Bátor próbálkozás az, ha napjainkban egy stúdió katasztrófafilmmel hozakodik elő, hiszen a zsáner nem éppen sikeres korszakát éli mostanság, holott a 3D és a technikai fejlődés kiváló lehetőséget biztosít az alapvetően látványra és szórakoztatásra koncentráló műfajnál. A kilencvenes években, amikor csúcson voltak e filmek, szinte minden elképzelhető természeti csapást kipipáltak Hollywoodban. Vulkánkitörés (Dante pokla, Tűzhányó), tornádó (Twister), üstökös (Armageddon, Deep Impact), tomboló óceán (Viharzóna), illetve kisebb katasztrófák (Daylight – Alagút a halálba) pusztítottak, majd a kétezres évek elején a jégkorszakot elhozó Holnapután, vagy a Föld középpontjába leásós A mag le is zárta a katasztrófás mozik sikeresebbnek mondható korát. Az elmúlt pár évben egy-két hírmondó bukkant fel csupán, jelezvén, a zsáner nem tűnt el teljesen, bár kiugró sikert aligha tudott felmutatni (Poseidon, 2012). A tavaly bemutatott A vihar magja csúnyácska bukása után pedig valószínűleg senki sem gondolta volna, hogy a Dwayne Johnson főszereplésével készült, túl nagy hype-ot nem is kapó, sablonos történetű, alapjaiban hihetetlen katasztrófát bemutató Törésvonal lesz az év egyik sikerfilmje.


Egy földrengéses katasztrófafilm ötlete még az évtized elején felmerült a New Line Cinema vezetőségében, sőt 2012-ben Brad Peyton személyében a rendezőt is megtalálták, ám a forgatókönyv évekig nem állt össze. Sokszori újraírás után végül a tévés vonalon mozgó Carlton Cuse verziójára mondtak áment a producerek. A sztoriban szinte minden felhasználásra került, ami egy katasztrófafilmben csak felhasználható, ám a sablonosság ellenére sem bosszantó a történet, láthattunk már ennél bántóan pongyolább forgatókönyvön alapuló filmet a műfajon belül.

Ray (Johnson) a Los Angeles-i katasztrófaelhárításnál dolgozó helikopterpilóta és nem mellesleg veterán katona. Családja éppen széthullóban van, felesége (Carla Gugino) új pasijával (Ioan Gruffudd) épp most készül összeköltözni, s lányára (Alexandra Daddario) sem tud annyi időt szánni, mint szeretné. Eközben Lawrence professzor (Paul Giamatti) és csapata egyre aggasztóbb jeleket észlel a Szent András-törésvonal mentén, s csakhamar a Hoover-gáton testközelből is tapasztalhatják bolygónk erőinek munkálkodását. Az óriási földrengésben elpusztuló gát csak az első a katasztrófák sorozatában, hiszen ezt követően a rengések a törésvonal mentén végigvonulva előbb Los Angelest, majd San Franciscót érik el, s teszik romhalmazzá. Raynek előbb feleségét kell kimentenie a kártyavárként összeomló Los Angeles-i felhőkarcolók közül, majd ugyanezt a mutatványt – immáron nemcsak levegőben, hanem földön és vízen bemutatva – a San Franciscóban tartózkodó lányával is be kell mutatnia. A kétórás mozi története ennyiben ki is merül, bár az igazsághoz hozzátartozik még, hogy eközben a tudóscsapat elszánt, az általános iskola hetedik osztályának megfelelő tananyagfelmondását és "lélegzetelállító" tudományos megállapításait is láthatjuk, hallhatjuk. A mozi a faék egyszerűségű története ellenére azonban működik, csak akként kell kezelni, ami. Venni mellé egy nagy adag pattogatott kukoricát, kényelmesen elhelyezkedve hátradőlni a moziszékben, felrakni a 3D-s szemüveget, lévén a térhatás itt tényleg sokat hozzáad az élményhez, s logikát kikapcsolva élvezni, amint egy drabális izomzatú családapa megmenti szeretteit, s eközben Kalifornia állam kettéhasad.


