Az elmúlt közel harminc esztendőből tucatjával lehetne említeni tévés séfeket Gordon Ramsaytől, Nigella Lawsontól és Jamie Olivertől kezdve Stahl Juditig, Kovács Lázárig vagy épp a feljövőben lévő új arcokig bezárólag, ám olyat, aki úgy vált népszerűvé, hogy egyetlen étel receptje sem kapcsolódik hozzá, csupán egyet találni: Casey Rybacket. A karaktert Steven Seagal formálta meg, akihez a Warner Bros. az
megvalósításának kezdetétől fogva ragaszkodott, s bár ő első körben visszautasította a felkínált lehetőséget, végül mégis rábólintott a projektre, amit jól tett, hiszen ez vált pályafutása legjobb mozijává. A projektben való részvétele azonban nemcsak a jó forgatókönyvnek, valamint a producerek meggyőző erejének tudható be, hanem Andrew Davis rendező jelenlétének, illetve közbejárásának is, akivel a színész első filmjét, a Nicót forgatta.
"Megpróbáltuk őt a fősodor irányába terelni. Ki akartuk szakítani az akciósztárságból, és színészkedést igénylő szerepet szántunk neki" – nyilatkozta a történetért felelős J. F. Lawton (
Micsoda nő). Aki látta a filmet, az tudja, hogy e szándék nem feltétlenül ért célt, de ez nem probléma, hiszen Seagal nem színészi sokoldalúságával lopta be magát a nézők szívébe, hanem az olyan egymimikás, rendíthetetlen akcióhős-figurái révén, mint Nico Toscani (
Nico), Mason Storm (
Ölve vagy halva), Gino Felino (
Törvényre törve) vagy Ryback. Az, hogy az
Úszó erőd évtizedek távlatából is működik, nemcsak az egykori tengerészgyalogosból lett szakács akciójeleneteinek, valamint a jó arányokkal bíró forgatókönyvnek köszönhető, hanem Gary Busey és Tommy Lee Jones játékának is. Míg előbbi remekül hozza a felettesei elismerésére vágyó, ám annak elmaradása okán bosszúéhes karaktert, addig Jones hibátlanul személyesíti meg a vagány, ugyanakkor gátlástalanul erőszakos antihőst. Ráadásul utóbbi szereplő rockbandának álcázva jut fel csapatával a hajóra, s mielőtt átvennék az irányítást a fenyegetettségről mit sem sejtő legénység felett, két dalt is előadnak, mely momentumok szintén jól állnak Jonesnak. Az így hallható "Rap Mama Goose" és a "Love You to Death" mellett olyan, az adott jelenetet remekül alátámasztó számok kerültek még a filmbe, mint a "Whiskey Fever" a The Regulatorstól, a Snap! klasszikusa, a "The Power", a "Voodoo Child" Jimi Hendrixtől, valamint a Cryer-féle "Ooh Baby", amely Erika Eleniak tortából történő előbújását színesíti.
Davis eddigi rendezéseinél az olyan élvonalbeli komponisták, mint James Newton Howard (
Kereszttűzben,
A szökevény,
Tökéletes gyilkosság) vagy Jerry Goldsmith (L
áncreakció) éppúgy közreműködtek, mint azok, akiknek ugyan szintén hosszú pályafutás adatott meg, de abból csak egy-egy időszak vált maradandóvá. Utóbbi csoportba tartozik Graeme Revell (
Az igazság nevében), David Michael Frank (
A csend kódja,
Nico), Trevor Rabin (
Hullámtörők), valamint az
Úszó erődhöz szerződtetett Gary Chang. A napjainkban is aktív szerzőnek közel száz projekt van a háta mögött, nevének említésekor viszont e Seagal-filmen kívül mindössze a
Lopakodók, a
Börtöncsapda,
A tűzjáró és a
Dr. Moreau szigete szokott felmerülni, ráadásul ezek mindegyike inkább a filmek miatt maradt emlékezetes, mintsem score-juk okán. Munkásságának döntő hányada olyannyira jelentéktelen produkciókhoz köthető (annak ellenére, hogy többször dolgozott például a
Ronint is rendező John Frankenheimerrel), hogy zenéinek túlnyomó része kiadatlanságuk miatt csak a filmek megtekintése során ismerhető meg – Chang karrierje tehát arra példa, miként lehet egy-két emlékezetes felkérést követően totálisan háttérbe kerülni.
"Az Úszó erőd
lehetősége ugyanazon év végén jött, amikor időm legnagyobb részét a Lopakodók
nak szenteltem. Minden gyorsan, három-négy hét alatt zajlott le" – nyilatkozta a szerző, akinek kapóra jött ez a végül sikerbe torkolló megkeresés, a Lopakodókkal töltött fél év ugyanis meglehetősen keserű élményt eredményezett neki: saját bőrén tapasztalhatta meg, hogy adott esetben milyen szinten képesek a producerek marionettbábuként bánni egy zeneszerzővel. Lawton ötletének vászonra vitele az eredeti elképzelések megtartása mellett hatalmas összeget emésztett volna fel, ezért módosításokat eszközöltek rajta (ilyen volt például a USS Missouri felrobbanásának kihagyása), így a költségek harmincmillió dollár körülire redukálódtak, ami persze a zene büdzséjére is hatással volt, ám ezek egyik aspektusból sem mentek a minőség rovására. A film klausztrofób hangulatának, Ryback és a kiszuperálásra váró csatahajót megrohamozó terroristák (élükön a Jones alakította Strannixszel, illetve a Busey megformálta dezertőrrel, Krill-lel) macska-egér játékának, a szürkés képi világnak, s a mindezekhez jól passzoló muzsikának köszönhetően az
Úszó erőd a mai napig remek kikapcsolódást nyújt – ám ez a folytatásáról már nem mondható el.

