Úszó erőd (1992)
Under Siege
- zene: Gary Chang
- vezényel: Todd Hayen
- kiadás éve: 1992
- kiadó: Varése Sarabande
- játékidő: 29:12
Az elmúlt közel harminc esztendőből tucatjával lehetne említeni tévés séfeket Gordon Ramsaytől, Nigella Lawsontól és Jamie Olivertől kezdve Stahl Juditig, Kovács Lázárig vagy épp a feljövőben lévő új arcokig bezárólag, ám olyat, aki úgy vált népszerűvé, hogy egyetlen étel receptje sem kapcsolódik hozzá, csupán egyet találni: Casey Rybacket. A karaktert Steven Seagal formálta meg, akihez a Warner Bros. az Úszó erőd megvalósításának kezdetétől fogva ragaszkodott, s bár ő első körben visszautasította a felkínált lehetőséget, végül mégis rábólintott a projektre, amit jól tett, hiszen ez vált pályafutása legjobb mozijává. A projektben való részvétele azonban nemcsak a jó forgatókönyvnek, valamint a producerek meggyőző erejének tudható be, hanem Andrew Davis rendező jelenlétének, illetve közbejárásának is, akivel a színész első filmjét, a Nicót forgatta.
"Megpróbáltuk őt a fősodor irányába terelni. Ki akartuk szakítani az akciósztárságból, és színészkedést igénylő szerepet szántunk neki" – nyilatkozta a történetért felelős J. F. Lawton (Micsoda nő). Aki látta a filmet, az tudja, hogy e szándék nem feltétlenül ért célt, de ez nem probléma, hiszen Seagal nem színészi sokoldalúságával lopta be magát a nézők szívébe, hanem az olyan egymimikás, rendíthetetlen akcióhős-figurái révén, mint Nico Toscani (Nico), Mason Storm (Ölve vagy halva), Gino Felino (Törvényre törve) vagy Ryback. Az, hogy az Úszó erőd évtizedek távlatából is működik, nemcsak az egykori tengerészgyalogosból lett szakács akciójeleneteinek, valamint a jó arányokkal bíró forgatókönyvnek köszönhető, hanem Gary Busey és Tommy Lee Jones játékának is. Míg előbbi remekül hozza a felettesei elismerésére vágyó, ám annak elmaradása okán bosszúéhes karaktert, addig Jones hibátlanul személyesíti meg a vagány, ugyanakkor gátlástalanul erőszakos antihőst. Ráadásul utóbbi szereplő rockbandának álcázva jut fel csapatával a hajóra, s mielőtt átvennék az irányítást a fenyegetettségről mit sem sejtő legénység felett, két dalt is előadnak, mely momentumok szintén jól állnak Jonesnak. Az így hallható "Rap Mama Goose" és a "Love You to Death" mellett olyan, az adott jelenetet remekül alátámasztó számok kerültek még a filmbe, mint a "Whiskey Fever" a The Regulatorstól, a Snap! klasszikusa, a "The Power", a "Voodoo Child" Jimi Hendrixtől, valamint a Cryer-féle "Ooh Baby", amely Erika Eleniak tortából történő előbújását színesíti.
Davis eddigi rendezéseinél az olyan élvonalbeli komponisták, mint James Newton Howard (Kereszttűzben, A szökevény, Tökéletes gyilkosság) vagy Jerry Goldsmith (Láncreakció) éppúgy közreműködtek, mint azok, akiknek ugyan szintén hosszú pályafutás adatott meg, de abból csak egy-egy időszak vált maradandóvá. Utóbbi csoportba tartozik Graeme Revell (Az igazság nevében), David Michael Frank (A csend kódja, Nico), Trevor Rabin (Hullámtörők), valamint az Úszó erődhöz szerződtetett Gary Chang. A napjainkban is aktív szerzőnek közel száz projekt van a háta mögött, nevének említésekor viszont e Seagal-filmen kívül mindössze a Lopakodók, a Börtöncsapda, A tűzjáró és a Dr. Moreau szigete szokott felmerülni, ráadásul ezek mindegyike inkább a filmek miatt maradt emlékezetes, mintsem score-juk okán. Munkásságának döntő hányada olyannyira jelentéktelen produkciókhoz köthető (annak ellenére, hogy többször dolgozott például a Ronint is rendező John Frankenheimerrel), hogy zenéinek túlnyomó része kiadatlanságuk miatt csak a filmek megtekintése során ismerhető meg – Chang karrierje tehát arra példa, miként lehet egy-két emlékezetes felkérést követően totálisan háttérbe kerülni.
