Napjaink filmdömpingjében számtalan olyan alkotással futhatunk össze, mely kiváló szórakozást nyújt, állakat leejtő trükköket vonultat fel vagy éppen meghat bennünket. Azonban nagyon kevés az olyan köztük, amely egyúttal szerethető is – a Vörös kutya viszont pontosan ilyen. Az alapot ezúttal egy valós történet szolgáltatta: a címszereplő tényleg létezett, és népszerűségére jellemző, hogy miként a japán Hacsi, úgy az ő emléke előtt is szobor tiszteleg. A történet 1971-ben indul, amikor is az ausztráliai semmi közepén, egy út közepén ücsörögve találnak rá Vörös Kutyára, aki végül egy bányatelepen köt ki. A munkások hamar megszeretik, és afféle mindenki kutyája lesz, mindannyian kötődni kezdenek hozzá, még szakszervezeti tagnak is megválasztják, a tényleges gazda kérdésében azonban kizárólag a meglehetősen öntörvényű Vörös dönt. Választása végül a telep buszsofőrjére esik, akivel sorsa végleg összefonódik...


A kutyás filmek egy speciális szegmensét képezik a mozgóképeknek, mert kevés köztük az olyan, mely nem az úgynevezett családi vígjáték kategóriából kerül ki, egy ilyen felbukkanásakor pedig rögtön előítélet alakul ki a nézőben, s legtöbbször aztán be is igazolódik a félelem. Gondoljunk például a milliomodik részénél járó Beethovenre, amelynek hőse zenét ugyan nem szerez, de annál tehetségesebben nyáladzik. Azonban az ausztrál, a kontinensen igazi sikerfilmnek tekinthető Vörös kutya kivétel, hiszen egy valóban kedves és igen szerethető családi mozi lett, mely szokatlan módon a kritikusok többségénél éppúgy kedvező fogadtatásra lelt, mint egy hétköznapi nézőnél. Jó néha ilyen filmeket is látni, amikor igazából nincs komoly konfliktus, a történet enélkül is leköti az embert, s ugyan gonosz szereplők akadnak, de őket hamar lerendezik. A központi szálat valójában az jelenti, hogy a címszereplőnek köszönhetően a kemény melósok csapata miként kovácsolódik valódi közösséggé, és hogy milyen az igazi, a sírig tartó hűség. Ugyanakkor, bár szomorú pillanatok is akadnak benne, a film igazi erénye a humora, melyből akad szándékosan eltúlzott, rajzfilmes jellegű, de ennek is megvan az oka, és az alkotás egy pillanatra sem válik infantilissá. A látszatra zord, mégis érző szívű férfiak nagyon egyéni karakterek, az ismertebb (Josh Lucas, Noah Taylor) és az ismeretlenebb karakterszínészek is kapnak többnyire vicces jelenetet, míg a színésznők közül Rachael Taylornak (Transformers) és a rokonszenves Keisha Castle-Hughesnak (A bálnalovas) jutott lehetőség. Az igazi főhős azonban négylábú, így a Vöröshöz fűződő szcénák a legemlékezetesebbek: láthatjuk, milyen sajátos módon stoppol, hogyan bukkan fel egy autósmoziban A cápa vetítése közben, és hogy a kezdeti megszégyenülést követően milyen váratlan fejleménnyel zárul küzdelme ádáz ellenségével, Vörös Macskával.

Hogy honlapunkon ritkán elemzünk válogatásalbumokat, annak alapos oka van. Ezekről a legtöbbször messziről süt, hogy kizárólag marketingérdekből születtek meg, és vagy percemberek csak pillanatnyilag és csupán egy pillanatra aktuális dalaiból, vagy elcsépelt, ezerszer felhasznált számokból tevődnek össze, a dalok között pedig az égvilágon semmilyen kapcsolat nincs azon kívül, hogy egy filmben hangzottak el. Gyakori az is, hogy a felvételek stílusa elképesztően különbözik egymástól, és bár ezt sokszínű stíluskavalkádnak is fel lehetne fogni, a valóságban az ilyesmi csak az adott mozi rajongóit köti le, mindenki más mindössze egy darabjaira hulló összeállítással találkozik.


