A szegény családból származó, 1901. március 17-én, a Connecticut állambeli New Havenben született szerző tíz testvére közül a legidősebb volt. Fiatalon kezdett el érdeklődni a muzsika iránt, majd nem sokkal később már zenei csodagyereknek tartották. Noha a család gyakran nélkülözött, de édesanyja elérte, hogy csupán 25 centért vehessen órákat a kisfiú, igaz, mindennap tíz mérföldet gyalogolt, hogy zenélni tanuljon barátja anyjától. Kilencéves korában már Zygmunt Stojowskitól tanult zongorázni a Von Ende School of Musicban, tehetségére pedig a nagyobb nyilvánosság is hamar felfigyelhetett, hiszen hogy családját eltartsa, szólóesteket kezdett adni, bárokban, mozikban és éttermekben zongorázott, stílusát leginkább Beethoven és Chopin iránti rajongása határozta meg ekkor. Tizenhárom éves korában egy barátja beajánlotta a Strand Theatre-be, ahol tehetségére ugyan igényt tartottak, de állandó helye nem lett, így színházról színházra járt. Tinédzserkorában sokáig kísérője volt Grace LaRue-nak, a kor egyik legünnepeltebb operettcsillagának, aki mellett "A Csodálatos Zongoristafiú" néven szerepelt. Mikor elegendő pénzt gyűjtött össze, elutazott New Yorkba, hogy ott folytassa zenei tanulmányait. Ösztöndíjas tanulóvá vált, és közben fiatalokat oktatott zongorán játszani. Az USA egyik leghíresebb zenetanára, a XX. század legnevesebb amerikai komponistáit kinevelő Rubin Goldmark lett a tanára, aki olyan neves muzsikusokat is képzett, mint Aaron Copland és George Gershwin. Ekkoriban lett nyilvánvaló az is, hogy sokkal több van benne, mint hogy csak a zongora mellett maradjon, karmesteri képessége ugyanis figyelemreméltó volt, olyannyira, hogy sokan a mai napig úgy tartják, a valaha élő egyik legjobb karmester volt, pontosabban lehetett volna, ha nem szippantja be a mozis világ. A húszas éveinek elején megismerkedett és barátságot is kötött Gershwinnel, s ezután több alkalommal dolgoztak együtt musicaleken. Nemcsak zenét szerzett a színdarabokhoz, hanem dalokat is írt, ami később filmzeneszerzői pályafutására is jellemző volt. A páratlan Broadway-karrierje 1918-ban, tizenhét éves korában indult el, ekkor ugyanis zenei igazgatóvá nevezték ki, s ezzel ő lett a Broadway legfiatalabbja, aki e posztot betöltötte. A több mint tíz évig tartó időszakban karmesterkedett, darabokhoz írt kísérőzenét, Gershwinen kívül Richard Rodgers és Jerome Kern mellett dolgozott, továbbá vendég karmesterkedett a Cincinnati Symphonynál. A színpadi musicalek után következtek a zenés mozis darabok, majd Irving Berlin rábeszélésére elment vele Hollywoodba szerencsét próbálni, ami nagy merészség volt, hiszen a filmzene csak akkoriban kezdett feltűnni a mozikban. A Los Angeles-i út azonban nem volt hiábavaló szakmailag sem, mert megismerkedett az akkor már nagy hírű Arnold Schoenberggel, akitől magánórákat is vett. Newman még nem volt harmincéves, de már olyan karrier állt mögötte, mint keveseknek azelőtt az amerikai zeneművészetben.