"Az Úszó erőd lehetősége ugyanazon év végén jött, amikor időm legnagyobb részét a Lopakodóknak szenteltem. Minden gyorsan, három-négy hét alatt zajlott le" – nyilatkozta a szerző, akinek kapóra jött ez a végül sikerbe torkolló megkeresés, a Lopakodókkal töltött fél év ugyanis meglehetősen keserű élményt eredményezett neki: saját bőrén tapasztalhatta meg, hogy adott esetben milyen szinten képesek a producerek marionettbábuként bánni egy zeneszerzővel. Lawton ötletének vászonra vitele az eredeti elképzelések megtartása mellett hatalmas összeget emésztett volna fel, ezért módosításokat eszközöltek rajta (ilyen volt például a USS Missouri felrobbanásának kihagyása), így a költségek harmincmillió dollár körülire redukálódtak, ami persze a zene büdzséjére is hatással volt, ám ezek egyik aspektusból sem mentek a minőség rovására. A film klausztrofób hangulatának, Ryback és a kiszuperálásra váró csatahajót megrohamozó terroristák (élükön a Jones alakította Strannixszel, illetve a Busey megformálta dezertőrrel, Krill-lel) macska-egér játékának, a szürkés képi világnak, s a mindezekhez jól passzoló muzsikának köszönhetően az Úszó erőd a mai napig remek kikapcsolódást nyújt – ám ez a folytatásáról már nem mondható el.
A score keretét a "Main Title" – "Fanfare" duó, valamint az "Epilogue" képezik. A szegélyezés részint a film többi jeleneténél utalás szinten sem hallható heroikus dallamnak, valamint a haditengerészet hősei előtt tisztelegni kívánó rezestémának tudható be, részint pedig annak, hogy míg e tételek előadásához egy közepes méretű zenekarra volt szükség, a többi tracknél már lényegesen kevesebb zenész működött közre. E hármas esetében a komponistával több alkalommal is együttműködő Todd Hayen nemcsak a hangszerelés és a vezénylés vonatkozásában volt Chang segítségére, hanem kiegészítő zeneszerzőként is – hasonló felállásban dolgoztak később a Frankenheimer rendezte Andersonville című háborús drámán is.
A muzsika fő céljai a feszültségkeltés, a fenyegetettség mértékének tükrözése, valamint a hajó jelentette bezártság szimbolizálása volt, így a score nagyobbik hányada elektronikus megoldásokra, különféle ütőhangokra, elektromos gitárra és néhány vonós játékára épül, ami a Varése Sarabande gondozásában napvilágot látott albumon a "The Takeover"-rel veszi kezdetét. Az itt hallható, fémes hangokra, metronómkattogáshoz hasonló ütemre, mélyebb vonósszólamokra és pizzicatókra épülő motívum alkalmazásával fordította le Chang a zene nyelvére Strannix csapatát. A hajót elfoglaló, zsoldosok alkotta csoport dallamsora néhány apróbb módosítással a "Reveal Sub"-ban, a "Sub Splits"-ben, valamint a "The Broadway Shootout"-ban tér vissza. Ez a megoldás már akkor felkeltette a figyelmemet, amikor még nem is tudtam, mi fán terem a filmzene, így miután a műfaj szerelmesévé váltam, az album rajongásom hajnalának egyik kötelezően beszerzendő ereklyéje lett – a teljesen más stílust képviselő, Basil Poledouris jegyezte folytatáshoz köthető koronghoz hasonlóan.
