Thor: Sötét világ (2013)
Thor: The Dark World
- zene: Brian Tyler
- vezényel: Brian Tyler
- kiadás éve: 2013
- kiadó: Hollywood Records
- játékidő: 77:14
Hollywood 21. századi sikerfilmjeinek nagy része ez idáig a tinivámpír- és a misztikus/varázslós/fantasy jellegű regényfeldolgozásokból, valamint a szuperhősös adaptációkból került ki, melyek egyfajta reneszánszukat élik, s gomba módra szaporodnak. Bár az előbbi két csoport fénye némiképp megkopni látszik (főként a Harry Potter- és az Alkonyat-szériák lezárulta okán, ám a J.R.R. Tolkien-kötetek vászonra vitelével e vonal azért még tartja magát), a világunk békéjét őrző, a képregényhasábok után a mozivásznakat is meghódító hősök sorra hallatnak magukról – gyakorlatilag töretlen sikerrel. Idén többek között Superman, Farkas, Vasember, Kick-Ass (alias Ha/Ver) tűnt fel újra egy-egy kaland erejéig, év végére pedig a skandináv/germán mitológiai alakból Marvel-karakterré avanzsálódott Thor is színre lépett, hogy ezúttal az univerzum egészét oltalmazza a gonosz Malekithtől (Christopher Eccleston), aki a sötét elfekből verbuvált seregével és a misztikus éter nevű anyaggal igyekszik világuralomra törni. Míg a címszereplőt Chris Hemsworth formálja meg, addig bátyját, Lokit Tom Hiddleston alakítja, e szereposztás tehát mit sem változott napjaink Thorjának első színrelépése óta, viszonyuk azonban igen, mivel a testvérpár ezúttal nem egymás ellen, hanem egymás mellett harcol Malekith leigázó hadjáratának elsődleges célpontja, Asgard megmentése érdekében (persze békéjük alkalomszerű, hiszen bár céljuk közös, indíttatásuk merőben eltérő). Rajtuk kívül Anthony Hopkins (a két karakter apja, Odin szerepében), René Russo (Friga), valamint Natalie Portman (Jane) is visszatértek a pörölyös hős újabb eposzában.
A Marvel-karaktereket felsorakoztató Bosszúállók után újfent önállóan felbukkanó Thor története nemcsak tartalmát tekintve sikerült kalandosra, hanem a zeneszerző személyének megválasztásából eredően is. Az első mozi kíséretéről Patrick Doyle gondoskodott, aki direktor barátja, Kenneth Branagh közreműködésével kóstolhatott bele ebbe a világba, és bizonyíthatta be, hogy ezen a téren is tud kellemes meglepetéseket okozni. A mostani történetet azonban már nem Branagh, hanem Alan Taylor vitte vászonra, s bár 2012 augusztusában Doyle még úgy nyilatkozott, hogy előzetes megbeszélések folynak közöttük a Thor: Sötét világ kapcsán, az alkotók végül nem tartottak ki mellette. Így márciusban Carter Burwell írhatta alá a szerződést, s ez kellően felhívta magára a kritikusok, valamint a filmzenebarátok figyelmét (főként az utolsó két Alkonyat-muzsika színvonalából eredően), májusban azonban mindez egy csapásra szertefoszlott, miután bejelentették, hogy az oly divatos és diplomatikus "kreatív nézeteltérés" miatt távozni kényszerült a projektből. "Nem tűnt úgy, hogy zenéje megfelelően fog majd illeszkedni a látottakhoz. Ha az utómunkálatok hosszabbak, több ideje jutott volna a próbálkozásra és a hibák korrigálására" – nyilatkozta nem sokkal az eset után a Marvel stúdióigazgatója, Kevin Feige, aki június elejére már Brian Tylerrel állapodott meg. Tyler a tavasszal bemutatott Vasember 3. kapcsán dolgozhatott először Marvel-adaptáción, s az oda készült muzsikája kellő ajánlólevélnek számított ahhoz, hogy Feige végre biztos legyen az e posztot betöltő személyt illetően, emellett egy plusz megbízással is ellátta őt: a tizenegy év után lecserélésre ítélt Marvel-logó szignálzenéjét bízta rá, mely felkérés előrelépést jelentett a stúdió életében, hiszen eddig nem volt szükségük ilyenre.
