Érdekes alakja a filmgyártásnak a Titkos gyilkos mamát jegyző, íróként, producerként, de főleg rendezőként tevékenykedő John Waters. Bár nevéhez nem fűződnek igazán nézőcsalogató alkotások, viszont sajátos műveivel mégis meghatározó figurája lett az amerikai filmművészetnek. Hírnevének alapja a hetvenes évekre nyúlik vissza, amikor is kísérletezgetős filmjeivel, alaposan túllépve a jó ízlés határain, már-már közfelháborodást keltett. Az úgynevezett Trash-trilógiájának legismertebb darabja, a Rózsaszín flamingók, gyakorlatilag a filmcenzorok elleni kisebb fajta merényletként vált közismertté. Ebben Waters fiatalkori barátja, Divine például kutyaürüléket lakmározik, de többi korai filmje se áll távol az efféle perverziótól. Kelléktárában megtalálhatók voltak a rikító színekbe öltözött kövér nők, transzvesztiták (mint a fent említett Divine is), extravagáns emberek, és minden, ami csak a polgárpukkasztáshoz szükségeltetett. A filmjeit kivétel nélkül lakhelyén, Baltimore-ban készítő Waters elméjével a kritikusok szerint sincs minden rendben, de talán pont eme tulajdonsága miatt lett egy szubkultúra jeles filmes nagykövete. A nyolcvanas évek végétől egyre inkább áttért a közönségbarát alkotások világába, és legismertebb, legkedveltebb munkáit is ekkortól készítette. Ez idő tájt forgatta a Hajlakkot, a Cry-Baby-t és a Titkos gyilkos mamát is. Napjainkban a rendező új filmmel már nem nagyon jelentkezik, bár egy éve beharangozta visszatérését egy bizarr karácsonyi sztorival.


A Titkos gyilkos mama története megelőzte a korát, s talán emiatt sem lett olyan sikeres mozi a maga idejében. A kertvárosi családok idillikus élete mögött rejtőző furcsaságok filmen 1999-ben, az Amerikai szépség kapcsán kerültek előtérbe, majd olyan tévésorozatok fejlesztették tökélyre, mint a Született feleségek vagy a Nancy ül a fűben. Azonban Waters már évekkel ezek előtt, 1994-ben összehozott egy olyan sztorit, mely egy tipikus amerikai kertvárosi család rejtegetnivalóira épült. A filmbeli jól szituált felső-középosztálybeli família Baltimore családi házas övezetében éldegél, látszólag a legnagyobb rendben, úgy, ahogyan azt mindenki elvárná egy középkorú házaspártól és gyermekeiktől. Az anyuka hétköznap reggelit készít, amit a család békés beszélgetés közepette fogyaszt el. Búcsúcsókkal engedi el urát dolgozni, óvó tekintettel néz gyermekei után is, amint azok a suliba indulnak, majd miután üres lesz a ház, felgyalogol a hálószobába, és telefonon felhívja szomszédasszonyát. Idáig úgy zajlik minden, ahogy az elvárható lenne, azonban az anyuka ahelyett, hogy barátságosan elpletykálgatna a szomszéddal, magából kivetkőzve egy kiadós káromkodást zúdít a nő fülébe. Persze a szomszéd nem sejti, hogy ki lehet a telefonbetyár, noha már hetek óta hívogatja az ízesebbnél ízesebb szitkokat rászóró titkos nőszemély. Beverly látszólag mintafeleség és mintaanyuka, azonban szabadidejében változatos módon terrorizálja környezetét. Eleinte csak – rendkívül vicces – káromkodásokban mutatkozik meg az agresszív énje, azonban nemsokára előtör belőle, mi több, eluralkodik rajta pszichopata személyisége, és változatos módon kezdi ritkítani a neki vagy családjának problémát okozó környékbeli lakosságot.

Igazából sok részlet nem stimmel a filmmel kapcsolatban, néhol nagyon nagy aránybeli elhajlások vannak. Amit látunk, az egy szatíra, de nevezhető akár fekete komédiának is, azonban többször is olyan lehetetlen módon zajlanak az események, hogy az már ezeknél a műfajoknál is soknak érezhető. Viszont ennek ellenére is élvezetes a film, főleg a főszereplő Kathleen Turner miatt, aki zseniálisan formálja meg az őrült anyuka figuráját. Megkockáztatom, ha más játssza el, akkor simán átcsaphatott volna egyszerű ripacskodásba a szerep. Ha másért nem, legalább miatta érdemes megtekinteni a mozit.