A harmincas évek elején mint karmester tevékenykedett a filmes városban, konkrétan a United Artists stúdiónál, a rohamosan növekvő karrierje révén pedig az Egyesült Államok legfiatalabb karmesterének hívták ekkortájt. Első aláfestő zenéjét már 1931-ben megírta (Street Scene), ám ebben az időben még nem a minőség volt a lényeg, jól mutatja ezt, hogy 1930 és 1935 között több mint ötven filmhez írt score-t, ám ezek révén nemcsak ő tanulta meg a filmes komponálást, hanem a műfaj alapjait is lerakta. Samuel Goldwyn is komoly egyengetője volt a pályafutásának, hiszen a neves stúdiómogul-producer ajánlotta fel neki a lehetőséget, hogy filmjeihez komponáljon muzsikát. A filmzene ekkor kezdett teret hódítani, a stúdióknak pedig szükségük volt tehetséges komponistákra, akik nemcsak, hogy score-okat írtak, de kitalálták, hogy egyáltalán hogyan is viszonyuljon a zene és a kép kapcsolata. Minden stúdió igyekezett hosszú évekre szerződtetni elismert zeneszerzőket, közülük sokan végleg a film mellett maradtak. Newman ugyan tervezte, hogy visszatér a Broadwayre, de sem ez, sem pedig nagy álma, a világhírű karmesterré válás nem valósult meg Hollywood miatt. A filmzenéi színvonala az évtized végére már sokat emelkedett, kiforrott, minőségi muzsikák kerültek ki a szerző kezei közül, és az elismerések sem várattak magukra. 1938-ban két film muzsikájáért is jelölték Oscarra, a Királyi zűrrel és A hurrikánnal azonban még nem nyert. A rákövetkező évben már három jelölést is begyűjtött, s ezekből egyet, az Alexander's Ragtime Band aláfestéséért, meg is nyert. Első Oscar-jelölését tehát 1938-ban kapta, ezt követően pedig egészen 1957-ig minden évben jelölt volt a díjra, s legtöbbször nem csak egy művéért. Ezen időszakban összesen harminchétszer nominálták, s díjai nagy részét, összesen nyolcat is ezekben az években nyerte. E rekordot csupán Walt Disney tudta felülmúlni, a zeneszerzők közül azonban senki más nem nyert annyi Oscar-díjat, mint Alfred Newman, s jelölései számát, negyvennégyet is csak John Williams tudta felülmúlni nemrég, igaz, ehhez neki öt évtized kellett, Newmannek csupán három, s ha korai halála ebben nem akadályozza meg, valószínűleg még többet is bezsebelhetett volna.

A harmincas évek második felében találkozott Darryl F. Zanuck producerrel, akivel barátságot kötött, ekkor írta meg a producer által alapított 20th Century Fox filmstúdió logójának közismert fanfáros zenéjét, melyet mind a mai napig megőriztek. Pár évig szabadúszó volt, az RKO, az MGM és a Fox alkalmazta, a negyvenes évek elején azonban Newman megállapodott, mivel kinevezték a Fox zenei igazgatójává, ahol közel két évtizedig volt vezetői beosztásban, s közben hatalmas hírnévre tett szert mint zenei rendező, karmester, musical- és filmzeneszerző. Életműve fénykorának mondható a két évtized, és az Oscar-jelölések, díjak is csak ömlöttek e korszakában. 1940-ben négy alkotásával is nominálták, például az Üvöltő szelek, az Árvíz Indiában és A Notre Dame-i toronyőr aláfestéséért. A díjat második alkalommal, egy évvel később, a nem túl ismert zenés romantikus filmért, a Tin Pan Alleyért kapta meg. 1942-ben pedig ugyan jelölt volt a klasszikus Hová lettél, drága völgyünk? score-jával, nyernie azonban nem sikerült. Karrierje során végig jellemző volt ez, vagyis hogy nem a legjobb filmek muzsikájáért, hanem többnyire napjainkra már elfelejtett mozik aláfestéséért kapta a szobrokat. A megnyert Oscarjai közül filmként igazán jelentős alkotás csak kevés van.