A rendező, Brad Peyton nagy utat járt be, hiszen 2010-ben még csak a Kutyák és macskák: A rusnya macska bosszúja című, hat éven felülieknek nem ajánlott produkciót tudta felmutatni, ám a 2012-es Utazás a rejtélyes szigetre már igen tekintélyes mennyiségű zöldhasút termelt. Ez utóbbi mozi esetünkben azért is érdekes, mivel ennek zenéjét szintén Andrew Lockington komponálta, csakúgy, mint a Törésvonalét. Eddigi művei alapján örülnék, ha elmondhatnám a szerzőről, hogy egyre feljebb lép a hollywoodi ranglétrán, de sajnos továbbra sem tartozik még csak a közepesen foglalkoztatott komponisták közé sem. Pedig a Törésvonal muzsikája amellett, hogy egy élvezetes, modern kalandzene, úgy alázza meg agyonsztárolt zenegyárosok agyonsztárolt kompozícióit, hogy öröm nézni, pontosabban hallgatni. Merthogy Lockington nemes egyszerűséggel a régmúlt nagyzenekari kalandzenéinek stílusát tökélyre fejlesztve vegyítette a napjainkban elvárt, s kétségkívül jogosan elvárt lendületes elektronikus zenei stílusával. A szimfonikus zene és az elektronika filmzenében ennél jobban csak kevésszer keveredett egymással. Az album közepén erre több kiváló példát is hallunk. Dinamikus mixelésükre az "Emma's Rescue" mutat példát, ám az ennek folytatásaként érkező "Escaping the Tower", pláne az ezt követő "Need a News Feed" az elektronika és a nagyzenekar párosításának mintapéldánya. Valahol itt kezdődhetne az ezen stílusú filmzenék jövője. A régmúlt szimfonikus muzsikái és a jelen elektronikus megoldásai tökéletesen megférnek egymás mellett Lockingtonnál, egyik sem nő a másik fölé, igazából nem is kiegészítik egymást, itt egyenrangú részesei a score-nak. Nem tűnik fel, ha egy track tisztán csak számítógéppel előállított hangokból áll, és az sem üt el a többitől, ha csak a szimfonikusok játékát halljuk, ugyanis harmonikusan mosódik egymásba a két stílus. Ehhez pedig kétségkívül az kell, hogy a zeneszerző mindkét területen mutasson jártasságot, Lockington pedig képes arra, hogy az elektronikus zenében újat mutasson, s arra is, hogy érzelemteli, sodró lendületű, megragadó és megmaradó dallamokkal rendelkező zenét írjon. Ugyanakkor hozzátenném, hogy ha a producerek bátrabbak, akkor az elektronikus részeket akár el is hagyathatták volna a szerzővel, mivel érezhetően képes lett volna tisztán szimfonikus muzsikával is tökéletesen megoldani a feladatát – amit manapság csak igen kevesen mondhatnak el magukról.

A Szikraváros vagy a Percy Jackson: Szörnyek tengerével bizonyító Lockington eddigi legkomolyabb megbízásában kétségtelenül szintet is lépett, a korábbiakhoz képest jóval kifinomultabb, összetettebb, technikailag precízebb munkát produkált. A teljes arzenáljukat bevető szimfonikusok mellett különféle zongorák, rengeteg elektronikus sample, szoprán fiú szólóének, kórus, taiko dob, valódi hangszerek torzított hangjai színesítik a score-t. Különösen fontos hangsúlyozni a zene létrehozása során közreműködők közül a hangszerelésért és a karmesteri munkáért felelős Nicholas Dodd nevét, aki szakmája egyik legjobbjaként a minőségi, monumentális hangzású szimfonikus muzsikák egyik letéteményese a filmzenék világában. Leginkább David Arnold munkássága kapcsán ismerhetjük a veterán zenei gurut, s hogy drámai vonalon is jól mozog, azt Mychael Danna több tucat muzsikája bizonyítja. Hangszerelői kézjegyei a Törésvonal score-ján is jól megfigyelhetőek.