Hogy miként esett Waters választása Basil Poledourisra, azt nemigen lehet tudni, ugyanis bár a komponista szinte minden műfajban otthonosan mozgott, viszont a vígjátékok sokáig nem tartoztak a profiljába. A Titkos gyilkos mama alá sem egy könnyed tingli-tangli zenét produkált, hanem egy nagyzenekari, néhol szinte grandiózus megszólalású aláfestést. Tulajdonképpen elég szokatlan is egy vígjátéknál az efféle zenei hangzás, de mégis nagyszerű és a történethez remekül illő muzsika lett. Legnagyobb része jól jelzi, hogy egy fekete komédia alá született, mivel egyszerre van benne jelen a titokzatosság és a játékos, vidám kifejezésmód. Az album score részét indító "Main Title (Mom's Suburban Dream)" már rögtön e kettőség mentén született. Könnyed fúvós- és lágy vonósszólamok festik alá a hétköznapi család napsütéses reggelét. Mintha Alan Menken egyik rajzfilmmuzsikáját hallanánk, azonban itt nem fakad dalra egyetlen szereplő sem, helyette a közepétől elindul egy crescendo, ami kellő feszültséget hoz a zenébe, és jelzi, hogy a bájos anyukával a látszat ellenére nincsen minden teljesen rendben. A "Morning Suite (I'll Get You Pussyface!)" újra bemutatja a könnyed kis főtémát, amit egy szaxofonos szösszenet zár le. Igazából ez a track is – csakúgy, mint a többi nagy része – apróbb darabok egymás után helyezéséből alakult ki, ami szerencsés, hiszen így nem félperces tételeket kapunk. Talán az "It's Been a Crazy Day, Hasn't It?"-be ültette át a legjobban a szerző a főhősnő lelkivilágát. A halk dallamos részlet hirtelen – akár az őrültek kiszámíthatatlan cselekedetei esetében – vált át keményebben szóló, ütemesebb részbe. A "Flea Market Suite (Stood Up and Skewered)" szintén apróbb részletekből áll össze, s talán pont ez adja a tétel izgalmasságát. A score legjobb pontja a "Buckle Up, Scotty!", mely távol áll a komédiától, mivel leginkább a szerző ismertebb akciózenéit idézi meg a sok rezes- és magas vonóshang által keltett dinamikával. Az ebben vázolt téma többször is felbukkan a filmben, de az albumra csak egy track esetében került fel. Pár tételnél pedig még Danny Elfman vígjátékok esetében alkalmazott stílusa is felbukkan ("The Sterner Payback").

A film második feléből nem sok zene került fel az albumra. A bírósági tárgyalás jelenetei alatt hallható score-részeket a kissé lapos "A Courtroom Suite (In Memory of a Fashion Victim)" foglalja össze. Viszont a lemezt záró "I'm Coming Home!" újra magas szintű muzsika – újfent egy kis elfmanes hangzásvilággal. Érdemes még megemlíteni, hogy a trackek elején, néha közben is, a filmből származó rövidke párbeszédek hallhatók. Ezek általában zavarók, de itt többnyire jól állnak helyt a sommás kis káromkodások. Két dal is megtalálható még az albumon, ebből az egyik egy Barry Manilow-örökzöld, a "Daybreak", míg a másik a filmhez íródott hardrock-szám, a "Gas Chamber", melyet az L-7 nevű lánybanda zúz el. Nekem mindkét dal tetszett.


A szerző és a rendező még egyszer, a Cecil B. DeMented kapcsán dolgozott együtt, azonban mind a film, mind a zene mára már a felejtés homályába veszett. Azonban Poledouris a Titkos gyilkos mamához komponált aláfestése korántsem lett egy felejthető darab. Egyetlen szépséghibája a nagyon rövid játékidő, azonban ennek ellenére is érezhető, hogy mennyire szépen kidolgozott, gazdag és izgalmas, a sötét tónusoktól sem mentes vígjátékzene ez, mely többször túllép a műfaj korlátain.