2007 fantasytermésének utolsó gyümölcse Az arany iránytű, amely Philip Pullman Az Úr sötét anyagai című regénysorozatának első kötete, az Északi fény alapján készült, Chris Weitz (Egy fiúról) rendezésében. Bár jelen esetben egy trilógiáról beszélhetünk, e pillanatban a széria sorsa még annak ellenére is kérdéses, hogy napjainkban ez a műfaj reneszánszát éli, hiszen nem mindegyik vállalkozás aratott osztatlan sikert (lásd az Eragon, az Ébredő sötétség vagy a Csillagpor esetét – utóbbit sajnálom, mert jó mozinak tartom). Éppen ezért egyes hírek szerint a New Line Cinema amellett, hogy megbízást adott Hossein Amini forgatókönyvírónak a második kötet, A titokzatos kés adaptációjának elkészítésére, attól teszi függővé a folytatást, hogy az első rész milyen fogadtatásban részesül. Döntésük érdekessége, hogy a műfaj egyik legsikeresebb szériáját, A Gyűrűk Ura-trilógiát éppen ők forgatták le, s jelen könyvek megfilmesítésének jogát is a Frodóékkal elért anyagi és kritikai sikereken felbuzdulva vásárolták meg 2002 februárjában – tehát nem egy, a témában járatlan csapat lépdel előre ily megfontoltan. Az eddig ismert bevételi adatok alapján nem biztos, hogy a kis Lyra (Dakota Blue Richards) és segítőinek északi-sarki küldetése tovább folytatódik a mozivásznakon, melynek eredménye egy meglehetősen csonka történet lesz, hiszen a film lezárása egyértelműen folytatásért kiált.


Eddig a tárgyilagosság, s most jöjjön egy kis kitérő, de előre jelezném, hogy ezzel a bekezdéssel nem a fantasy filmek kedvelőinek magamra haragítása a célom, csupán saját véleményem ismertetése, ugyanis Az arany iránytű megtekintése után nálam egy időre betelt a pohár. Idén közel annyi ilyen film került a mozikba, mint ahány hónap volt az évben, s már lassan kételkedem abban, hogy ennyi – ahogy hirdetni szokták – "nagysikerű könyv" létezik ebben a műfajban. Annak idején a Harry Potter- és A Gyűrűk Ura-szériák elérték, hogy ismét felfigyeljünk a műfajra, ám azóta oly mértékben megszaporodtak ezek a produkciók, hogy ma akár tömeggyártásról is beszélhetünk (lassan már akkor is ráerőltetik mindezeket a nézőkre, ha ők már nem feltétlenül igénylik ezt ilyen mennyiségben), melynek eredményeként a műfaj csakhamar elsablonosodik. Ez nem egy akciófilm vagy vígjáték, hogy büntetlenül lehessen zúdítani őket a közönségre, hanem egy önálló kultúrával rendelkező, kifinomult, fantáziadús irányzat, melynek varázsát pont ezzel a fajta üzletpolitikával lehet megölni. Ezzel párhuzamosan egyre inkább zavaróvá válik az azonos gerincen futó történetek sokasága: többnyire egy kissé szeleburdi és / vagy a nevelőivel szembeszálló főhősről szólnak, aki átlagos gyermeknek tartja magát, körülötte azonban mindenki rébuszokban beszél róla, és lebegteti előtte a "te vagy a kiválasztott", illetve a "veled teljesedik be a jóslat" szövegeket, míg olyan kalandba nem keveredik, ahol megannyi titokzatos segítővel karöltve száll szembe a Gonosszal.

A film zenéjét az Ellenséges vágyak című koprodukciós romantikus dráma aláfestéséért nemrégiben Tajpejben Golden Horse-díjjal jutalmazott Alexandre Desplat (Leány gyöngy fülbevalóval, Színes fátyol) készítette el, kinek pályafutása során ez az első ilyen jellegű megbízatása, amivel saját bevallása szerint egy régi álma vált valóra, ugyanis gyermekkora óta szeretett volna hollywoodi kalandfilmhez score-t írni. Az pedig, hogy első ilyen szerződése rögtön egy trilógiához szólította, külön örömmel töltötte el, hiszen ezáltal nem egy, hanem mindjárt három filmet kellett zenéjével átfognia, ahol bár a főbb karakterek végig megmaradnak, jellemük a cselekmények előrehaladtával folyamatosan formálódik, amit úgy kell művével (legfőképpen a szereplők témáival) nyomon követnie, hogy annak végeredménye egy olyan egész legyen, mint amilyen például A Gyűrűk Ura aláfestése is. Ez a folyamatosság kezdődik el Az arany iránytűben, melynek egyik eredménye (ami sajnos hátrányként is jelentkezik), hogy a filmzenealbum hallgatása során nemegyszer csendülnek fel úgy motívumok, hogy aztán rövidesen befejeződnek, s a hátralévő időben sem bontakozódnak ki bővebben. A szerző elképzelése szerint összesen tizenhárom témán (ezek nem mindegyike található meg itt: az aeronauta témáját például már megírta, ám végül nem használta fel ehhez a filmhez) keresztül építené fel epikus szerzeményét, ami a vállalkozás egészét tekintve egyáltalán nem sok. Desplat ezen elgondolása előtt tisztelettel hajtok fejet (még ha az album hallgatásakor ezáltal úgy tűnhet, mintha képtelen lenne egy rendes téma kibontására, csupán csapongani tud közöttük), probléma akkor lesz belőle, ha a stúdió berekeszti a projektet, s neki nem lesz lehetősége megmutatni, miként képzelte el zeneileg Az Úr sötét anyagai-trilógiát.