Lockington egyik jellegzetessége a témacentrikusság. Nem is arról van szó, hogy rengeteg témával dolgozna, sokkal inkább a főtéma variálását figyelhetjük meg nála, ami mellett természetesen mellékesként több kiegészítő motívum is megfigyelhető. A vezérdallam tökéletesen hozza, amit szerepe szerint hoznia kell. Heroikus, nagy ívű téma ez, mely simán elférne egy nyolcvanas évekbeli John Williams-műben is. Először az album eleji "Main Theme"-ben mutatkozik be, de ez csupán egy vázlat, amely belekúszik ugyan az ember fülébe, ám a fiú szoprán kíséretében és a téma lassúságával együtt még nem emlékezetes. A score-ban folyamatosan fel-felbukkan, néhol igen impozáns tálalásban ("San Francisco", "I'll Bring Her Back", "Stanchion Collapse" vagy a "Resuscitation" fináléja), ám ahhoz, hogy igazi szépségében, teljességében csodálhassuk, a film végéig, konkrétan a stáblistáig várni kell ("San Andreas End Credits"). A főtéma cselekménykövető verzióját a rendkívül dinamikus akciótrack, az "Emma's Rescue" esetében halljuk; hasonszőrű az elektronikus részeit tekintve is dobhártyaszaggató "Stanchion Collapse".

Szomorú változatokkal is szolgál Lockington a "Remembering Mallory" vagy a nyitótétel gyermekénekes hangulatát immáron kórussal visszaidéző "Extinction" esetében, de akár a thrilleres végbe torkolló "Plan B"-t is ide sorolhatjuk. A melléktémák közül is érdemes kiemelni párat, így a családi motívumnak nevezhetőt, mely a főtéma csendesebb variációjával hoz igen meghitt perceket a "Divorce Papers" tételbe, majd a "The Kiss"-be – ezekben az egyébként hősies főmotívum varázslatos transzformáción átesve meghitté változik. A film elején bemutatott mentőakciót kísérő "Natalie's Rescue" eleje a légimentők dallamaként azonosítható, amely bár karakteres, de szerencsére sokat nem használta a szerző, lévén elég hétköznapi, tévés zenéket idéző. A "San Francisco" végén bedobott fanfáros, Michael Kamen-művekre emlékeztető témát ugyanakkor szívesen hallgattam volna többet. Gyakran bukkannak fel Hans Zimmertől ellesett osztinátók, ám azzal, hogy valódi vonósok szolgáltatják ezeket, sokkal izgalmasabb a hangzás, ráadásul rengeteg apró finomsággal fűszerezi meg ezen ritmusos akciótrackeket a szerző, így nem unalmas, ezerszer hallott tempót használó score-ok jutnak a hallgató eszébe ("Blake's Trapped").


A filmhez egy betétdal is tartozik, melyet Sia előadásában hallhatunk, ez a "California Dreamin'", mely egy korrekt feldolgozása a The Mamas & the Papas 1965-ös slágerének. Tökéletesen illik egy nyári popcornmozihoz. A score és a szerző nagy érdeme, hogy az aláfestés többször is főszereplővé lép elő, a drámai részekben is kifejezetten komoly szerepet kap, ám több esetben a látványos, épületrombolós jeleneteknél sem a hangeffektek dominálnak, hanem a muzsika. Sőt több ilyen jelenetnél teljesen eltűnnek a hangok, a score lesz a főszereplő, ami manapság már elképesztően ritka. Érdemes megemlíteni az albumról, hogy az első fele valamivel gyengébb muzsikákat tartalmaz, és ugyan ezek sem rosszak, de a CD felétől érezhetően szintet lép az aláfestés. Számomra nem kétséges, hogy ez Andrew Lockington eddigi legjobb munkája. Az olyan tételek, mint a "Skydive", a "Need a News Feed", a "San Francisco", a "Resuscitation" vagy a "San Andreas End Credits" az év legjobb filmzenéi közé tartoznak. Frissek, élvezetesek, emlékezetesek.