Az előző rész gyerekbetegségéből, vagyis a túlzott meseszerűségből szerencsére sikeresen kigyógyult a második Potter-film. A készítők a Harry Potter és a bölcsek kövével még csak tapogatóztak, mondhatni, a biztosra mentek, ebből kifolyólag csak egy sablonos, könnyű kis mozi született. A Harry Potter és a titkok kamrája azonban elindította a sorozatot a komolyabb hangvétel felé, ami egyrészt a látványvilág realistább kidolgozásában, de még inkább a félelmetesebb jelenetek beemelésében mutatkozott meg. Így a második rész már bátran be merte vállalni a gyerekfilmek mércéjével mérve horrorisztikus elemeket, mint amilyen az óriáspókok támadása volt – persze a történet sötét oldala csak a következő részek esetében teljesedett ki igazán. Harry lelkivilága precízebb kidolgozást kapott, a sztori is lényegesen mélyebb lett, és mindezt az alakítások terén nagyot fejlődő gyerekszínészek is segítették. A rendező maradt az előzményt is levezénylő Chris Columbus, a színészgárda sem nagyon változott, mindössze Kenneth Branagh érkezett, mint nagyobb név. Lényeges változás volt viszont az, amit a látvány terén elértek az alkotók, ugyanis az előző film egyik fő problémája ebben rejlett. A fejlődés már a kezdő jeleneteknél észrevehető, hiszen a házimanó vagy a repülő autó megjelenítése nagyon profi munka lett, és ebből a későbbiekben sem ad lejjebb a film. A versenytársként felfogható A Gyűrűk Ura-trilógia magas szintű vizuális effektjei a varázslótanonc filmjeihez trükköket szállító ILM céget is jól láthatóan színvonalasabb munkára serkentették – ezáltal a Harry Potter és a titkok kamrája sokkal élvezetesebb mozi lett elődjénél.


Harry második, a Roxfortban töltött tanéve sem unalmasabb az elsőnél, mivel a bonyodalmak már az iskolába való eljutással megkezdődnek. Vonat helyett egy repülő autóval érkezik meg a kastélyba, ráadásul egy nem túl barátságos fán sikerül a landolás. Az új tantárgyak és tanárok megismerése után csakhamar kiderül, hogy mitől is óvta őt a film elején felbukkanó, nagy kalamajkát okozó házimanó, Dobby. Valaki ugyanis kinyitja a titkok kamráját, és az abból előtörő szörny a mugli szülőkkel rendelkező nebulók között kisebb mészárlást végez, ami abban teljesedik ki, hogy a megtámadott "szürkevérű" gyerekek kővé dermednek. Harry számára a rejtély és a veszély most sem okoz problémát, arra azonban, amit a titkok kamrájában talál, még ő sincs felkészülve.

Rögtön a zene bemutatásának kezdetén meg kell említeni egy érdekességet a művel kapcsolatban, ez pedig nem más, mint William Ross személye. Mivel John Williams arra az évre kissé túlvállalta magát, ezért nem volt ideje, hogy minden munkafázist elvégezzen, emiatt került a képbe Ross. A stáblistán karmesterként és a zene adaptálójaként találkozunk a nevével, ráadásul a kiemelt alkotók között, rögtön Williams neve után, illetve ugyanez a titulus olvasható az album címlapjának borítóján is. Ebből egyértelműen következik, hogy nem kis feladatok elvégzése volt rábízva, tehát feltételezhető, hogy a score elkészültében jóval komolyabb feladatot látott el, mint egy szimpla kiegészítőzene-szerző. Ugyanakkor ennél többet nem lehet tudni, így azt sem, hogy hol végződik Williams alkotása, és mi az, ami már Rosst dicséri. Ez nem szerencsés, hiszen lehet, hogy bizonyos momentumokat a nagyobb nevű komponistának tulajdonítunk, holott nem is volt sok köze hozzájuk, de bizonyos tételek esetében azért lehet sejteni, hogy mik azok, amik inkább Rosshoz köthetők – viszont tiszta képet erről a szokatlan felállásról sajnos nem tudunk. Bár több helyen találni a furcsa kollaborációról információt, azonban ezek néha egymásnak is ellentmondanak, így én nem is mélyednék el e téma boncolgatásában, mert a helyzetet egyértelműen átlátni nem lehet. Leginkább az a verzió valószínűsíthető, hogy a Williams által megírt zenei anyagot Ross igazította hozzá az egyes jelenetekhez, ezáltal pedig saját elképzelései is beleszövődtek a score-ba.


A képek alatt a muzsika sokszor elveszik, és korántsem olyan jó, mint a CD-re felkerült anyag. Tovább nehezíti a mű reális értékelését, hogy az előző részhez hasonlóan a korongra ebben az esetben is felkerültek olyan tételek, amelyeket csak inspirált a film, ugyanakkor abban nem hangzanak el – vagy ha igen, más formában. A főcím, csakúgy mint az első rész esetében, itt is a felhők közül bújik elő, alatta hallható a jól ismert főtéma, mely itt a "Prologue: Book II and The Escape from the Dursleys" címet viseli – ám sok újdonságot nem tartalmaz. A tételben a főtéma rögtön átkötődik a Harry mostohaszüleitől való kiszabadításának jelenete alatt hallható zenébe, ettől kicsit olyan lesz a track, mint a Star Wars-zenék esetében a nyitótételek, amelyek a jól ismert vezérdallammal indítanak, majd hirtelen átváltanak az adott filmhez köthető aláfestésre.