Rengeteg stílusban volt képes zenét írni, így életművében nagyon változatos műfajú mozikat találunk, többek között westerneket is. A korai, hősies westernmuzsikák stílusát neki is köszönhetjük; az 1950-es A pisztolyhősben kezdte mindezt alakítgatni, az 1962-es A vadnyugat hőskoráé pedig minden idők egyik legjobb vadnyugati score-ja. Ebbéli tehetsége nem tudott kiteljesedni, hiszen a műfaj felfutásának idején már sokat betegeskedett, és kevés felkérést vállalt el, bár utolsó három műve közül kettő e műfajból került ki (Nevada Smith, Firecreek). Az ötvenes évek közepén őt is több nagyszabású filmeposszal találták meg. Írt muzsikát a Dávid és Betsabé alá, Bernard Herrmann-nel együttműködve a Szinuhe című ókori egyiptomi eposzhoz, illetve több bibliai témájú mozihoz. Az 1953-as A palást és az 1965-ös A világ legszebb története alá írt muzsikával pedig elért a filmeposzok zenéinek a csúcsára, utóbbit az Amerikai Filmintézet minden idők száz legjobb filmzenéje közé választotta, s a szerző legjobbjának szokás tartani. Ebből később egy öttételes koncertművet írt nagyzenekarra, szólóénekesekre és kórusra (Man of Galilee). A drámai muzsikái is igen jelentősnek mondhatók. Az 1943-as Bernadette-tel harmadik Oscarját nyerte meg, az 1944-es A mennyország kulcsával és az 1948-as Kígyóveremmel viszont csak a jelölés jött össze. Drámai mozik terén azonban a csúcspont mindenképpen az 1950-es Mindent Éváról, illetve az 1959-es Anna Frank naplója (a Filmakadémia jelölése mindkét mozinál természetes volt). A film noirok terén is találunk komolyabb címeket életművében: a Halálos bűn, A város kiáltása, a Tolvajok országútja, illetve A borotva éle, továbbá Joseph L. Mankiewicz Nincs kiútja és főleg a Fritz Lang rendezte Embervadászat mindenképpen említésre érdemes. Kalandzenéi is ismertek, bár e téren akadtak nála nevesebb szerzők, ám a korai Zorro-filmje, a Kard és szerelem, illetve A fekete hattyú és a Zenda foglya kiemelésre méltó, a Captain from Castile-t pedig remek muzsikája révén illendő felhozni.

Newman igazán azonban a vígjátékok és a musicalek terén volt otthon, ezekben a kor legnevesebb filmjeinek muzsikái fűződnek a nevéhez, s hatalmas elismertségét is döntően ezek révén vívta ki. Felsorolni is nehéz, hány zenés mozinál működött közre mint dalszerző vagy a score komponistája. A negyvenes évek második felében indult be igazán életútja ezen szakasza. Az 1947-es Mother Wore Tights volt az első musical, melyért Oscart nyert, az addigi négyet 1953-ban a With a Song in My Hearttal, rá egy évre a Call Me Madammal további kettővel gyarapította. 1957-ben a Richard Rodgers-Oscar Hammerstein szerezte musical, az Anna és a sziámi király filmadaptációjának kísérőzenéjéért kapta meg a Filmakadémia elismerését. A szerelem nagyon ragyogó dolog score-jáért érkezett a következő Oscar, majd az utolsót, a kilencediket is egy musical zenéjéért kapta, állandó szövegírójával, Ken Darbyval a 1967-es Camelotért. Ám természetesen a díjazottakon kívül is sok musical, zenés film és vígjáték fűződik még a nevéhez. Billy Wilder Hétévi vágyakozása Marilyn Monroe klasszikussá vált szoknyalebbentésével, szintén a színésznővel a főszerepben a Páratlan biznisz a színházi biznisz, továbbá szintén Monroe-val a Hogyan fogjunk milliomost?, melynél ugyan Cyril J. Mockridge volt kinevezve komponistának, de Newman a score legjobb részeit jegyzi, önzetlenül, név nélkül, s a hirtelenszőke díva egyik drámaibb alakításához (Buszmegálló) is Newman komponált. Ezeken kívül a Déltenger című háborús musicalhez, illetve Henry Koster 1961-es Lótuszához is ő készített kísérőzenét.