Ryback feltűnést mellőzve igyekszik levadászni ellenfeleit, így őt Chang visszafogottabban jelenítette meg: szintetizátoros szólamokkal, illetve különféle ütőjátékokkal, melyek akkor erősödnek, pörögnek fel, amikor hősünk épp likvidál valakit. Ez a "Casey Gets in Touch"-ban éppúgy megfigyelhető, mint a "Casey Rescues the Laundry"-ban, a "Sitting Ducks" második felében és a már említett "Sub Splits"-ben, ahol az ellenség dallamaival egyetemben bukkan fel. Bár hősünket főként ez jellemzi, egy harsányabb, dob- és cintányérütemek, valamint elektromos gitár alkotta téma is köthető hozzá, melyek a "Casey Saves Jordan" vége felé, és a "The Sink the Sub"-ban hallhatóak.
A majd százperces Úszó erőd forgatókönyve úgy lett megírva, hogy bár Ryback és Strannix ugyanazon a helyszínen vannak, csak az utolsó percekben találkoznak, némi moralizálást követően pedig rögvest harcba szállnak egymással. A jól kivitelezett találkozó szinte minden mozzanatát score kíséri, ám az albumra ennek csak egy töredéke került fel. A végső összecsapás a "Casey Meets Strannix"-szel vezetődik fel, majd a "Casey Saves Hawaii"-val zárul, s míg előbbi majdnem kétszer olyan hosszan van jelen a filmben, mint a lemezen, addig utóbbi nemcsak bővített formában, hanem két részre bontva hallható a moziban.
A Varése ezúttal sem lépte túl a kilencvenes évek során általa képviselt harmincperces játékidőt, ám ez jelen esetben nem hátrány. Bár kedvelem Gary Chang munkáját, és úgy vélem, mind hangulat, mind pedig dallam szempontjából megfelelően idomult a produkció hangulatához, mégsem érzem azt, hogy e félóránál többre lenne szükségem belőle. A komponista inkább a főbb motívumok kombinálására szorítkozott, és nem sok egyéb emlékezetes megoldást vonultatott fel, ráadásul nem az akciófilmek többségéből ismert grandiózus zenekari jelenlétre és fülbemászó dallamosságra alapozott, hanem a túszhelyzet okozta feszültség érzékeltetésére, így az ennél hosszabbra nyúló játékidő már unalmas lenne. Ryback három év múltán tért vissza a vászonra egy teljesen más stílusú történettel, melyhez már nem Changet szerződtették, hanem Basil Poledourist, aki tiszta lappal állt a projekthez, és egy energiától duzzadó, szimfonikus kísérettel követte nyomon a karaktert.
"Megpróbáltuk őt a fősodor irányába terelni. Ki akartuk szakítani az akciósztárságból, és színészkedést igénylő szerepet szántunk neki" – nyilatkozta a történetért felelős J. F. Lawton (Micsoda nő). Aki látta a filmet, az tudja, hogy e szándék nem feltétlenül ért célt, de ez nem probléma, hiszen Seagal nem színészi sokoldalúságával lopta be magát a nézők szívébe, hanem az olyan egymimikás, rendíthetetlen akcióhős-figurái révén, mint Nico Toscani (Nico), Mason Storm (Ölve vagy halva), Gino Felino (Törvényre törve) vagy Ryback. Az, hogy az Úszó erőd évtizedek távlatából is működik, nemcsak az egykori tengerészgyalogosból lett szakács akciójeleneteinek, valamint a jó arányokkal bíró forgatókönyvnek köszönhető, hanem Gary Busey és Tommy Lee Jones játékának is. Míg előbbi remekül hozza a felettesei elismerésére vágyó, ám annak elmaradása okán bosszúéhes karaktert, addig Jones hibátlanul személyesíti meg a vagány, ugyanakkor gátlástalanul erőszakos antihőst. Ráadásul utóbbi szereplő rockbandának álcázva jut fel csapatával a hajóra, s mielőtt átvennék az irányítást a fenyegetettségről mit sem sejtő legénység felett, két dalt is előadnak, mely momentumok szintén jól állnak Jonesnak. Az így hallható "Rap Mama Goose" és a "Love You to Death" mellett olyan, az adott jelenetet remekül alátámasztó számok kerültek még a filmbe, mint a "Whiskey Fever" a The Regulatorstól, a Snap! klasszikusa, a "The Power", a "Voodoo Child" Jimi Hendrixtől, valamint a Cryer-féle "Ooh Baby", amely Erika Eleniak tortából történő előbújását színesíti.
