Ivan Reitman rendező-producer neve valószínűleg kevesek számára cseng ismeretlenül, hiszen számos nagy sikert találunk filmográfiájában. Az Ikrek, az első két Szellemirtók és persze az Ovizsaru atyjaként ismert alkotóhoz ráadásul produceri minőségben is sok népszerű, zömében családi mozi fűződik, gondoljunk itt például a Beethovenre, a Space Jam – Zűr az űrbenre vagy épp az Apák napjára. A Hat nap, hét éjszakát direktorként jegyzi, a főszerepben pedig Harrison Fordot és Anne Heche-t találjuk. A New Yorkban élő, Heche alakította céltudatos Robin egy magazin szerkesztője. Vőlegénye, Frank (a Jóbarátok Ross Gellere, David Schwimmer) egy nap meglepi egy trópusi szigetes utazással, ahová egy kicsi, viharvert repülővel jutnak el, melynek a magabiztos Quinn (azaz Ford) a pilótája. Az elfoglalt nő felhőtlen nyaralásába azonban még itt is belerondít a munka, ugyanis főnöknője kérésére a közeli Tahitire kell eljutnia egy fotózásra. Kapóra jön újdonsült ismerőse, Quinn, aki egy nagyobb összeg belebegtetésének hatására vállalja, hogy eljuttatja őt oda, csakhogy útközben viharba kerülnek, gépük pedig lezuhan egy lakatlan szigeten. A túlélés érdekében a közös hullámhosszt nem nagyon találó, civakodó alkalmi ismerősöknek össze kell fogniuk, hogy visszakerülhessenek a civilizációba. Helyzetüket reménytelenebbé teszi, hogy Robin ügyetlenkedése miatt jelzőpisztolyuk egyetlen rakétája kárba vész, ráadásul szemtanúi lesznek egy kalózok által elkövetett gyilkosságnak is, akik nem szeretnének szemtanút hagyni, így a nyomukba erednek.


Az alkotás egy párját ritkítóan szép környezetben játszódó (itt forgatták az 1976-os King Kongot is), könnyed limonádé, melytől a néző pontosan azt kapja, amire számít: egy nem közönséges humorú, ártatlan, nagyobb gyerekek esetében már-már családinak titulálható romantikus kalandfilmet. Igény valószínűleg lenne rájuk, manapság mégsem nagyon születnek efféle, valamilyen speciális helyzet folytán egymás mellé kényszerülő férfi-női párost főszereplővé tévő kalandfilmek. Egy-kettő még biztos akad, de az utóbbi évekből nekem csak a Tom Cruise és Cameron Diaz duettjére épülő Kéjjel-nappal, esetleg még az Angelina Jolie-val és Brad Pitt-tel készült Mr. és Mrs. Smith ugrik be. Az említett elődökhöz hasonlóan a Hat nap, hét éjszaka sem lett volna működőképes, ha a két főszereplő nem illik össze. Az ekkor 55 éves Ford és a 29 éves, a People magazin által az év ötven legszebb nője közé beválasztott Heche karaktere között vibrál a levegő, a mesebeli táj pedig (melybe csupán az ekkor még teljesen ismeretlen Danny Trejo, valamint az Egykoron harcosok voltakban is együtt szereplő Temuera Morrison és Cliff Curtis rondít bele kalózként) a hab a tortán. Ha emlékezetem nem csal, az alkotást annak idején szinkronizáltan mutatták be a mozik, ennek kapcsán pedig ki kell emelni a néhai Végvári Tamás teljesítményét, akinek hangja még a Fordhoz talán jobban hozzánőtt Csernák Jánosénál is jobban passzol tengerentúli kollégájához.


Ford Az ördög maga és Az elnök különgépe után forgatta a produkciót, és ekkoriban is állócsillagként tartották számon. Partnernőjéről ez nem volt elmondható, aki addig olyan alkotásokban játszott kisebb-nagyobb szerepeket, mint a Tudom, mit tettél tavaly nyáron, A tűzhányó vagy épp a Fedőneve: Donnie Brasco. Bár Heche számára a Hat nap, hét éjszakát egy kiugrási lehetőségnek szánták, a színésznőből sosem lett sztár (a film bemutatója környékén a sajtót is csak az Ellen DeGeneresszel folytatott viszonya érdekelte, nem pedig a szerepei), viszont a sorozatok terén, mint például a Bűnös Chicago, a mai napig igen foglalkoztatottnak számít.

Érdekesség, hogy valóban Ford vezette a Hat nap, hét éjszakában látható repülőgépet, mely egyébként ugyanaz, mely az Anthony Hopkins-féle A vadon foglyaiban is felbukkant – mellesleg mindkét produkcióban lezuhant. Gyártója azzal azért vigasztalódhatott, hogy légi szerencsétlenségre csupán a mozgóképek vonatkozásában volt komoly esélye a járgánynak, máskülönben civilben Ford nem birtokolta volna maga is ezt a típust. Nem drámáról van szó, így persze jelentéktelen dologról beszélünk, de bakivadász énem kiszúrt egy trehányságot. Frank az étteremben megmutatja Robinnak a katalógust, hogy hová is vinné kikapcsolódni, s abban szerepel a sziget kedvcsináló fotója is, melyen egy pálmafás partrészlet látható, nyugágyon henyélő turistákkal és egy sétáló párral. Amikor hőseink rövidesen megérkeznek oda, pontosan ugyanezt látjuk, csak épp mozgásban, holott a történetben nem kapott szerepet időutazás…    


