Tommy Lee Jones rendezői debütálása (a tíz évvel ezelőtti The Good Old Boys című tv-filmjét nem számítva) tavaly Cannes-ban díjakat nyert, hozzánk azonban szűk egy évvel később érkezett meg, akkor is csupán két vetítés erejéig (hála a Titanic-fesztiválnak), úgyhogy résen kellett lenni az érdeklődőknek. Engem azóta vonzott különösképpen a film, mióta megtudtam, hogy Jones modern korba helyezett, mégis klasszikus hangvételű westernfilmjének zenéjét Marco Beltrami, korunk horrorüdvöskéje komponálja majd. Egy lassan csordogáló történet a végeláthatatlan tájakon nem igazán ad lehetőséget holmi őrült zenekari megoldásoknak, márpedig Beltrami eddig jobbára a dinamikus, olykor szokatlanul merész ritmusok és disszonáns harmóniák övezte filmzenék komponistájaként bizonyította rátermettségét. Ez a feladat esélyt adott számára, hogy más, jóval hallgatóbarátibb zenei területen is kipróbálja magát, s a végeredmény talán tovább szűkíti azon filmzenerajongók körét, akiknek még mindig kétségei vannak a zeneszerző stílusát, zenei kifejezésmódját illetően.


A Melquiades Estrada három temetése története a mai korban, egy unalmas amerikai-mexikói határvároskában játszódik, de alapjául a hagyományos westernfilmek sava-borsa szolgál. Melquiades (Julio Cedillo) mexikói menekült, akinek sikerül kijátszania az amerikai határőröket, s hozzászegődik Pete Perkins farmerhez (Tommy Lee Jones), mint tehenész. Komoly barátság alakul ki köztük, egy napon pedig Melquiades azt kéri Pete-től, hogy ha meghal, vigye vissza őt szülőfalujába, Jimenezbe, s ott helyezze végső nyugalomba. Pete ígéretet is tesz neki, bár nem gondol arra, hogy napokon belül teljesítenie is kell barátja különös végakaratát. Egy túlbuzgó, végletekig bunkó és közönséges határőr (Barry Pepper szenzációs alakításában) ugyanis véletlenül lelövi a mexikóit, de a helyi rendőrfőnök (Dwight Yoakam, aki egy dallal is tiszteletét teszi az albumon) nem kíván belőle különösebben ügyet csinálni, elvégre menekültről van szó. Ám Pete igazi régivágású, erkölcsös ember, s véghez akarja vinni, amit megígért. Nyomozásba kezd (nincs igazán mit, az egész városkában jó, ha nyolc emlékezetesebb emberrel lehet találkozni), s végül megtalálja a vétkes határőrt. Némi fizikai erőfölényt bevetve előbb kiásatja vele a halott Melquaidest, majd hárman elindulnak a határ felé, hogy eljussanak Jimenezbe.

Miközben szép lassan megadjuk magunkat az igazi nihilnek, a film apránként adagolja számunkra az egyszerű, de örök érvényű erkölcsi tanokat, a sors iróniáját pedig ott használja ki, ahol csak lehet. Olykor lovak, olykor vadonatúj, nyolchengeres terepjárók segítik az utazást a kopár, mégis színes és szemet gyönyörködtető tájakon, az üres városkában pedig minden egyes emberről kiderül, hogy beletörődött ezen vesztőhelybeli életébe. Bár jó és rossz viszonylag jól különválasztható, tulajdonképpen mégsincs egy olyan figurája sem a történetnek, akit a végére utálni lehetne. Ahogy az lenni szokott, a nagyképű határőr a viszontagságos út végére magába roskadva meghasonul, s a film külön erősségévé a megoldás válik, amikor minden kiderül, és tulajdonképpen semmi sem.


Ezt a lassú, önironikus mesét hivatott Marco Beltrami zenei eszköztárával kísérni, s igazi mexikói tradicionális muzsikával vegyíteni a country és blues sajátosságait. Az albumon szerepel egy tízperces rövidfilm Tommy Lee Jonesszal és a zeneszerzővel, amelyben egy-két dolog tisztázódik a művel kapcsolatban. Legelőször is az, amire minden ember gondol, ha klasszikus western zenéjéről van szó: Ennio Morricone személye és munkássága. Jones elmondása szerint imádja Morricone műveit, de esze ágában sem volt hozzájuk hasonlóan összetett és hivalkodó muzsikát hallani a filmje alatt, így Beltrami feladata elsősorban a hangulat megteremtése volt, egyfajta történetbe olvadó aláfestés. A zeneszerző egy mindössze tizenhét fős kamarazenekarral rögzítette az anyagot, s eddigi jól bevált elektronikus ritmikai hangmintáit például száraz kaktusz levelének megszólaltatására cserélte, mely növény "pengetése" révén csalt ki belőle egzotikus hangokat. A rendező és zeneszerző közötti kapcsolat a felvételek során kiváló volt, s a két művész egyesített gondolkodásmódja, ötletei a munkafolyamat végére egy kicsivel több, mint félórás könnyed zenei produkcióban köszönnek vissza, mely éppolyannyira hordozza magában a lassú, teljesen lenyugodott, keserédes hangulatot, mint az olykor elengedhetetlen tempót és lüktetést.