Ami a Vörös kutya soundtrackjét illeti, a dalok között ezúttal létezik kohézió, ráadásul a filmben mindegyik remekül helytáll, egyetlenegy sem lóg ki. Többnyire a hetvenes évekből származnak és a rockos-bluesos vonalon mozognak (mint a Daddy Cool vagy Harry Nilsson egy-egy felvétele), de az ötvenes évek rockabillys, belőtt sérójú jampecos stílusa is felelevenedik többek között a Joe Ramirez and His Jumping Jacksnek, illetve a Sam the Sham & the Pharaohs közismert "Wooly Bully"-jának köszönhetően. Felbukkan napjainkban született darab is, mint a The Snowdroppers száma, amely tökéletesen illeszkedik a rockos vonalba, míg a könnyedebb balladákat Lisa Mitchell dala képviseli. A legjobb hangulatú nóta kitüntető címét a Dingoes – kocsmában együtt éneklős jellegű – "Way Out West"-je kapja meg. A "Wooly Bully" mellett mindössze két igazán ismert nóta került fel a CD-re: a kilencvenes évek hazai rádiós kívánságműsorainak nagy kedvence, a "Stumblin' In" (Chris Norman és Suzi Quatro duettje), mely hiába ismert, filmben szerencsére kevésszer szerepelt eddig ahhoz, hogy már émelyegjünk tőle, a másik pedig a kiváló "Let My Love Open the Door" Pete Townshendtől, melyet még mindig nem hallhattunk annyiszor, hogy ráunjunk.

Ideje kitérni a score-ra, hiszen szerencsére, válogatásalbumtól szokatlanul, itt ebből is kapunk ízelítőt. A lengyel származású, ám Ausztráliában élő komponista, Cezary Skubiszewski munkássága nem túl ismert, inkább csak hazájában dolgozik, és a nevével fémjelzett filmzenealbumokkal sem sokan találkozhattak. A soundtrackre tőle mindössze bő negyedórányi, öt trackre osztott muzsika került fel szétrobbantva a CD különböző pontjaira, ami nem túl sok, viszont sokkal több nem nagyon hangzik el a jelenetek alatt sem. Ugyan a The Melbourne Studio Orchestra vonósai is jelen vannak, a fő hangsúly az olyan szólóhangszerekre került, mint az akusztikus, illetve a basszusgitár, a szájharmonika, a mandolin, a marimba, a vibrafon, az ír fuvola és a trombita. A "Red Dog Road Music" és a "Many Nations" countrys-bluesos hangulatú, a "Nancy and John" egy merengős szerelmi téma, a westernes "The Fight" pedig a két vörös ellenség leszámolását festi alá. Az instrumentális anyagból magasan kiemelkedik a moziban is kitűnően szereplő, érzelmi utazásként is felfogható "The Search". Ez a hatperces nagyszerű szerzemény olyan, mintha egy teljes történetet mesélne el, csúcspontján pedig felsír egy magányos fuvola, és a filmbeli jelenetnél ekkor szem nem marad szárazon.


A soundtrack pontszámához figyelembe vettem egyfelől, hogy az összkép meglepően egységes, még ha a score-t azért jobb is lett volna egy csoportba rakni, nem szétszórni. Másfelől az összeállított dalcsokor minden egyes eleme tökéletesen működik a jelenetek alatt is, nincs olyan érzésünk, hogy valami csak azért került oda, hogy ne legyen zavaró a csönd. Cezary Skubiszewski szerzeményeit sem érheti panasz, a szerző egyéni hangot képviselő kompozíciókat írt. Mindent egybevetve tehát, egy épkézláb kiadványról beszélhetünk, így ha ilyen lenne egy átlagos válogatásalbum, teljesen elégedett lennék.