A komponista rengeteget hozzátett a filmzene fejlődéséhez, többek között kidolgozta a Newman-módszert, amivel megkönnyítette a score feljátszását. Technikájának célja az volt, hogy minél könnyebben lehessen szinkronba hozni a filmzene előadását és rögzítését magával a képi anyaggal. Lényege, hogy a karmester előtt fut a produkció speciális pontjelzőkkel és szalagvonalakkal. Ezek a pontjelzők apró jelek a filmben, melyek segítségével a karmester az ütemet és az időt a film képével együtt tudja érzékelni. A módszert a mai napig alkalmazzák. Newmanről köztudott volt, hogy megszállottja a filmzenék minőségi megszólalásának, mindig arra törekedett, hogy a lehető legjobb minőségben szóljanak a Fox stúdió zenéi. Bernard Herrmann szerint Newman nagy érdeme, hogy ő volt az első zeneszerző (és sok szempontból talán az utolsó is), aki a zenével kapcsolatban a legmagasabb technikai elvárásokat támasztotta, hogy ezzel is segítse a film teljesítményét. Zenei igazgatóként is bátor döntéseket hozott, nem félt kezelhetetlennek mondott zeneszerzőket megbízásokkal ellátni, így kerülhetett David Raskin a Valakit megöltek zeneszerzői posztjára, de Hugo Friedhofer és Bernard Herrmann is neki köszönheti karrierje elindulását. Számos esetben pedig besegített az általa kiválasztott komponistáknak a score megalkotásába, s legtöbb esetben nem is kérte, hogy neve feltüntetésre kerüljön az alkotók között. Mentorként is közismert volt, olyan zeneszerzők köszönhetik neki karrierjüket, mint Elmer Bernstein vagy John Williams. Alfred Newman nemcsak saját maga, hanem rokonai bevonásával is sokat tett a filmzenéért. Két öccsét, Emil és Lionel Newmant is alkalmazta a stúdiónál, s ők hárman alkották Hollywood Newmanjeit. Hozzájuk csatlakozott később Alfred két fia (David és Thomas Newman), valamint unokaöccse (Randy Newman), akikkel kiteljesedett az Egyesült Államok mára leghíresebbé, legjelentősebbé váló zeneszerző családja.

1959-ben a The Best of Everythinggel ért véget a Fox és Newman együttműködése. Miután a stúdiótól távozott, szabadúszóként tevékenykedett, de már egyre kevesebb megbízást vállalt el. Saját pénzéből finanszírozta, hogy egyik legjobb művét, a Captain from Castile score-ját a Fox zenekarával újra felvehesse, s néhány komolyzenei művet is felvezényelt a Capitol Recordsnak, így George Gershwin I Got Rhythm-variációk zongorára és zenekarra című művét. 1970-ben bekövetkezett halála előtt még meg bírta írni az Airport című légikatasztrófás mozi zenéjét, de már a felvételek idején érződött, hogy súlyos betegsége miatt nem tudja folytatni a komponálást. A filmhez felhasznált muzsikát még fel tudta vezényelni, ám a kiadásra kerülő zene stúdiófelvételeire már nem maradt ideje. Súlyos tüdőbetegsége ekkora már lehetetlenné tette a munkát és az alkotást. 1971-es Oscar-jelölését az Airportért, sőt a film premierjét már nem érhette meg, mivel 1970. február 17-én, 69 éves korában elhunyt. Rengeteg zenéjével óriási nyomot hagyott a filmzeneirodalomban. Komponistaként és főleg két évtizedes zenei igazgatói karrierjével olyan, máig érezhető befolyása lett a filmzenékre, amilyet senki más nem tud felmutatni. A filmzene atyjai közül azonban mára az egyik legkevésbé kedvelt alkotóvá vált, igen kevés műve jelenik meg újra, ami annak is köszönhető, hogy stílusa igen korfüggő volt.

 

Gregus Péter
2015.04.05.