"1969: We Came in Peace" – 1996 nyarán e tétel kíséretében borult lassan árnyékba a Hold, s jelent meg a vásznon a diszkosszerű, bolygónk felé tartó űrhajó. Roland Emmerich egy időálló, nem utolsósorban pedig kultikussá emelkedett mozit hozott össze
val, melyért a mai napig éppúgy rajongok, ahogyan a David Arnold jegyezte kíséretéért. Mindkét vonatkozásában annyiszor volt szerencsém e produkcióhoz, hogy már minden egyes mozzanata a könyökömön jön ki, de továbbra sem tudok ráunni. A kép és a muzsika az első perctől az utolsóig szimbiózisban vannak, s emiatt sajnálom iszonyatosan, hogy a soron következő
után Emmerich teljesítménye hanyatlani kezdett, Arnold helyét pedig üzembiztosan vette át a Harald Kloser-Thomas Wander páros, akikre a húsz évvel később mozikba kerülő folytatást,
t is bízták.
t követően a német származású direktor – amellett, hogy az idegenek általi leigázással fenyegette meg világunkat – bolygónk szinte minden emblematikus épületét elpusztította. Ezzel kapcsolatban leginkább a Fehér Ház felrobbantása ragadt meg a közönségben, ami éppúgy az alkotás szimbolikus elemévé lépett elő, mint a Bill Pullman által alakított Thomas J. Whitmore elnök lelkesítő beszéde, vagy a Will Smith formálta Steven Hiller kapitány monológjai, illetve csipkelődései David Levinsonnal (Jeff Goldblum).
A
Csillagkaput követően Emmerich számára kézenfekvőnek tűnt, hogy a zeneszerzői székbe újfent Arnoldot ültesse, s míg előző együttműködésük aláfestését az európai és az afrikai zenei hangzásvilág házasítása jellemezte, addig
A függetlenség napja score-jának ismérvei a patriotizmus, illetve a rezesekkel erőteljesen megtámogatott akcióstílus lettek. A zene irányvonalának meghatározásakor Arnold nemcsak felnőttként közelítette meg a filmet, hanem igyekezett egy olyan tinédzser szemszögéből is vizsgálni, akinek ez lesz majd az első nagyobb mozis élménye, s mást lát majd bele, mint az idősebb generáció tagjai. Az alkotás egészéből a végső összecsapást megelőző, visszavágásra buzdító elnöki beszédet jelölte meg kulcsfontosságú momentumként, s e köré kezdte felépíteni szerzeményét.
"Ennél a jelenetnél ébredtem rá arra, hogy a zenének egyfajta nemességre van szüksége" – mesélte a komponista, aki hibátlan lelkesítő hangulatot biztosít a "The President's Speech" címre keresztelt tétellel. Ez azonban nemcsak Pullman monológjával karöltve hatásos, hanem önállóan is azt sugallja, hogy tettre készek vagyunk, és csak az adott jelre várunk, hogy cselekedhessünk. Az itt alkalmazott motívumot vette elő akkor is, amikor a karakterek érzéseit kellett érzékeltetnie, ezért ennek variációi csendülnek fel a "Cancelled Leave"-ben, valamint az "Aftermath"-ban, melyek közül utóbbiban egy másik, az űrlények első támadását követő felocsúdás ihlette motívum is felbukkan. Hasonlóan megindító tónusokra építkezik a "Marilyn Found", az "Area 51 / The Big Tamale / Formaldehyde Freak Show" eleje, illetőleg az "El Toro Destroyed" is.
Arnold tisztában volt azzal, hogy a drámai vagy éppen fennkölt pillanatok lágyabb igényű megközelítése mellett nem egy klisékből építkező, szimpla akciózenére van szükség, hanem valami olyasmire, ami még markánsabbá varázsolja a robbanások tömkelegével teletűzdelt, folyamatosan pörgő akciójeleneteket. Ennek eredményeként rendkívül nagy szerephez juttatta a pátoszosságot (ezzel párhuzamosan pedig a trombitaszólók garmadáját is), de szerencsére nem esett át velük a ló túlsó oldalára, nem lépett rá a giccsesség felé vezető útra. A szerző mindezen felül azt is igyekezett szem előtt tartani, hogy művében mindegyik fontosabb szereplőt érzékeltesse valamilyen úton-módon – ezt nem minden esetben önálló téma bevetésével oldotta meg, hanem inkább a főbb motívumok áthangszerelésével. Így az Egyesült Államok elnöke (a már említett "The President's Speech" mellett a "The Death of Marilyn / Dad's A Genius" felvezetése köthető hozzá), a Randy Quaid által alakított iszákos pilóta, Russell Casse (a "Mysto Bridge / Satellite Collision / Destroyers Disengage / Russell Casse - Pilot" tétel utolsó része, illetve a "Hide! / Russell's Packin' / The Day We Fight Back" ad neki hős veterán textúrát), valamint a csatába induló vadászpilóták éppúgy rendelkeznek saját hangvételű megközelítéssel, mint Hiller kapitány: "Az ő témája egyszerű, romantikus, ugyanakkor nemes is" – írta körül Arnold, aki jellemzését a "Cancelled Leave"-ben és a "Wedding"-ben fordította dallamokra.