FBI-akadémia, Beethoven, Ovizsaru, Ikrek, Szellemirtók és persze a Hat nap, hét éjszaka a közös pont Reitman és Randy Edelman zeneszerző karrierjében. Az eddig több mint száz filmhez aláfestést író Edelman igazi fénykora a kilencvenes évekre tehető, amikor is az elsődlegesen a vígjátékok terepén mozgó alkotó olyan produkciókat jegyzett, mint az Aludj csak, én álmodom vagy A maszk. Emellett azért akadtak más műfajból is felkérései, mint Az ördög háromszöge, a Gettysburg, a Sárkányszív, a Daylight – Alagút a halálba vagy Az utolsó mohikán, ahol az elhúzódó vágás miatt Trevor Jones már meglévő szerzeményei mellé kellett újakat írnia. Napjainkban Edelman már nem számít keresett komponistának, amit az is jól szemléltet, hogy utolsó emlékezetes művét még 2008-ban, A Múmia – A Sárkánycsászár sírja alá írta. A mozikban utoljára 2015-ben tűnt fel a neve a Jennifer Lopez főszereplésével forgatott, másodvonalas A szomszéd fiú stáblistáján, de nem tisztázott, hogy hány százalékban hallottuk az ő és hány százalékban a mellé utólag bevont Nathan Barr szerzeményeit. A kilátás nem mondható túl rózsásnak: mindössze a Lánglovagok folytatása várható a közeljövőben a művésztől, mely azonban csak a tévéképernyőkig fog eljutni.


A Hat nap, hét éjszaka zenéjében lehetősége nyílott több oldalát is megmutatni. Amikor Quinn gépe a levegőben siklik, a Farkasokkal táncoló komponistájának, John Barrynek a legértékesebb műveit idéző, fülbemászó, méltóságteljes szimfonikus muzsika szól. A rendkívül szép "Into the Mist" a tulajdonképpeni főtéma, de akár a repülés motívumának is tekinthetjük. Emellett olyan, szintén nagyon kellemes darabokat lehet felsorolni, mint a "Floating Pontoons", a "Robin", a komoran záruló "Quinn’s Brillians Idea", a "Saying Goodbye", az "End of a Journey" vagy az album instrumentális blokkjának végére pontot tevő, himnikus "Six Days and Seven Nights". Amikor hőseink viharba kerülnek vagy összeakadnak a kalózokkal, a zene feszültebbé válik, és a komponista hol sejtelmesen, hol dinamikus ütemekkel, dobprogramokkal érzékelteti a kalandokat vagy épp azt, hogy a páros élete veszélyben forog ("Crashdance", "Pirates" "Just a Small Snake", "On the Edge"). Általánosságban nézve, a mozgalmasabb szerzeményei esetében Edelman nem a legtökéletesebben szokta vegyíteni a nagyzenekari hangzást a szintetizátorossal, de ezúttal nem érzek nagy problémát, a rá jellemző elektronikus megoldások és a különféle effektek most jól simulnak bele munkájába.

Az egzotikum érzékeltetésére is szükség volt, amit a művész könnyed, laza szerzeményekkel oldott meg, amelyekben olyan jellegzetes hangú ütőhangszerek vagy különleges instrumentumok tűnnek fel, mint a didzseridu, a vibrafon vagy a karibi térséget illúziókeltően megidéző stíldobok, melyek megszólalásakor könnyen feltűnhet lelki szemeink előtt egy pálmafákban dúskáló, csendes-óceáni sziget partja a kéken csillogó víztükörrel. A "Makatea", a "Pink Kawala", a "Fixing the Old Beaver" és a "Lunching with Peacocks" ebben egyaránt komoly segítséget nyújt. A lemezre került szerzemények egyébként nem pontosan követik az elhangzás kronológiáját, így került például a New York-i bevezetőben hallható kedves kis lötyögés ("Subways and Skyscrapers") a CD közepére, de ez egyáltalán nem zavaró.


Két betétdal kapcsolható az alkotáshoz: Bob Marley "Is This Love"-ja zárja az utolsó jelenetet és folyik bele a stáblistába, míg a gitáros-énekes Taj Mahal a "The Calypsonians"-t a filmbeli szálloda bárjában adja elő a turistáknak zenekara élén. A stílusos felvételek (melyek közül csak a második szerepel a soundtracken) mellett a score is stílusosnak nevezhető. Randy Edelman művében a repülés témája és még egy-két hasonlóan szimfonikus jellegű kompozíció igazán emlékezetes lett, a score legmarkánsabb jellemzőjeként viszont az egzotikus hangulatú trackeket lehet megnevezni. E két irányt nézve nagyszerűen teljesített a művész, s noha albumként hallgatva azért összefuthatunk kevésbé emlékezetes szerzeményekkel, csúnyábban fogalmazva töltelékzenékkel is, a jelenetek alatt ezekkel sincs gond. Így hát e tény figyelembe vételével döntöttem úgy, hogy a hét és a nyolc pont közül utóbbit érdemli a score.