Frank Herbert számtalan regényt jegyez, melyek közül A Dűne című kötete, valamint az a köré később felépített univerzuma emelte fel a világirodalom legismertebb alakjai közé. Az eleinte több kiadó által is visszautasított történetének, illetve folytatásainak sikeréből természetesen Hollywood sem kívánt kimaradni, s ennek első jeleként, David Lynch közreműködésével, vászonra álmodták a Dűnét. A többek között Kyle MacLachlan, Jürgen Prochnow, Patrick Stewart, Max von Sydow és Virginia Madsen szereplésével készült mozi kultuszfilmmé lépett elő, ám bármennyire is sok könyve jelent meg az írónak ebben a témában, és vált emblematikussá az adaptáció, 1984 után hosszú szünet következett: pár számítógépes játéktól eltekintve e világ a 2000-ben bemutatott Dűne minisorozatig bezárólag teljes egészében háttérbe szorult. A Sci Fi Channel viszont az ezredfordulón nemcsak az eredeti történetet dolgozta fel újra, hanem továbblépve tető alá hozta a Frank Herbert: A Dűne gyermekeire keresztelt, az előző vállalkozásukhoz hasonlóan három részre tagolt folyamot, ahol a forgatókönyvírók immáron két történetet, A Dűne messiását és a címadó A Dűne gyermekeit olvasztották egybe. Utóbbi rendezését az azóta is számos folyamnál felbukkanó Greg Yaitanesre bízták, a főbb karaktereket pedig Susan Sarandon, Alec Newman (Dűne, Válaszcsapás) és a néhány kisebb volumenű alkotást követően a színészettől meghátrált Daniela Amavia személyesítették meg, akik mellett – Newmanhez hasonlóan – Julie Cox, Ian McNeice, Barbora Kodetová és P. H. Moriarty tértek vissza az előző szériából ismert karakterek bőrében.


Miután Yaitanes leszerződött a projekthez, a producerek figyelmébe ajánlotta Brian Tylert, akivel ezt megelőzően a Mrs. Maffia című, meglehetősen félresiklott maffiás vígjáték kapcsán dolgozott együtt. Az alkotók bizalmat szavaztak az ekkor még csak feltörekvőnek számító komponistának, aki maximálisan kiaknázta a felkínált lehetőséget, amiben a fantasyhez fűződő személyes kötődése is közrejátszott: "Nem hittem el, hogy egy Dűne-filmhez írhatok zenét. Nagy rajongója vagyok az univerzumnak, az összes könyvet olvastam, és az 1984-es filmet is nagyon szeretem, rengetegszer láttam. Annak idején, önmagam szórakoztatására, még zenét is írtam a Dűnéhez, s az itt használt motívumok egyike abból a művemből származik" – mesélte a szerző, akinek e munkájával a Bill Paxton által rendezett Isten haragját követően sikerült ismét reflektorfénybe kerülnie. Karrierjének azonban nemcsak az Emmy-díjjal jutalmazott minifolyam jelentett nagy lökést, hanem az is, hogy score-jának részleteit olyan mozik előzeteseihez használták fel, mint például A remény bajnoka, a Narnia Krónikái – Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény, a Kapitány és katona: A világ túlsó oldalán vagy az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága, ami tovább öregbítette hírnevét.


A direktor szabad kézről biztosította Tylert, cserébe mindössze annyit kért, hogy a kíséret olyan érzelmeket kölcsönözzön a látottaknak, amire a nézők is felfigyelnek. A közel kétszáznegyven perces vállalkozáshoz hat hét alatt született meg a score, mellyel kapcsolatban szerzője nagyzenekari alapokon nyugvó műben gondolkodott, ugyanakkor szeretett volna némi egyediséget is kölcsönözni neki. Célja elérése érdekében egyebek mellett az előző folyamot jegyző Graeme Revell által bevetett etnikus hangszerek tárházát vette alapul, s annak érdekében, hogy a neki szánt költségvetéstől ne térjen el, ugyanakkor a hatásos megszólalás és összkép érdekében megfelelő létszámú zenekarral dolgozhasson, a felvételek helyszínét Prágába tette át, és a zenére szánt teljes keretet az ottani felvételekre fordította. Részint ezzel sikerült kiküszöbölnie azt, hogy ne kelljen hangmintákkal dolgoznia, illetve hogy az utómunkálatok során ne legyen szükség a hangzás mesterséges dúsítására, részint pedig azzal, hogy a tradicionális instrumentumokra írt részeket saját maga adta elő, továbbá a férfi vokált is ő szolgáltatta. Az itt mutatott elszántsága (ami a mai napig megfigyelhető nála) végül minden várakozást felülmúlt: A Dűne gyermekei aláfestése messze a tévés kíséretek átlagszínvonala felett áll, s olyannyira 2003 legkedveltebb műveinek egyikévé vált, hogy a széria premierjét követő hétre a filmzenealbum eredetileg piacra szánt példányai mind egy szálig gazdára találtak – ez meglepte a Varése Sarabande illetékeseit, akik gyorsan gondoskodtak az utánnyomásról, de napjainkban már csak másodkézből lehet hozzájutni a koronghoz.