Davis eddigi rendezéseinél az olyan élvonalbeli komponisták, mint James Newton Howard (Kereszttűzben, A szökevény, Tökéletes gyilkosság) vagy Jerry Goldsmith (Láncreakció) éppúgy közreműködtek, mint azok, akiknek ugyan szintén hosszú pályafutás adatott meg, de abból csak egy-egy időszak vált maradandóvá. Utóbbi csoportba tartozik Graeme Revell (Az igazság nevében), David Michael Frank (A csend kódja, Nico), Trevor Rabin (Hullámtörők), valamint az Úszó erődhöz szerződtetett Gary Chang. A napjainkban is aktív szerzőnek közel száz projekt van a háta mögött, nevének említésekor viszont e Seagal-filmen kívül mindössze a Lopakodók, a Börtöncsapda, A tűzjáró és a Dr. Moreau szigete szokott felmerülni, ráadásul ezek mindegyike inkább a filmek miatt maradt emlékezetes, mintsem score-juk okán. Munkásságának döntő hányada olyannyira jelentéktelen produkciókhoz köthető (annak ellenére, hogy többször dolgozott például a Ronint is rendező John Frankenheimerrel), hogy zenéinek túlnyomó része kiadatlanságuk miatt csak a filmek megtekintése során ismerhető meg – Chang karrierje tehát arra példa, miként lehet egy-két emlékezetes felkérést követően totálisan háttérbe kerülni.
"Az Úszó erőd lehetősége ugyanazon év végén jött, amikor időm legnagyobb részét a Lopakodóknak szenteltem. Minden gyorsan, három-négy hét alatt zajlott le" – nyilatkozta a szerző, akinek kapóra jött ez a végül sikerbe torkolló megkeresés, a Lopakodókkal töltött fél év ugyanis meglehetősen keserű élményt eredményezett neki: saját bőrén tapasztalhatta meg, hogy adott esetben milyen szinten képesek a producerek marionettbábuként bánni egy zeneszerzővel. Lawton ötletének vászonra vitele az eredeti elképzelések megtartása mellett hatalmas összeget emésztett volna fel, ezért módosításokat eszközöltek rajta (ilyen volt például a USS Missouri felrobbanásának kihagyása), így a költségek harmincmillió dollár körülire redukálódtak, ami persze a zene büdzséjére is hatással volt, ám ezek egyik aspektusból sem mentek a minőség rovására. A film klausztrofób hangulatának, Ryback és a kiszuperálásra váró csatahajót megrohamozó terroristák (élükön a Jones alakította Strannixszel, illetve a Busey megformálta dezertőrrel, Krill-lel) macska-egér játékának, a szürkés képi világnak, s a mindezekhez jól passzoló muzsikának köszönhetően az Úszó erőd a mai napig remek kikapcsolódást nyújt – ám ez a folytatásáról már nem mondható el.
A score keretét a "Main Title" – "Fanfare" duó, valamint az "Epilogue" képezik. A szegélyezés részint a film többi jeleneténél utalás szinten sem hallható heroikus dallamnak, valamint a haditengerészet hősei előtt tisztelegni kívánó rezestémának tudható be, részint pedig annak, hogy míg e tételek előadásához egy közepes méretű zenekarra volt szükség, a többi tracknél már lényegesen kevesebb zenész működött közre. E hármas esetében a komponistával több alkalommal is együttműködő Todd Hayen nemcsak a hangszerelés és a vezénylés vonatkozásában volt Chang segítségére, hanem kiegészítő zeneszerzőként is – hasonló felállásban dolgoztak később a Frankenheimer rendezte Andersonville című háborús drámán is.