A trackek nem időrendben követik egymást, így az új témákat rögtön megkapjuk az CD elején, olyanokat is, melyek a filmben csak nagyon későn bukkannak fel, vagy egyáltalán el sem hangzanak. Az albumról a rajongók kedvence (érthetően) a "Fawkes the Phoenix", mely Dumbledore főnixmadarához kapcsolódik, az album legszebb tétele kétségkívül ez. Fokozatosan bontakozik ki benne egy olyan méltóságteljes hangzás, mely a további Potter-filmekben is gyakran visszaköszön, és tény, hogy ez a stílus sokkal jobban is illik a sorozathoz, mint az előző részhez kidolgozott. Új témát rejt a "The Chamber of Secrets" is, pontosabban a Hedwig-téma alapos átértelmezését hallhatjuk.

Gilderoy Lockhart személyében új sötét varázslatok kivédése tanár érkezik a Roxfortba. A piperkőc, öntelt, bálványozott figura a személyiségéhez illő zenei megjelenítést kapott, ezt a nevével azonos trackben hallhatjuk. A "The Flying Car" tipikus Williams-zene, a szerző szinte minden jellegzetességével felruházta, a csicsergő fafúvósok, a harsogó rezesek és a gyors ütemet diktáló vonósok játéka egyértelműen beazonosítja őt. Ebben is (csakúgy, mint az album nagy részében) a Hedwig-téma variálódik, azonban szerencsére az első film zenéjétől sokkal eltérőbben, mivel izgalmasabbá, színesebbé tudta tenni Williams a mozi főtémáját – erre hallunk még példát többek között a "Polyjuice Potion"-ben is.


A Dobbyt kísérő motívum ("Dobby the House Elf") egyesíti a második részre kidolgozott főnixtémát és a jól ismert vezérdallamot, ez azonban gyakorlatilag elvész, mivel nemcsak e filmet tekintve, de a teljes sorozatban is csak itt hallhatjuk – igazán kár érte. A "Knockturn Alley"-ben és az "Introducing Colin"-ben némileg az első rész reneszánsz hangzását eleveníti fel az album, itt azonban sokkal jobbnak tűnik ez a régies hangzás, mint a Harry Potter és a bölcsek kövében. Természetesen kevésbé sikerült tételek itt is akadnak, ilyen a "Cakes for Crabbe and Goyle", mely egyszerű vígjátéki mivolta miatt nem nyerte el a tetszésem. De megemlíthető a "Moaning Myrtle" is, mint nem jó track, ez a filmben fontos szerepet betöltő Hisztis Mirtill dallama lenne, de csak erőltetett főtémautánzat lett. A sötétebb jelenetek a zenében is megmutatkoznak: ilyen tétel a "The Dueling Club" vagy a "Meeting Tom Riddle", mely az első film zenéjében kissé sutára sikerült gonoszmotívumért kárpótol, bár itt sem sikerült Harry ellenfelének igazán emlékezetes témát kreálni, de amikor kórussal keveredve szólal meg a tétel végén, az azért eléggé félelmetes.

Williamsről szokás mondani, hogy stílusa nem igazán fejlődött, illetve, hogy ő maga sem volt képes lépést tartani a korral, vagyis zenéje régimódi. Ezzel a megállapítással némileg lehet azonosulni, azonban az évtized elején született aláfestései jelentős részében sok újdonságot vonultatott fel a szerző. Gondolok itt az A.I. – Mesterséges értelemnek, a Különvéleménynek, a Star Wars második és harmadik részének vagy a Világok harcának a korai Williams-művektől nagyban eltérő megoldásaira. Ilyen újszerű elemeket a második Harry Potter-film aláfestése is tartalmaz, például az óriáspókok támadása alá született ilyesféle tétel: ez a "The Spiders", melyet a közepén belépő üstdobok tesznek igazán különlegessé. A pókszörnnyel, Aragoggal való találkozás ("Meeting Aragog") is nem megszokott Williams-megoldásokat tartalmaz, sejtelmes, horrorisztikus hangjai a képek alatt is hatásosak. A Harry Potter és a bölcsek kövében ismerhettük meg a láthatatlanná tévő leplet, mely egy ambientes hangzású témát is kapott, és bár ebben a filmben is többször felhangzik, az albumra már nem került rá. A végső összecsapás alá ismét egy Williamshez méltó nagyzenekari aláfestés született, ebben a The London Voices tagjai erősítik a gyakori dinamikai váltásokkal megszólaló The London Symphony Orchestrát, melyre ezen zene esetében sem lehet panaszunk. Levezetésnek kapunk két tételt, melyek egyike ("Reunion of Friends") a szokásos évzárós jelenet alá született, míg a másik a végefőcím alatt hallható. Ez a "Harry's Wondrous World", mely az első részből lehet ismerős, lévén szinte egy az egyben ugyanez hallható abban is (igaz, nem a stáblista alatt, de ugyanezzel a címmel).


Egyértelműen jobban sikerült score született a második Harry Potter-kaland alá, mint amilyen az elsőhöz, a történet komolyabbá és komorabbá válása sokkal magasabb szintű muzsikát csalt ki Williamsből. A score-t a nagyobb díjak, jelölések szinte teljesen elkerülték, ami feltehetőleg a zene körüli furcsa kollaboráció számlájára írható. Azonban a Maestro itt még korántsem fedte fel minden ötletét Harryvel kapcsolatban, ugyanis a harmadik rész alá a korábbiakat is felülmúló aláfestést produkált.