"...s boldogan éltek, míg meg nem haltak" – a Csillagpor egy igazi mese a fantasyk körében, ami úgy ér véget, ahogy azt tanítják. A mostanság egyre nagyobb népszerűségnek örvendő, gyermeket és felnőttet egyaránt célba vevő kalandfilmek egyik különösen szórakoztató darabja ez a mozi, és noha valamiért sokkal kevesebbet beszélnek róla, mint például a Narnia Krónikáiról, csak ajánlani lehet. Aprólékosan kidolgozott történet, remek karakterek, valamint vidám műfaji kifigurázások jellemzik, ám komolyan és tisztelettudóan. Százharminc perc, mégis röviden összefoglalható a lényeg: egy esetlen főhős, Tristan minden áron be szeretné bizonyítani szerelmét szíve választottjának, aki egy földre hullott csillagot kér tőle. Pechjére a csillag a faluja határában húzódó fal mögé zuhant, egy olyan különös birodalomba, ahová földi halandó számára nem ajánlott a belépés. Ám Tristan bátor, meg hát mégiscsak bizonyítania kell, ezért nekivág a kalandos útnak, s nem is sejti, hogy rajta kívül még pályáznak páran a különleges égi jelenségre. Három boszorkánynak az örök ifjúságot és szépséget jelenthetné, a birodalom trónörökös-jelöltjeinek pedig a hatalom megszerezését. És hogy a helyzet még szebb legyen: nem holmi rideg űrtermékről van szó, hanem valójában egy fiatal lányról.


Félretéve az ifjú színésznő iránti igen csekély lelkesedésemet, azt nem vitatom, hogy Claire Danes hatalmas, ártatlan szemeivel kiváló csillaglány, az pedig külön szerencse, hogy mellette olyan nagyágyúk tűnnek fel a vásznon, mint az öreg királyt alakító Peter O'Toole, vagy a hírhedt kalózkapitány szerepében tobzódó Robert De Niro. És külön kiemelendő a film igazán ragyogó csillaga, a mostanában egyre ritkábban szerepet vállaló Michelle Pfeiffer, aki nem csupán azért üdítő látvány, mert szépsége még mindig köröket ver legtöbb fiatalabb pályatársára, de az örök ifjúságért küzdő boszorkányként igen komoly fricskát ad a manapság egyre kevesebb természetességgel rendelkező kortárs színésznők felé. Miközben persze nyilvánvalóan tisztában van saját korával, s büszkén hirdeti, hogy (elvileg) semmilyen műtéti beavatkozásnak nincs köze ahhoz, hogy még mindig Hollywood egyik legelbűvölőbb asszonya legyen. Mindezeken túl pedig kellően visszafogott ahhoz, hogy ne szorítsa háttérbe a címszereplőt, ezáltal a kaland is kiegyenlített mezőnyben válik élvezetessé.

E pörgő cselekményű, látványos, de olykor csendes romantikába mélyedő kalandfilmhez hagyományos nagyzenekari mű dukál, és az eddig jobbára ismeretlen Ilan Eshkeri e tekintetben tökéletes munkát végzett. A Csillagpor score-ja minden pillanatában igényesen kidolgozott muzsika, és megfelelő kísérete a filmnek. Mégis, mi lehet az oka, hogy egy viszonylag komoly kihívásnak tekinthető feladat egy tulajdonképpen pályakezdő komponista kezei közé került, mikor például John Debney vagy Alan Silvestri szinte ilyen művek megírására született? Az a válasz túl egyszerű, hogy a filmet rendező Matthew Vaughn korábbi, Torta című filmjének aláfestéséért is Eshkeri a felelős, hiszen műfajában összehasonlíthatatlan a két produkció. Sok helyen olvastam, hogy két 2003-as, a BBC égisze alatt készült dokumentumfilmhez meglepően erős művet komponált, de mivel ezek kiadatlanok maradtak, ezért a zeneszerzővel kapcsolatos egyetlen élményem a számomra közepesnek ható Hannibal ébredése aláfestése volt, ahol nem tudtam elvonatkoztatni attól a hírtől, hogy eleinte Thomas Newmané lett volna az a munka. A Csillagpor kapcsán több fórumon is felbukkan John Ottman neve, aki állítólag azért érkezett a produkcióhoz, hogy Eshkeri első, a producereket nem különösebben megnyerő próbálkozása helyett alkosson valamit, de valószínűleg A Fantasztikus Négyes és az Ezüst Utazó munkálatai kellően lekötötték, így Ottman pár demója után a filmkészítők végül adtak még egy esélyt az ideiglenesen félreállított fiatal komponistának. Más források azt mesélik, Eshkeri annyira akarta ezt a munkát, hogy gyakorlatilag készre felvett tételekkel érkezett az első megbeszélésekre, és mivel Hollywoodban nem túl gyakori, hogy valaki önköltségen állítson elő nagyzenekari műveket, így végül az agilitása lehetett a fő szempont, amiért az ő neve került a stáblistára.