A muzsika fő céljai a feszültségkeltés, a fenyegetettség mértékének tükrözése, valamint a hajó jelentette bezártság szimbolizálása volt, így a score nagyobbik hányada elektronikus megoldásokra, különféle ütőhangokra, elektromos gitárra és néhány vonós játékára épül, ami a Varése Sarabande gondozásában napvilágot látott albumon a "The Takeover"-rel veszi kezdetét. Az itt hallható, fémes hangokra, metronómkattogáshoz hasonló ütemre, mélyebb vonósszólamokra és pizzicatókra épülő motívum alkalmazásával fordította le Chang a zene nyelvére Strannix csapatát. A hajót elfoglaló, zsoldosok alkotta csoport dallamsora néhány apróbb módosítással a "Reveal Sub"-ban, a "Sub Splits"-ben, valamint a "The Broadway Shootout"-ban tér vissza. Ez a megoldás már akkor felkeltette a figyelmemet, amikor még nem is tudtam, mi fán terem a filmzene, így miután a műfaj szerelmesévé váltam, az album rajongásom hajnalának egyik kötelezően beszerzendő ereklyéje lett – a teljesen más stílust képviselő, Basil Poledouris jegyezte folytatáshoz köthető koronghoz hasonlóan.
Ryback feltűnést mellőzve igyekszik levadászni ellenfeleit, így őt Chang visszafogottabban jelenítette meg: szintetizátoros szólamokkal, illetve különféle ütőjátékokkal, melyek akkor erősödnek, pörögnek fel, amikor hősünk épp likvidál valakit. Ez a "Casey Gets in Touch"-ban éppúgy megfigyelhető, mint a "Casey Rescues the Laundry"-ban, a "Sitting Ducks" második felében és a már említett "Sub Splits"-ben, ahol az ellenség dallamaival egyetemben bukkan fel. Bár hősünket főként ez jellemzi, egy harsányabb, dob- és cintányérütemek, valamint elektromos gitár alkotta téma is köthető hozzá, melyek a "Casey Saves Jordan" vége felé, és a "The Sink the Sub"-ban hallhatóak.
A majd százperces Úszó erőd forgatókönyve úgy lett megírva, hogy bár Ryback és Strannix ugyanazon a helyszínen vannak, csak az utolsó percekben találkoznak, némi moralizálást követően pedig rögvest harcba szállnak egymással. A jól kivitelezett találkozó szinte minden mozzanatát score kíséri, ám az albumra ennek csak egy töredéke került fel. A végső összecsapás a "Casey Meets Strannix"-szel vezetődik fel, majd a "Casey Saves Hawaii"-val zárul, s míg előbbi majdnem kétszer olyan hosszan van jelen a filmben, mint a lemezen, addig utóbbi nemcsak bővített formában, hanem két részre bontva hallható a moziban.
A Varése ezúttal sem lépte túl a kilencvenes évek során általa képviselt harmincperces játékidőt, ám ez jelen esetben nem hátrány. Bár kedvelem Gary Chang munkáját, és úgy vélem, mind hangulat, mind pedig dallam szempontjából megfelelően idomult a produkció hangulatához, mégsem érzem azt, hogy e félóránál többre lenne szükségem belőle. A komponista inkább a főbb motívumok kombinálására szorítkozott, és nem sok egyéb emlékezetes megoldást vonultatott fel, ráadásul nem az akciófilmek többségéből ismert grandiózus zenekari jelenlétre és fülbemászó dallamosságra alapozott, hanem a túszhelyzet okozta feszültség érzékeltetésére, így az ennél hosszabbra nyúló játékidő már unalmas lenne. Ryback három év múltán tért vissza a vászonra egy teljesen más stílusú történettel, melyhez már nem Changet szerződtették, hanem Basil Poledourist, aki tiszta lappal állt a projekthez, és egy energiától duzzadó, szimfonikus kísérettel követte nyomon a karaktert.
Kulics László
2019. 05. 12.
2019. 05. 12.
Tracklista:
- Main Title (4:02)
- Fanfare (0:57)
- The Takeover (1:30)
- Casey Gets in Touch (2:56)
- Casey Saves Jordan (1:29)
- Reveal Sub (0:46)
- Sub Splits (2:02)
- The Sink the Sub (3:51)
- Casey Rescues the Laundry (1:48)
- Sitting Ducks (2:08)
- The Broadway Shootout (1:44)
- Casey Meets Strannix (0:45)
- Casey Saves Hawaii (2:46)
- Epilogue (2:28)