Tylernek nem mutatták meg Burwell elképzelését, így tiszta lappal indulhatott az előzetes egyeztetések során támasztott direktori, illetve produceri elvárások betartása mellett. Míg az első rész főként a Földön játszódott, addig a Thor: Sötét világ színtereinek ez csak egyike a hős szülőbolygója, Asgard, valamint az elfek világa mellett, ezért jelen alkotás nemcsak egy szokványos képregénymoziként aposztrofálható, hanem sci-fi-kalandként is. Ebből eredően, továbbá a két mozi között elkészült Bosszúállók okán az alkotók arra kérték a komponistát, hogy hagyja figyelmen kívül Doyle motívumait, és új alapokat hozzon létre – ugyanez volt a helyzet a Vasember 3. esetében is: hiába előzte meg kétféle score, egy harmadik fajta megközelítést vártak el tőle a produkció poszt-Avengers mivoltára hivatkozva.
Ha dallamvilágát nézve nem is, témagazdagságát tekintve az új score igencsak rokonítható Doyle-éval, hiszen mindkettőben külön motívumok jelenítik meg a fontosabb karaktereket, illetve helyszíneket. Thor színrelépését egy erőteljes, tiszteletet parancsoló, a rezeseknek és a kórusnak köszönhetően kellő mértékben heroikus téma jelzi (ezzel indít az album is a "Thor: The Dark World"-del, különféle kiegészítések nélkül pedig a "Thor, Son of Odin"-ban köszön vissza). A komponista kezdettől fogva olyan dallamsorban gondolkodott, mely egyrészt ütősökben gazdag (ezzel kívánt ugyanis utalni Thor fegyverére, a pörölyre), másrészt könnyedén variálható annak megfelelően, hogy a címszereplő éppen melyik arcát mutatja: a rettenthetetlen hősét vagy az érzelmes, illetve romantikus oldalát. Utóbbi verziója hallható többek között a "Lokasenna", valamint az "Into Eternity" című tételekben (a két pólus pedig a "Journey to Asgard"-ban fonódik össze), melyek hangulatilag a szerző olyan korábbi műveinek érzelmesebb tételeire hajaznak, mint a Frank Herbert: A Dűne gyermekei vagy a Kasmír szívek – mindez nemcsak a jellegzetes vonósszólamokból ered, hanem Azam Ali vokáljából is. Thor mellett természetesen Loki is kiemelt szerepet kapott, ő azonban egy sejtelmes, csalfa, hárfa- és mély vonósszólamokon nyugvó motívumban ("The Trial of Loki", "Shadows of Loki") részesült, mely remekül szimbolizálja a karakter számító jellemét. S bár a történet három fontosabb helyszínen zajlik, Tyler egyedül Asgardnak szentelt kiemelt figyelmet, ugyanis egy fenséges, hősies, kórussal támogatott motívummal ("Asgard") mindenképpen meg kívánta jeleníteni lakóit, akik korábban már győzedelmeskedtek Malekith felett, a revans miatt azonban újfent csatába kényszerülnek hazájuk védelme érdekében.
Főként ezen vezérfonalakon nyugszik a score egésze, melyet a hosszú játékidő ellenére sem tudok megunni, amiben nagy szerepe van annak, hogy Tyler visszatért az általam oly kedvelt gyökereihez: saját zenei világához. Ennek eredményeként olyan ütős akciódarabok születtek, mint a "Battle of Vanaheim", az "Escaping the Realm", a "Convergence", a "Beginning of the End", a "Battle Between Worlds", valamint az "As the Hammer Falls", melyek minden bizonnyal megizzasztották a Philharmonia Orchestra of London, illetőleg a London Philharmonic Orchestra tagjait. Ezen erőteljes trackek mellett ugyanakkor olyan komor és fenyegető perceket is tartogat számunkra a komponista, mint az "Origins", az "Untouchable" és az "Invasion of Asgard", melyek néhány pillanatukban (főként a mély csellófutamok okán) a legutóbbi Batman-trilógia aláfestését juttatják eszembe, ami némiképp ront az összhatáson. Tyler ugyanakkor egy kellemes kis meglepetésről, illetve utalásról is gondoskodott, melyet az "An Unlikely Alliance"-be rejtett el: Alan Silvestri Amerika kapitány témája csendül fel néhány másodperc erejéig, mely először csupán teszt jelleggel került bele a filmben is megjelenő utalás erősítéseként, a tesztvetítésen azonban sikerült meggyőzni a döntéshozókat arról, hogy alkalmazása ez esetben elengedhetetlen, így végérvényesen a helyén maradhatott.
