Ugyan a közlekedési eszközök közül a repülőgépet tartják a legbiztonságosabbnak, mégis legtöbbünkben van némi kétely egy-egy út során, vagy – félelmeink okán – sosem próbáljuk ki a közlekedés ezen változatát. Pedig repülni nemcsak jó dolog, hanem különleges élménnyel is gazdagít minket (gondoljunk bele például abba, milyen jó dolog a napfelkeltét tízezer méter magasból látni). S bár lényegesen többször érik balesetek az embereket autóval vagy biciklivel, a légi katasztrófák jobban sokkolják az embereket, aminek kettős oka van: egyrészt az imént említettekkel kapcsolatos balesetek mindennaposságuk miatt már megszokottá váltak, másfelől egy gép lezuhanásakor több ember veszíti életét.

Ami pedig az embereket foglalkoztatja, abban a filmesek pénzt látnak, s ennek megfelelően rengeteg sikeres, illetve kevésbé sikeres film készült már a repüléssel kapcsolatosan. Az előbbi kategóriába tartozik az 1970-ben bemutatott Airport, melynek később három folytatása is készült. Az Arthur Hailey regényén alapuló film régi kedvencem, s bár a gépek és a repülőtéri forgatagok napjainkra igencsak megváltoztak, a mozi jelenünkben is remekül megállja a helyét – persze a korabeli berendezések/díszletek némelyike azért mosolyt csal az arcunkra. Hailey addig csűrte-csavarta az alaptörténetet, mígnem többféle, a repülőtér működéséhez köthető lehetséges problémát olyan jól és logikusan össze nem kötött, hogy e sokszínűség nem vált emészthetetlen káosszá. Van lecsúszott sorsú öngyilkos merénylőnk, aki biztosítási csalással próbálja a hátrahagyni szándékozó családja jövőjét megalapozni, van kisnyugdíjas potyautasunk, vannak a reptér zajossága ellen tüntető lakosok, van hó miatt kifutón ragadt repülőgép, van érdekek szerint lobbizó reptérigazgató és még sorolhatnánk. Mindezt pedig olyan neves színészek tolmácsolásában láthatjuk, mint Burt Lancaster, Dean Martin vagy George Kennedy.


Az aláfestést a filmzenei aranykor legendás alakja, Alfred Newman szerezte, kinek ismertsége nemcsak munkásságának, hanem a szakma elismertségéért, fejlődéséért folytatott tevékenységének is köszönhető. Egészségi állapota miatt ugyan a film alatt hallható zene felvezénylését még saját maga végezte, az albumváltozatért azonban már Stanley Wilson volt felelős, s többek között ez is közrejátszik abban, hogy a korongra került anyag néhány ponton eltérést mutat a film alatt hallhatóhoz képest. 

A mozgalmas „Airport (Main Title)”-n abszolút nem fog az idő: akár napjainkban is íródhatott volna. A dinamikus és színes nyitány fúvósokra írt motívuma nemcsak a film elején hangzik el, hanem minden olyan résznél, ami a repülőgéphez kapcsolódik. Ez tehát nemcsak a reptér mozgalmasságát szimbolizálja, hanem egyúttal magának a repülésnek is a témája. A korongon azonban nem köszön vissza olyan gyakran, mint a filmben, kizárólag az utolsó két tételben („Emergency Landing!”, „Airport (End Title)”) csendül fel ismét, jelezvén, hogy a pilótáknak sikerült épségben lehozniuk a sérült gépet. A sors fintora egyébként, hogy a forgatáson használt Boeing 707-est a nyolcvanas évek végén leszállás közben baleset érte.


A reptér pezsgésével ütemet tartó nyitányt követően csupa, a régi iskolában tanultakat bemutató muzsika hallható. A film szerelmes-érzelmes témáinak (mint a „Love Theme” és a „Mel and Tanya” is) stílusát, hangzásvilágát korunk szerzői már csak vígjátékokhoz alkalmazzák, vagy olyan filmekhez, melyek a 1900-as évek elején-derekán játszódnak. Ebből adódóan ma már kopottasnak hatnak, ám ez nem jelenti azt, hogy ne lennének remek muzsikák az elsősorban fúvósokra, zongorára íródott andalító dallamok. A legjátékosabb szerzemény természetesen a potyautas nyugdíjas hölgyhöz köthető, kinek minden egyes mozdulatát visszaadja az „Ada Quonsett Stonaway” címre keresztelt tétel. A kiadványra felkerült trackek abból a szempontból is érdekesek, hogy bár több mint harmincpercnyi muzsika íródott a produkció számára, a játékidőt olyan részek is kibővítik, amelyek végül ilyen-olyan okból kifolyólag nem lettek felhasználva (például az „Inez' Theme”). 

Alfred Newman Oscar-díjra jelölt utolsó munkája CD-n 1993-ban került piacra a Varése Sarabande révén, s az azóta már out of print korong a gyűjtők között nagyjából ötvendolláros ártól felfelé szokott gazdát cserélni. Tartalmilag teljesen megegyezik az MCA által a film bemutatóját követően megjelentetett bakelittel, amelyet mindössze a filmmel, illetve a zenével kapcsolatos gondolatokat (ez utóbbira érdekes módon alig három-négy mondatot szántak) tartalmazó borítóval egészítettek ki. Azt, hogy ebből lesz-e majd bővített, ráncba szedett kiadás, még csak sejteni lehet, az viszont biztos, hogy ez a score bőven megérdemelne egy újrakiadást.