Bár a filmzenealbum tracklistája nem követi kronologikusan az eseményeket, sok eltérést nem mutat a miénkével párhuzamos világ Angliájában élő Lyra és daimonja (ami a lány világában az emberek lelke állat formájában) útjával, melyet segítőik (mint például Iorek Byrnison, a páncélos medve, Lee Scoresby aeronauta vagy Serafina Pekkala, a boszorkányok királynője) éppúgy szegélyezik, mint ellenségeinek (a magisztériumi tagok, és a Nicole Kidman által alakított Marisa Coulter) ármánykodásai. A tömérdek témadarab közül a nyitányban ("The Golden Compass") kissé melankolikusan felcsendülő arany iránytű-motívum emelkedik ki igazán, hogy aztán az album, és Lyra barátjáért, Billyért folytatott, számtalan kalanddal tarkított mentőakciójának gerincét képezze. Az őt követő "Sky Ferry" (melyben pár pillanat erejéig felcsendül a gonosz Marisa témája is, ami később a "Mrs. Coulter"-ben hallható teljes pompájában) játékos dallamai éppúgy tökéletesen illeszkednek a film képi világához, mint a három barát játékát alátámasztó "Lyra, Roger and Billy" című tétel.

Desplat szerzeményében olyan különleges hangszerek is helyet kaptak, mint a tibeti hangtálak, a gongok, a vibrafonok, a cimbalom, az elektronikus és mongol csellók vagy a cimbalom (ez utóbbi kettő hangjára, továbbá a szaxofonra épül például a gyiptusok témája, amely a "Lyra Escapes"-ben és a "Lord Faa, King of the Gyptians"-ban egyaránt felcsendül). Ezen hangszerek mellett a szimfonikusok játékát kórus is tarkítja, melynek tagjai kizárólag férfiakból, valamint kisfiúkból állnak. Különféle hangtartományú előadásuk egyik legérdekesebb eredménye akkor figyelhető meg, amikor Iorek és Lyra a felettük elrepülő boszorkányokat nézik (ez a zenerészlet a "Riding Iorek"-ben található), ezalatt ugyanis a gyerekek énekhangja leginkább a nőkére hasonlít.


A kiadvány legösszetettebb részét a "Ragnar Sturlusson"–"Ice Bear Combat"–"Iorek's Victory" képezik: ez a remek ívvel rendelkező tízperces szvit Iorek régi birodalmába történő visszatérését, valamint a jelenlegi királlyal, Ragnarral folytatott egyenlőtlen küzdelem során elvesztett uralmának visszanyerését hivatott alátámasztani. Ragnar palotájába érvén Desplat zongoradallamokkal vezeti fel Lyra cselszövését, melynek köszönhetően kiszabadul a király karmai közül, s egyúttal megalkuszik egy párbajra is, amiben Iorek visszaszerezheti becsületét. Ennek felvezetésére a szerző hat zongorát használt, melyek együttes játéka a "Ragnar Sturlusson" című tétel elején hallható – ez a megoldás egyébként egyike volt Desplat azon ötleteinek, amiket még a projekt elején vetett fel a rendezőnek. A két hatalmas testű állat összecsapását egy nagyobb volumenű akciótéma ("Ice Bear Combat") támasztja alá, amely végül a diadalt szimbolizáló dallamokba torkollik ("Iorek's Victory"). Az ármányt (mint például a "The Magisterium") és kalandot illusztráló dallamok között nem ez az egyetlen hosszabb lélegzetvételű dinamikus track: a "Samoyed Attack", illetve a film végi harcjelenetet kísérő "Battle with the Tartars" szintén energikus muzsikák, ám az album egészét tekintve a komponista művére nem ezek a jellemzőek. A stáblista alatt is hallható "Lyra" című dal zárja a korongot, ami már csak akkor okozna nagyobb örömöt, ha lemaradt volna az albumról, ugyanis eléggé butuskára sikerült.


Alexandre Desplat kalandzenéje már elsőre is elnyerte tetszésemet, kerek egésszé azonban csak a film megtekintése után vált. A magam részéről örülök ennek, és egyúttal gratulálok neki amiatt, hogy zeneileg ennyire előrelátó volt. Nagyon jó dolognak tartom, még ha pont emiatt van elég nagy esély arra, hogy ez a szerzemény nem válik népszerűvé, hiszen a "félbehagyott motívumokat" senki sem díjazza igazán – bár ezt egy rövidebb, gondosan megválogatott tételösszeállítással rendelkező score megjelentetése némileg leplezte volna. Sajnálni fogom, ha nem derül ki, mivé fejlődnek ezek a témák, de be kell látnom, hogy erre nagy esély van, hiszen az újabb film elkészítését magam is kizárólag ezen kíváncsiságom okán szorgalmaznám...