Brian Tyler munkásságára az elmúlt időszakban leginkább az volt jellemző, hogy a nagyobb költségvetésű alkotások esetében a biztonságra törekedett, ezáltal azon kézjegyei, melyek okán annak idején egy csapásra favorit lett számomra, döntően a kisebb volumenű projektjeire korlátozódtak. Ebből eredően lett csalódás számomra a Vasember 3. score-ja is, mely részemről az év egyik leginkább várt muzsikája volt, az általa okozott illúzióvesztésemet azonban pillanatok alatt helyrerántotta a Thor: Sötét világgal – ugyanakkor jómagam is igen kíváncsi lettem volna arra, hogy Burwell mit kezdene ezzel a produkcióval. Egy igazi szuperhős-muzsika került ki Tyler kezei közül, tele lendülettel, érzelmekkel, remek témákkal, és minden egyéb hozzávalóval, ami ahhoz szükségeltetik, hogy a zene hallgatása közben kirajzolódjon előttünk a szóban forgó karakter, s az útját szegélyező megannyi ármány, hősiesség, küzdelem és érzelem.
A Marvel-karaktereket felsorakoztató Bosszúállók után újfent önállóan felbukkanó Thor története nemcsak tartalmát tekintve sikerült kalandosra, hanem a zeneszerző személyének megválasztásából eredően is. Az első mozi kíséretéről Patrick Doyle gondoskodott, aki direktor barátja, Kenneth Branagh közreműködésével kóstolhatott bele ebbe a világba, és bizonyíthatta be, hogy ezen a téren is tud kellemes meglepetéseket okozni. A mostani történetet azonban már nem Branagh, hanem Alan Taylor vitte vászonra, s bár 2012 augusztusában Doyle még úgy nyilatkozott, hogy előzetes megbeszélések folynak közöttük a Thor: Sötét világ kapcsán, az alkotók végül nem tartottak ki mellette. Így márciusban Carter Burwell írhatta alá a szerződést, s ez kellően felhívta magára a kritikusok, valamint a filmzenebarátok figyelmét (főként az utolsó két Alkonyat-muzsika színvonalából eredően), májusban azonban mindez egy csapásra szertefoszlott, miután bejelentették, hogy az oly divatos és diplomatikus "kreatív nézeteltérés" miatt távozni kényszerült a projektből. "Nem tűnt úgy, hogy zenéje megfelelően fog majd illeszkedni a látottakhoz. Ha az utómunkálatok hosszabbak, több ideje jutott volna a próbálkozásra és a hibák korrigálására" – nyilatkozta nem sokkal az eset után a Marvel stúdióigazgatója, Kevin Feige, aki június elejére már Brian Tylerrel állapodott meg. Tyler a tavasszal bemutatott Vasember 3. kapcsán dolgozhatott először Marvel-adaptáción, s az oda készült muzsikája kellő ajánlólevélnek számított ahhoz, hogy Feige végre biztos legyen az e posztot betöltő személyt illetően, emellett egy plusz megbízással is ellátta őt: a tizenegy év után lecserélésre ítélt Marvel-logó szignálzenéjét bízta rá, mely felkérés előrelépést jelentett a stúdió életében, hiszen eddig nem volt szükségük ilyenre.
Tylernek nem mutatták meg Burwell elképzelését, így tiszta lappal indulhatott az előzetes egyeztetések során támasztott direktori, illetve produceri elvárások betartása mellett. Míg az első rész főként a Földön játszódott, addig a Thor: Sötét világ színtereinek ez csak egyike a hős szülőbolygója, Asgard, valamint az elfek világa mellett, ezért jelen alkotás nemcsak egy szokványos képregénymoziként aposztrofálható, hanem sci-fi-kalandként is. Ebből eredően, továbbá a két mozi között elkészült Bosszúállók okán az alkotók arra kérték a komponistát, hogy hagyja figyelmen kívül Doyle motívumait, és új alapokat hozzon létre – ugyanez volt a helyzet a Vasember 3. esetében is: hiába előzte meg kétféle score, egy harmadik fajta megközelítést vártak el tőle a produkció poszt-Avengers mivoltára hivatkozva.
Ha dallamvilágát nézve nem is, témagazdagságát tekintve az új score igencsak rokonítható Doyle-éval, hiszen mindkettőben külön motívumok jelenítik meg a fontosabb karaktereket, illetve helyszíneket. Thor színrelépését egy erőteljes, tiszteletet parancsoló, a rezeseknek és a kórusnak köszönhetően kellő mértékben heroikus téma jelzi (ezzel indít az album is a "Thor: The Dark World"-del, különféle kiegészítések nélkül pedig a "Thor, Son of Odin"-ban köszön vissza). A komponista kezdettől fogva olyan dallamsorban gondolkodott, mely egyrészt ütősökben gazdag (ezzel kívánt ugyanis utalni Thor fegyverére, a pörölyre), másrészt könnyedén variálható annak megfelelően, hogy a címszereplő éppen melyik arcát mutatja: a rettenthetetlen hősét vagy az érzelmes, illetve romantikus oldalát. Utóbbi verziója hallható többek között a "Lokasenna", valamint az "Into Eternity" című tételekben (a két pólus pedig a "Journey to Asgard"-ban fonódik össze), melyek hangulatilag a szerző olyan korábbi műveinek érzelmesebb tételeire hajaznak, mint a Frank Herbert: A Dűne gyermekei vagy a Kasmír szívek – mindez nemcsak a jellegzetes vonósszólamokból ered, hanem Azam Ali vokáljából is. Thor mellett természetesen Loki is kiemelt szerepet kapott, ő azonban egy sejtelmes, csalfa, hárfa- és mély vonósszólamokon nyugvó motívumban ("The Trial of Loki", "Shadows of Loki") részesült, mely remekül szimbolizálja a karakter számító jellemét. S bár a történet három fontosabb helyszínen zajlik, Tyler egyedül Asgardnak szentelt kiemelt figyelmet, ugyanis egy fenséges, hősies, kórussal támogatott motívummal ("Asgard") mindenképpen meg kívánta jeleníteni lakóit, akik korábban már győzedelmeskedtek Malekith felett, a revans miatt azonban újfent csatába kényszerülnek hazájuk védelme érdekében.