De érdemeit ne csökkentsük emiatt. A kiharcolt vizsgamunka kitűnőre sikerült, és a Decca által kiadott ötvenhárom perc minden egyes tétele profin meghangszerelt, bár azért nem feltétlenül egyedi kompozíció, ami persze egy pályakezdő esetében nem róható fel hibának. Talán picit zavaró lehet, hogy Yvaine, a csillaglány legnagyobb katarzisokért felelős jelenetei alatt ugyanaz a kiemelkedő dallam nélküli négyes harmóniaváltás csendül fel, melyet évente nagyjából háromszor elsütnek más zeneszerzők más helyen (főként a Remote Control tájékáról, de említhetném például Brian Tylert is). Számomra furcsa, hogy ez a zenei megoldás ennyire népszerű, és most már annyiszor hallom, hogy a hatásfokozás helyett inkább fanyalogva fogadom. Pláne azért érthetetlen, mert a szerző emellett remek egyéb témákat komponált, és az a pár klasszikus beillesztés Bach vagy Dvořák műveiből is arra utal, hogy ért a szakmához.

Elég csak az első, igazán kiemelkedő tételig, a "Shooting Star"-ig eljutni, hogy erről megbizonyosodjunk. A csendes nyitányból észveszejtő erővel zúdul fel a nagyzenekar, a lüktető tempó kórussal kiegészített, ünnepélyes csúcspontba érkezik, mely aztán rövid romantikus intermezzo után újból megismétlődik. Kerek egész, minden műfaji sajátossággal. Az egész albumra jellemző ez az összetettség: egyfelől vannak a főszereplő lány szépségét kifejező halkabb tételek, mint a "Snowdrop", a csodálatos "Tristan and Yvaine" vagy a rendezővel közösen megírt "The Mouse". Ennek ellenpontját képezik a boszorkány sötét hatalmát magában hordozó, feszültebb és vészjóslóbb zenekari morgások, sok mély vonóssal, halkan felmorajló üstdobokkal és szordínós rézfúvósokkal, melyek aztán néha igen erőteljesen megmozgatják a hangfalakat ("Three Witches", "Creating the Inn"). Az album leghosszabb tételének ("Lamia's Inn") is ez a hangulat adja alapját, ám ebben a nyolc percben nem csupán a borítón külön kiemelt Bach-átirat lehet ismerős. A harmadik perctől igen kényelmetlen élményben lehet része annak, aki Wojciech Kilar Draculájának egyik főtémáját ismeri és szereti, ugyanis nem csupán egyedi hangszerelésében, de a szólamok egymásra építésében és dallamvezetésében is igen nyilvánvaló hasonlóságot mutat a tizenöt évvel ezelőtt megírt művel. Vélhetően csak azért nem lett ebből akkora botrány, mint Tyler Bates 300-ának Elliot Goldenthal Titus-ához fűződő viszonyából, mert Eshkeri további tételei lényegesen kimagaslóbb zenei tudásról tesznek tanúbizonyságot, ráadásul mindannyian ismerjük a filmkészítés kezdeti fázisában oly gyakorinak számító temp score-ok minden hátulütőjét. És bevallhatom, hogy az ilyen muzsika mindig hátborzongató hatással van rám, ezért mire eljutnék a jogos dorgálásig, már teljesen magával is ragad a kompozíció lendülete és ereje.


A Robert De Niro által alakított, helyenként furcsán nárcisztikus Shakespeare kapitány külön témát kapott ("Cap'n' Shakespeare"), mely eleinte nem sokban különbözik Lamia motívumától, a "Flying Vessel" azonban már inkább játékos kalandzenének tekinthető, s ahogy az eleinte hírhedtnek titulált kapitányról kiderülnek rejtett titkai, úgy válik a muzsika is egyszerre vidámmá és katonássá ("Cap'n' at the Helm", és a mindig zseniálisan muzsikáló Offenbach-mű adaptációja, a "Pirate Fight"). A három vezérvonal váltja egymást az album során oly módon, hogy egy pillanatig sem válik unalmassá, és végül egy klasszikus lezárás, az Yvaine témáját dinamikusabb formában előadó "Coronation"-nel teszi fel a koronát Ilan Eshkeri első igazán komoly munkájára. Az ember egyik szeme sír, mert még tudna mondani három-négy olyan tapasztalt, már-már veterán státuszba kerülő komponistát, akitől minden évben elvárna ilyen muzsikát, másik szeme viszont nevet, mert az új generáció egy remek képviselőjét ismerhette meg Eshkeri személyében, aki olyan magasra állította fel saját maga számára a mércét, hogy ha még kétszer-háromszor sikerül megismételnie a Csillagpor ihlette művének színvonalát, jó ideig bevéssük emlékezetünkbe nevét. A filmmel együtt szinte kötelező ajánlat.