Ami a levesporok esetében a Knorr vagy a Maggi, az a filmzenében Klaus Badelt. Vagyis a produktumaik hasonlítanak az eredetire, gyorsan elkészülnek, szabadon variálhatók, nem kell hozzájuk sok alapanyag és elég olcsók is. A hajdan szép reményű germán komponista honfitársától, Hans Zimmertől tanulta ki az ipart. A komponálás mestersége mellett a sok társzeneszerző alkalmazásának furmányait, és a könnyen variálható repertoár kialakítását is elsajátította, sőt a Zimmer-házból e két utóbbi készséget ő leste el a legjobban. Így hiába Az időgép, a Ned Kelly, Az ígéret vagy a tavalyi Hajnali mentőakció jól sikerült aláfestése, Badelt munkásságát egyre inkább a gyorsan összedobott, összeollózott, a Remote Control stúdióban maradékként jelentkező zenék elegyítése jellemzi. A TMNT esetében is ezt halljuk, vagyis mindenből egy kicsit, amit az elmúlt tizenöt évben Zimmer és a mellette dolgozó szerzők készítettek. Van itt Lánglovagok, A szikla, Gladiátor, Artúr király és még megannyi más film score-ja, melyből egy-egy motívum felsejlik Badelt ezen művében. Természetesen mindezeknek köszönhetően nem rossz a zene, hiszen az átdolgozott alapanyagok egytől egyig maradandó alkotások. Ebből kifolyólag van egy néhol remek, hősies témákat felvonultató, esetenként grandiózus elemeket is tartalmazó kreálmányunk, melyet szerzője különösebb megerőltetés nélkül dobott össze, feltehetően kimondhatatlan nevű kiegészítő zeneszerzőivel, hangszerelőivel és technikai segédmunkásaival. A kérdés az, hogy meddig folytatható ez így ebben a formában, hiszen egyszer csak elfogynak az egy kaptafára készült témák. El kell, hogy jöjjön az az idő, amikor már nem variálható tovább ugyanaz a ritmus, amikor a teljesen egyforma dobalapokat megunják már maguk a szerzők is. Jelentem, én már nagyon unom. És te Klaus?