Sajnos bármennyire is egyetértek azzal, hogy a hely szelleméhez jócskán hozzájárul a hamisítatlan countrymuzsika, ezeket ha nem muszáj, filmen kívül nem szívesen hallgatom. A kiadó márpedig úgy érezte, helyet kell biztosítani ezen produkcióknak is, úgyhogy nagyjából ötpercenként megtöri Beltrami kompozícióját egy-egy ilyen dal. Én rögtön az első hallgatás után úgy határoztam, hogy a jövőben ignorálom ezeket, és mindenkinek csak ajánlani tudom ugyanezt, nélkülük tárul elénk ugyanis kerek egészként az a zenei világ, amelyet a fiatal komponista ehhez a filmhez teremtett. Művében jelen van a westernfilmek ismerős hangulata gitárokkal, mandolinnal, harmonikával és csendes hegedűjátékkal, de a különféle ritmikai eszközökkel, melyekről már több korábbi zenéjében bebizonyította, hogy kiválóan képes összehangolni, kellően feszültségteli atmoszférát teremt a szükséges pillanatokban.


Ha ki kellene találni, ki szerezte a zenét, gondolhatnánk Alan Silvestrire, aki például A mexikói számára komponált hasonlóan könnyed hangvételű westernmuzsikát, felidéződhetnek még Bruno Coulais pazar játékossággal előadott művei is (lásd Genezis például), de például a "Can't Keep It Up" hallgatása során Thomas Newman halk, visszafogott feszültséget sugalló zenéi egyaránt felsejlenek (Lemony Snicket – A balszerencse áradása). Nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy mire is hasonlít igazából, és ettől válik igazán egyedivé ez a zene. Az album főtémájának a "Cinco Anos" tekinthető, a gitár pengette alapritmusra épülő lágy hegedű-, és harmonikajátékkal, ami később kicsit kibontottabb formában visszaköszön a "Gift Horse"-ban, illetve a "House Building"-ben. Az egyik legdinamikusabb tétel a menekültkergetés alatti "Mike Runs Off", itt a jól ismert Beltrami-féle disszonancia egy jóval visszafogottabb, de hatásos példájával találkozhatunk: kellemesen lüktető tempóban, jól kivehetően egymásnak válaszolgató szólamok teszik színessé a tételt, melynek második fele már inkább a sejtelmes ambient hangzással fokozza a feszültséget.

A "No Jimenez", "Forgiveness" és "Goodbye" tételek gyönyörű és olykor fájdalommal teli harmóniákkal kísérik a hallgatót a megoldás felé, s bátran felveszik a versenyt a műfaj legnagyobbjaival. A szívbemarkoló csalódottságon, visszafordíthatatlanba való beletörődöttségen túl a pozitív hangulat mégis a vállalt és teljesített feladat feletti győzelmet érzékelteti, a szintetizátoros tompa hangszín párosulva a hegedű gyönyörű játékával tökéletesen fejezi ki a főhősök egyszerűnek ható büszke diadalát. A csendes, szomorkás gitárjáték pedig, amely lezárja Marco Beltrami kompozícióját, körülbelül olyan keserédes hangulatot áraszt magából, mint Jerry Goldsmith Pillangójának fináléja.


Nehéz bármi példát felhozni Beltrami korábbi zenéiből hasonlóságot kutatva, lévén amennyire A Főnix útja, vagy a Dina vagyok kilógott a horrorok/thrillerek sorából, úgy teszi ezt a Melquiades Estrada három temetése is. A zeneszerző most egyértelműen jelezte a filmzenerajongók számára, hogy lassacskán beérett ahhoz, hogy komolyan számoljunk vele az új generáció komponistái között. Egyre növekvő bizalommal és érdeklődéssel figyelem további munkáit is, és ezzel a tökéletes, huszonegyedik századi westernmuzsikával csak erősíti bennem az elismerést. Maradandó és méltó művet hozott létre egy hasonló jelzőkkel felruházható filmhez, mely remélhetőleg megél majd szélesebb körű hazai bemutatást is.