Amikor figyelmembe ajánlották A Dűne gyermekei kíséretét, az alkotásról éppúgy nem hallottam, ahogyan zeneszerzőjéről, néhány tracket követően azonban teljesen rabjává váltam a kíséretnek, s ez az azóta eltelt tizenöt év alatt szemernyit sem változott. Tyler nem azzal bilincselt le, hogy teljesen új dolgot hozott létre, hanem azzal, hogy a csodálatos dallamokat, harmóniákat ízlésesen vegyítette egzotikus hangszerekkel, amihez hasonlót később az Elszakítva című romantikus drámában, a Thor: Sötét világ egyes tételeinek erejéig, valamint az Assassin's Creed IV: Black Flag kapcsán hallhattunk tőle.

A Dűne gyermekei score-jának egyik alappillére az Atreides-ház témája, melynek heroikus, pompát és tiszteletet egyaránt sugalló dallamai a "Main Title (House Atreides)"-ben jelennek meg először, majd a "The Jihad"-ban köszönnek vissza. Emellett Lady Jessica (Alice Krige) motívuma ("The Arrival of Lady Jessica") éppoly fontos szerephez jut, ahogyan a Paul (Newman) és Chani (Kodetová) szerelmét, illetve gyermekeiket, Leto II-t (James McAvoy) és Ghanimát (Jessica Brooks) szimbolizáló megoldások. Utóbbiak esetében kerülnek leginkább előtérbe a különlegesebb instrumentumokra (az örmény dudukon és a szitáron túl számos etnikus ütőhangszert alkalmazott Tyler) támaszkodó szólamok, melyek a "Dune Messiah"-val veszik kezdetüket, s olyan tételekben bukkannak még fel, mint például az "I Have Only Now", az "Irulan's Regret", a "Reunited", a "Farewell", a "Children of Dune" vagy a "Horizon". E megoldások vitathatatlan csúcspontja az "Inama Nushif (Montage)", amelynek elkészítésére így emlékezett vissza a komponista: "Az "Inama Nushif" kapcsán kifejezetten fremen nyelven felcsendülő dalt szerettünk volna írni, az egyetlen problémánk csupán az volt, hogy egyáltalán nem létezik fremen szótár. Ezért hát átlapoztam az összes könyvet, amit Frank Herbert és fia, Brian írtak a Dűne-történetek kapcsán. Azokban a kötetekben néhány bekezdésben találni egy-két fremen szót, mellettük a jelentésükkel. Összegyűjtöttük hát az összes ilyen szót, egybetettük, és megpróbáltunk Chaniról egy költői szerzeményt alkotni, nagyjából a főhős Paul Atreides szemszögéből. Igen komoly kihívás volt az összes betűt átnézni ezekért a szavakért". A score megjelenését követően a világzenei hangszerek bevonása és Azam Ali (akivel a szerző a Godsend – A teremtés klinikája és a Thor: Sötét világ kapcsán egyaránt dolgozott) különleges éneke, hangszíne révén szinte elkerülhetetlenné vált a Gladiátor kíséretével, valamint Mychael Danna hasonló stílusú szerzeményeivel történő párhuzamvonás, de ez szerencsére csak a hangulat vonatkozásában volt így, a zenekari hangzás terén ugyanis Tyler ezektől eltérőt tudott felmutatni.


A közel nyolcvanpercnyi játékidő bár hosszú, unalmasnak cseppet sem mondható, igaz, a közepe felé kicsit veszít a lendületből. A sejtelmes, intrikát sugalló "Face Dancer"-ig bezárólag azonban töretlen a varázs, ami az atmoszférája révén akár egy hastáncelőadáshoz is nyugodt szerrel használható "My Skin is Not My Own"-tól tér vissza. A korongon található tételek többsége a karakterekben lejátszódó érzelmeket közvetíti, így a lendületesebb trackek meglehetősen kis szeletet tesznek ki. Az albumnyitó "Summon the Worms" éppúgy a dinamikusabb tételek sorába tartozik, ahogyan a "Main Title (House Atreides)", a "Fear is the Mind Killer", a "War Begins", a "Rya Wolves", a "The Impossible Wager", a "The Jihad", valamint a közel-keleties hangulatú "Trap the Worm" – "Exiles" – "My Skin is Not My Own" – " The Fremen Qizarate" négyes. Ezek többségénél jól kiütközik, hogy milyen remek döntés volt a nagyobb létszámú zenekar alkalmazása, ennek hiányában ugyanis kevésbé lennének erősek, hatásosak.


A Dűne gyermekei aláfestése volt számomra a gyújtópont ahhoz, hogy figyelni kezdjem Brian Tyler munkásságát, aki a kétezres évek elején olyan szerzőkkel egyetemben igyekezett önerőből bedolgozni magát a filmiparba, mint Michael Giacchino vagy Bear McCreary – ma mindhárman korosztályuk elismert alakjai. Amikor megismertem ezt a score-t, a filmzenés bakancslistámra került, hogy egy-két részletét élőben is hallhassam, amire szerencsére 2016 májusában, a londoni Brian Tyler Live: Music for Film Stars, Cars & Superheroesra keresztelt koncerten alkalmam nyílt – számos remek zene mellett a "Summon the Worms" és az "Inama Nushif (Montage)" egyaránt a repertoár részét képezték. Sok jó aláfestést tudok felsorolni Tylertől, de számomra mindmáig A Dűne gyermekeié számít etalonnak.