Főként ezen vezérfonalakon nyugszik a score egésze, melyet a hosszú játékidő ellenére sem tudok megunni, amiben nagy szerepe van annak, hogy Tyler visszatért az általam oly kedvelt gyökereihez: saját zenei világához. Ennek eredményeként olyan ütős akciódarabok születtek, mint a "Battle of Vanaheim", az "Escaping the Realm", a "Convergence", a "Beginning of the End", a "Battle Between Worlds", valamint az "As the Hammer Falls", melyek minden bizonnyal megizzasztották a Philharmonia Orchestra of London, illetőleg a London Philharmonic Orchestra tagjait. Ezen erőteljes trackek mellett ugyanakkor olyan komor és fenyegető perceket is tartogat számunkra a komponista, mint az "Origins", az "Untouchable" és az "Invasion of Asgard", melyek néhány pillanatukban (főként a mély csellófutamok okán) a legutóbbi Batman-trilógia aláfestését juttatják eszembe, ami némiképp ront az összhatáson. Tyler ugyanakkor egy kellemes kis meglepetésről, illetve utalásról is gondoskodott, melyet az "An Unlikely Alliance"-be rejtett el: Alan Silvestri Amerika kapitány témája csendül fel néhány másodperc erejéig, mely először csupán teszt jelleggel került bele a filmben is megjelenő utalás erősítéseként, a tesztvetítésen azonban sikerült meggyőzni a döntéshozókat arról, hogy alkalmazása ez esetben elengedhetetlen, így végérvényesen a helyén maradhatott.
Brian Tyler munkásságára az elmúlt időszakban leginkább az volt jellemző, hogy a nagyobb költségvetésű alkotások esetében a biztonságra törekedett, ezáltal azon kézjegyei, melyek okán annak idején egy csapásra favorit lett számomra, döntően a kisebb volumenű projektjeire korlátozódtak. Ebből eredően lett csalódás számomra a Vasember 3. score-ja is, mely részemről az év egyik leginkább várt muzsikája volt, az általa okozott illúzióvesztésemet azonban pillanatok alatt helyrerántotta a Thor: Sötét világgal – ugyanakkor jómagam is igen kíváncsi lettem volna arra, hogy Burwell mit kezdene ezzel a produkcióval. Egy igazi szuperhős-muzsika került ki Tyler kezei közül, tele lendülettel, érzelmekkel, remek témákkal, és minden egyéb hozzávalóval, ami ahhoz szükségeltetik, hogy a zene hallgatása közben kirajzolódjon előttünk a szóban forgó karakter, s az útját szegélyező megannyi ármány, hősiesség, küzdelem és érzelem.
Kulics László
2013. 11. 23.
2013. 11. 23.
Tracklista:
- Thor: The Dark World (2:10)
- Lokasenna (2:31)
- Asgard (1:55)
- Battle of Vanaheim (1:39)
- Origins (3:49)
- The Trial of Loki (2:38)
- Into Eternity (3:40)
- Escaping the Realm (3:53)
- A Universe from Nothing (2:20)
- Untouchable (4:08)
- Thor, Son of Odin (1:51)
- Shadows of Loki (2:25)
- Sword and Council (3:46)
- Invasion of Asgard (2:59)
- Betrayal (4:02)
- Journey to Asgard (2:17)
- Uprising (2:35)
- Vortex (2:20)
- An Unlikely Alliance (3:47)
- Convergence (3:42)
- Beginning of the End (5:20)
- Deliverance (2:21)
- Battle Between Worlds (3:29)
- As the Hammer Falls (2:40)
- Legacy (4:08)
- Marvel Studios Fanfare (0:29)
Az album a Spotify-on:
