte megbúvó misszió, a premierig számos problémával kellett megküzdenie. A kaszkadőrök koordinátora például egy nézeteltérést követően kiszállt a produkcióból; az 1994 januárjában, Los Angelesben bekövetkezett földrengés során a Technicolor épülete megrongálódott, és az ott tárolt kópiák – többek között a Lángoló jégé is – megsérültek, illetőleg az eredetileg negyvenpercesre tervezett, lezárásként szolgáló környezetvédelmi felhívás megbukott a tesztvetítésen, így kénytelen volt azt hét percre redukálni. E mozi felnőtt fejjel nézve valóban számtalan hibával bír, és nem csodálom, hogy megbukott, bemutatásakor azonban még tinédzser voltam, és mivel Seagal Arnold Schwarzeneggerrel, Sylvester Stallone-nal, Jean-Claude Van Damme-mal, valamint Chuck Norrisszal egyetemben volt kedvenc akcióikonom, nem a hibák foglalkoztattak, hanem az, miként bánik el az Aegis olajtársaság kapzsi főnökével (Michael Caine) és mindenre elszánt embereivel (John C. McGinley, Sven-Ole Thorsen, R. Lee Ermey, Billy Bob Thornton).

A film számos Arany Málna-jelölésben részesült, a rendezésért pedig oda is ítélték ezt a negatív elismerést Seagalnak, aki hiába igyekezett a maga eszközeivel felhívni a figyelmet az ökológiai katasztrófákra, a nézők nem voltak kíváncsiak rá: az ötvenmilliós büdzsé alig kétharmadát sikerült visszatermelnie. Azonban lett előnye is a projektnek, Basil Poledouris ugyanis egy kellően energikus és színes muzsikát készített hozzá, ráadásul ő maga is pozitívan élte meg a részvételt. "A rendezőkkel történő tapasztalatszerzésem egyik jelentős állomása volt ez számomra. Stevent abszolút úriembernek gondolom. Ismerte a zenéimet, és tisztában volt azzal is, hogy filmjéhez milyen score-ra van szüksége: egy lendületes nagyzenekari művet akart, amely képes Alaszka nagyságát szimbolizálni, és jellegzetes, tradicionális indiándallamokat is szeretett volna hallani benne" – nyilatkozta a komponista, kinek következő Seagal-mozija, a Száguldó erőd szintén emlékezetes akciózenéhez vezetett. A Lángoló jég bukása azonban szinte kéz a kézben járt kísérete feledésbe merülésével, mert bár annak idején napvilágot látott belőle egy félórás anyag, a szerző munkásságának taglalásakor meglehetősen kevés alkalommal esik szó erről a score-ról, amely 2018 őszén került újfent fókuszba azáltal, hogy a korábbi verzióért felelős Varése Sarabande bővített változatban is elérhetővé tette a kíséretet.


A score Poledouris kilencvenes évekre jellemző akcióstílusának egyik lenyomata, ám a mozi helyszíne révén ezúttal nemcsak remek főtémáról és kiváló hangszerelésről beszélhetünk, hanem arról is, milyen jól oldotta meg a szerző az elektronikus elemek, a nagyzenekar, valamint az alaszkai őslakosokat szimbolizáló megoldások elegyítését. "A főtémával kapcsolatban azt kérte, hogy erőteljes legyen, és olyan ritmusokat is tartalmazzon, amelyek összetéveszthetetlenül tükrözik a helyi őslakosokat, tehát ne afrikai vagy thai megközelítésűek legyenek" – mesélte a szerző, aki szimfonikus muzsikáját az Alaszkában élő inuit eszkimók zenei kultúrájára jellemző vonásokkal tarkította. Ennek első jelei a "Main Title"-ben körvonalazódnak a dobok, a csörgők, a shaker bevonása révén, melyekhez később ("Forrest Found", "Chief Meets Forrest", "The Chief Is Shot", "Horse Chase", "End Credits") hárfa és szintetizátor is csatlakozik. Az aláfestés ezen vonalának (amely szinte mindig Taft témájával egyetemben bukkan fel) csúcspontja a korong leghosszabb tételében, a "The Journey"-ben jelenik meg, ahol az inuit ág legjellegzetesebb muzikális megoldásával, az Oanuaq Mikkigak és Timangiak Petaulassie tolmácsolásában hallható, úgynevezett torokénekkel teljesedik ki.