A score keretét a "Main Title" – "Fanfare" duó, valamint az "Epilogue" képezik. A szegélyezés részint a film többi jeleneténél utalás szinten sem hallható heroikus dallamnak, valamint a haditengerészet hősei előtt tisztelegni kívánó rezestémának tudható be, részint pedig annak, hogy míg e tételek előadásához egy közepes méretű zenekarra volt szükség, a többi tracknél már lényegesen kevesebb zenész működött közre. E hármas esetében a komponistával több alkalommal is együttműködő Todd Hayen nemcsak a hangszerelés és a vezénylés vonatkozásában volt Chang segítségére, hanem kiegészítő zeneszerzőként is – hasonló felállásban dolgoztak később a Frankenheimer rendezte
Andersonville című háborús drámán is.
A muzsika fő céljai a feszültségkeltés, a fenyegetettség mértékének tükrözése, valamint a hajó jelentette bezártság szimbolizálása volt, így a score nagyobbik hányada elektronikus megoldásokra, különféle ütőhangokra, elektromos gitárra és néhány vonós játékára épül, ami a Varése Sarabande gondozásában napvilágot látott albumon a "The Takeover"-rel veszi kezdetét. Az itt hallható, fémes hangokra, metronómkattogáshoz hasonló ütemre, mélyebb vonósszólamokra és pizzicatókra épülő motívum alkalmazásával fordította le Chang a zene nyelvére Strannix csapatát. A hajót elfoglaló, zsoldosok alkotta csoport dallamsora néhány apróbb módosítással a "Reveal Sub"-ban, a "Sub Splits"-ben, valamint a "The Broadway Shootout"-ban tér vissza. Ez a megoldás már akkor felkeltette a figyelmemet, amikor még nem is tudtam, mi fán terem a filmzene, így miután a műfaj szerelmesévé váltam, az album rajongásom hajnalának egyik kötelezően beszerzendő ereklyéje lett – a teljesen más stílust képviselő, Basil Poledouris jegyezte folytatáshoz köthető koronghoz hasonlóan.

Ryback feltűnést mellőzve igyekszik levadászni ellenfeleit, így őt Chang visszafogottabban jelenítette meg: szintetizátoros szólamokkal, illetve különféle ütőjátékokkal, melyek akkor erősödnek, pörögnek fel, amikor hősünk épp likvidál valakit. Ez a "Casey Gets in Touch"-ban éppúgy megfigyelhető, mint a "Casey Rescues the Laundry"-ban, a "Sitting Ducks" második felében és a már említett "Sub Splits"-ben, ahol az ellenség dallamaival egyetemben bukkan fel. Bár hősünket főként ez jellemzi, egy harsányabb, dob- és cintányérütemek, valamint elektromos gitár alkotta téma is köthető hozzá, melyek a "Casey Saves Jordan" vége felé, és a "The Sink the Sub"-ban hallhatóak.
A majd százperces
Úszó erőd forgatókönyve úgy lett megírva, hogy bár Ryback és Strannix ugyanazon a helyszínen vannak, csak az utolsó percekben találkoznak, némi moralizálást követően pedig rögvest harcba szállnak egymással. A jól kivitelezett találkozó szinte minden mozzanatát score kíséri, ám az albumra ennek csak egy töredéke került fel. A végső összecsapás a "Casey Meets Strannix"-szel vezetődik fel, majd a "Casey Saves Hawaii"-val zárul, s míg előbbi majdnem kétszer olyan hosszan van jelen a filmben, mint a lemezen, addig utóbbi nemcsak bővített formában, hanem két részre bontva hallható a moziban.

A Varése ezúttal sem lépte túl a kilencvenes évek során általa képviselt harmincperces játékidőt, ám ez jelen esetben nem hátrány. Bár kedvelem Gary Chang munkáját, és úgy vélem, mind hangulat, mind pedig dallam szempontjából megfelelően idomult a produkció hangulatához, mégsem érzem azt, hogy e félóránál többre lenne szükségem belőle. A komponista inkább a főbb motívumok kombinálására szorítkozott, és nem sok egyéb emlékezetes megoldást vonultatott fel, ráadásul nem az akciófilmek többségéből ismert grandiózus zenekari jelenlétre és fülbemászó dallamosságra alapozott, hanem a túszhelyzet okozta feszültség érzékeltetésére, így az ennél hosszabbra nyúló játékidő már unalmas lenne. Ryback három év múltán tért vissza a vászonra egy teljesen más stílusú történettel, melyhez már nem Changet szerződtették, hanem Basil Poledourist, aki tiszta lappal állt a projekthez, és egy energiától duzzadó, szimfonikus kísérettel követte nyomon a karaktert.