Az idegenek ezzel szemben nem kaptak külön antihős-motívumot, mely döntését Arnold eképpen indokolta:
"Ha feltűnik egy földönkívüli, akkor az rosszfiúként jelenik meg az olvasatunkban, így kellene neki egy téma. De A függetlenség napjá
ban ezerszámra vannak, s mindannyian ugyanolyanok: személyiség nélküliek. Bolygóról bolygóra járnak, és fajfenntartásuk érdekében pusztulást hagynak maguk után. Ők nem jók vagy rosszak. Azt teszik a Földdel, amit a hangyák a konyhánkkal." Ennek megfelelően a komponista csupán az idegenek közeledtére, illetve a jelenlétükből eredő fenyegetettségre fektetett hangsúlyt egy elsősorban mélyen megszólaló fúvósokra és havasi kürtökre támaszkodó lassú, nehézkes motívummal, melyet helyenként vészjósló kórussal, s olyan taiko, illetve afrikai jum-jum dobszólókkal tűzdelt meg, ami egyezik a "halál" szó morzekódjával. Erre támaszkodnak többek között a "Mysto Bridge / Satellite Collision / Destroyers Disengage / Russell Casse - Pilot", a "First Sighting / AWAC Attack" és a "The Darkest Day" trió felvezetései, valamint a "1969: We Came in Peace" – "Slimey Wakes Up" duó, ám ezek csak a főbb momentumok, hiszen rövidebb időre számtalan akciótételben felbukkannak az idegenek dallamai.
Ugyan a muzsika egésze zseniálisra sikeredett, legemlékezetesebb, legmarkánsabb tételeivé - a stáblistát kísérő, a muzsika összes jelentős momentumát magában foglaló "End Credits" mellett – az olyan akciódarabok váltak, mint a "Firestorm", a "Base Attack", a "The Launch Tunnel / Mutha Ship / Virus Uploaded", a "Hide! / Russell's Packin' / The Day We Fight Back", illetőleg a "Jolly Roger". Eme rendkívül energikus dallamok életre keltése minden bizonnyal igencsak próbára tette a muzsikusokat, akik három stúdióban (Sony Scoring, Todd AO, Signet Studios), öt nap alatt játszották fel a művet. A szimfonikusok mellett egy negyvenhat fős kórust is bevontak a munkálatokba, annál a jelenetnél ugyanis, ahol Hiller kapitány és felesége ráébrednek, hogy az idegenek támadását követően minden odalett ("Aftermath"), Arnold túl kevésnek érezte zenéjét, így kórussal tette még érzelmesebbé, fájdalmasabbá. A felvételek során módosításokat eszközöltek többek között a nyitányon is, amelyet Emmerich kérésére változtatott meg a komponista, a rendező ugyanis túl korainak tartotta a fenyegetettség mértékének ilyen direkt módon történő érzékeltetését. E darabbal kapcsolatosan később is történtek variálások, a filmmel párhuzamosan megjelentetett RCA-korongra ugyanis az Arnold-féle verzió került fel, amelyet aztán az utánnyomásokkor már a produkcióban elhangzó változatra cseréltek. A jelentősebb zenei átdolgozások közé tartozik még azon eset, amikor a Randy Quaid által alakított veterán pilótával kapcsolatban Devlinék végül úgy döntöttek, hogy nem a kisgépével, hanem vadászrepülővel veszi fel a harcot az idegenekkel szemben, s az így módosult jelenet természetesen egy átdolgozott zenével ("Hide! / Russell's Packin' / The Day We Fight Back") kellett, hogy párosuljon.
Arnold számára e projekt nemcsak hírnevet, illetve BMI- és Grammy-díjat hozott, hanem egy érdekes mellékszálat is: a forgatáson töltött napok során barátságot kötött Goldblummal, aki elsősorban színészként ismert, ám köztudott róla, hogy remek jazz-zongorista is. Így Arnold meghívta magához Londonba, hogy az általa producerelt David McAlmont-dalhoz, a "Don't Go to Strangers"-hez járuljon hozzá játékával.
A függetlenség napja aláfestése anno olyannyira megfogott, hogy az első filmzenealbumaim egyike az RCA Victor / BMG Classics által megjelentetett korong lett. Ám bármennyire is kedveltem az arra felkerült ötvenpercnyi score-t (melynek tracklistája valamilyen elvetemült ötlet eredményeként kizárólag a korongon olvasható), mindig hiányérzetem volt a lemaradt tételek okán. 2010-ben szerencsére ez szertefoszlott, a La-La Land Records ugyanis megjelentette a teljes zenei anyagot (a valamivel több mint két órából a film alatt felcsendülő muzsika száz percet tesz ki), amelyre rögtön lecsaptam, s azóta csak ezt a verziót hallgatom.
Írásunk a bővített albumról készült, a Spotify-on azonban csak az RCA Victor / BMG Classics változata érhető el.