Taft két motívumot is kapott: az egyik megközelítés a már említett főtéma elején is hallható, a másik pedig az "Aegis Flameout"–"Fire Out" kettősben bukkan fel. Ezek révén a szerző a karakter heroikusságát és a számára fontos értékek iránti alázatát egyaránt meg tudta jeleníteni, s muzsikájának nagy része ezekre, valamint az akciódallamokra épül. Taft egykori főnökével, Jenningsszel történő szembefordulása a "Snowmobile Ride"-dal veszi kezdetét, az olajcég fúrótornyát védő zsoldoscsapat aprításához pedig olyan kompozíciókkal járult hozzá Poldouris, mint a "Gunfight at Hugh's", a "Forrest Enters Aegis", a "Lights Out", a "Mutiny / Setting the Bombs", illetőleg a "Jennings Goes Down (Extended Version)", melyek több szálon is rokoníthatóak a Száguldó erőd score-jával. Mivel én az utóbbi alkotás muzsikáját előbb hallottam, mint a Lángoló jégét, ezért a rezes- és vonósmegoldások hasonlóságai okán ezt sokáig amolyan mostohatestvérnek tartottam, a bővített változat azonban meggyőzött arról, hogy ebben a műben sokkal több rejlik. Nagyrészt olyan darabok felelősek ezért, mint az érzelmesebb "Forrest Doesn't Fight", az eltökéltséget sugalló "The Mercs / Forest Decides", valamint az olyan, korábban kiadatlan akciódarabok, mint a "Forrest Enters Aegis", a "Lights Out" és a "Mutiny / Setting the Bombs".

Poledouris legnagyobb előnye volt, hogy műfajoktól függetlenül tudott sokszínű lenni, és olyankor is remek zenéket szállított le, amikor az adott produkció színvonala ezt nem feltétlenül érdemelte meg. Ennek egyik példája a Lángoló jég (de hozhatnánk fel még olyanokat is, mint az Intruderek támadása, a Robotzsaru 3., A Winchester mestere, a Halálkanyar vagy A félelem országútján), amely filmként ugyan bukott, score-ja azonban – több mint két évtized elteltével – szemernyit sem kopott, időtálló maradt. Nem utolsósorban pedig a "The Journey" és a "The Warning" trackek személyében e mozinak köszönhetően két olyan tétel is napvilágot látott, amely a szerző pályafutásának legkiemelkedőbb darabjai közé sorolható.


"Eleinte kicsit féltem ettől a projekttől, mert Seagal egy rettenthetetlen akcióhősként élt bennem. De aztán kiderült számomra, hogy nemcsak figyelmes rendező, hanem zeneszerető ember is. A rendezés és a zeneszerzés egyaránt szubjektív dolog, ezért fontos, hogy a felek megértsék egymást. Az olyanokkal való együttműködés, mint ő, mindig élmény számomra" – nyilatkozta Basil Poledouris. A Lángoló jéghez kapcsolódó első filmzenealbum ugyan az összes fontosabb momentumot magában foglalta, én mégis mindig jobban szerettem a szerzőtől a Száguldó erődét, a deluxe változatnak köszönhetően azonban a korábbiakhoz képest jóval közelebb került hozzám ez a muzsika. Az ilyen véleményváltozás miatt szeretek bővített kiadványokat is meghallgatni – igaz, ennek eredménye nem mindig zárul olyan pozitívan, mint ezúttal.