Amikor úgy szakad, mintha dézsából öntenék, s az összefüggő felhők láttán szemernyi esély sincs arra, hogy elálljon az eső, jobban teszi az ember, ha otthonába húzódik. A folyó mentén elterülő álmos kisváros lakói sem tesznek másként, ám akadnak olyan munkakörök, feladatok, melyeket nem befolyásolhat az időjárás. Ezek egyike a pénzszállítás, így mikor Tomnak (Christian Slater) és kollégájának át kell szállítania pár köteg zöldhasút a szomszéd városba, nem hivatkozhatnak az időjárásra, a gátszakadás veszélye miatt elrendelt kijárási tilalom pedig pont kapóra jön Jimnek (Morgan Freeman) és csapatának a furgon megtámadásához. Tervük azonban balul sül el: a szakmában ifjoncnak számító Tom a pénz és életének védelme érdekében kereket old a rablás során. Így veszi kezdetét az egész estés macska-egér játék, melybe rövid időn belül a helyi rendőrörs kapzsi tagjai is (élükön Randy Quaiddel) bekapcsolódnak.


A pancsolós akciófilm folyamatos pörgéséhez nagyban hozzájárul Graham Yost forgatókönyvíró, aki tollával olyan filmek történeteit vetette már papírra, mint a Féktelenül vagy a Rés a pajzson. Mielőtt Mikael Salomon elfoglalta volna helyét egy, a rendező számára fenntartott stégen, a poszt betöltésére John Woo neve is felmerült. Attól függetlenül, hogy az ázsiai származású akciómágus nem vett részt a produkcióban, egy folyamatosan pergő mozi született, melyből a hősök és a gonoszok mellől – a kisgyermekek és a kutyák hiányában – az örökké bajba kerülő, idegesítő női karakter (Minnie Driver) sem hiányzik. Az eredetileg Az áradás címet viselő alkotás egyik érdekessége, hogy itt használták fel a filmtörténet addigi legnagyobb festett hátterét, ami kellően eredetinek tűnik az öntözőberendezéseknek köszönhetően folyamatossá vált esőfüggöny mögött.

Míg Slater, Freeman és Quaid a vízzel teli díszletvárosban átvitt értelemben és szó szerint is a pénzükért szaladtak, addig Christopher Young komponista az üres kottalapok felett ülve azon törte a fejét, hogyan és mivel debütáljon akciózeneszerzőként. Az addig jobbára horrorokhoz, thrillerekhez kapcsolható művész ugyan egy-két hajkurászós témát már szerzett az imént említett műfajokon belül (gondolok itt A lény autós üldözéses jelenete alatt hallható briliáns muzsikára, de példálózhatnék a Gyilkosság a Fehér Házban egyes pillanataival is), ám ilyen műfajú filmhez most szerződtették először. "Amikor felkértek, tudták, hogy korábban egyetlen olyan zenét sem írtam, amit temp score-ként használhattunk volna ehhez a filmhez" – emlékezett vissza a szerző.


Mindamellett, hogy a hangszerelés során Young a nem csekély létszámú zenekarba egy egész arzenálnyi fúvós- (három trombita, három harsona, tubák, nyolc vadászkürt és még sorolhatnánk) és ütőhangszert (ezek mennyiségét hűen tükrözi a tény, miszerint megszólaltatásukhoz hat ember szükségeltetett) vetett be, ő és a film alkotói egyaránt szerettek volna egy, a tipikus közép-amerikai kisvárosok hangulatát tükröző hangszert is hallani a zenében. Az instrumentális művet először gitárjátékkal próbálták színesíteni (ahogyan Hans Zimmer is tette az 1996-os Rés a pajzson esetében), ám akármilyen jól is pengette a húrokat Pete Anderson, nem tudta maradéktalanul meggyőzni vele Youngékat. Ezt követően került a képbe Jean "Toots" Thielemans és a blueszenékben előszeretettel használt chromatic harmonika: "Ez a hangszer járult hozzá a score "vidékies" hangulatához" – mesélte a komponista. A kezdeti tapogatózásokat követően 1997 őszének végén Pete Anthony vezényletével az angliai Middlesex városkában található CTS stúdióban, a The London Metropolitan Orchestra közreműködésével felcsendült Christopher Young első nonstop akciózenéje.

A "Hard Rain (Main Title)"-lel kezdődő score az első pillanattól kezdve olyan érzéssel tölti el hallgatóját, mintha szerzője világéletében ebben a műfajban tevékenykedett volna. A némiképp visszafogott, gondosan kidolgozott tétel során megismerkedhetünk a víz témájával, melynek előadásáért a hangszerelés ismertetése során már kiemelt nyolc vadászkürt felelős. S miután a komponista úgy ítélte meg, hogy a szereplők többségének jelleme túl felszínes és pénzorientált, nem tartotta érdemesnek külön témát írni számukra, inkább úgy döntött, két meghatározó motívummal kíséri nyomon az eseményeket. Az egyik ilyen az imént emlegetett víztéma (amelynek a munkafázis során a "Don't Miss with Mother Nature" címet adták), a másik a Morgan Freemannek és csapatának szánt "bad guys theme", amelyhez a chromatic harmonika hangját használták fel. Ezek köré épül tehát Young score-ja, ahol a tételeket a szintetizátoros shaker által diktált ütem szinte folyamatos, változó tempójú jelenléte fűzi össze. Az így létrejött dallamoknak köszönhetően a "The Jet Ski Chase (Part 1)"-tól kezdve egy percig sem lesz nyugtunk. Sajnos az üldözések és menekülések során (a film közepe táján) olyan dallam is felcsendül, mely évekkel ezelőtt már hallható volt James Horner A bolygó neve: Halálhoz készült score-jában; az albumon ezeket a részeket a "The Jail Cell (Part I)"-ben hallhatjuk. Arra gondolok, hogy talán temp score-nak használhatták Horner munkáját, és az ott hallottak vagy megmaradtak Young fejében, vagy a készítők kérték tőle a hasonló motívumok szerepeltetését.


A mű egészén érződik, hogy a komponista nem fukarkodott a létszámon a zenekar tagjainak összeállítása során, kiknek játékát utólag szintetizátoros hangzással is alátámasztotta. A produkcióban akadnak olyan jelenetsorok is, ahol a látottakat Young a horror műfajából ismert megoldásokkal festette alá (a korongon ezeket a "The Cow", a "The Rain", illetve a "The Roof" tételek képviselik), amelyek remekül beleolvadnak az összképbe. Ezenkívül tovább színesíti művét, hogy a vonós- és fúvósszekciók, illetve az ütősök erőteljes játékát olykor zongoraszólamokkal töri meg – ahogyan a "The Jet Ski Chase (Part 2)" esetében is. A már megismert motívumok fantáziadús variálására pedig a "The Church Chase (Part 1)"-t tudnám példának felhozni, ahol a víz témáját először könnyed akciózenével ötvözi, amelyet aztán szintetizátoros zongoraimitációval alátámasztva játszat tovább. Ezzel megalkotta az album legzseniálisabb tételeinek egyikét.

Az akciójelenetek folyamatossága miatt a score tempója sem pihen sokat: olykor lelassul, fenyegetővé válik, sőt pár hangjegy erejéig még szomorkodik is, ám ez mind-mind a folyamatos stressz velejáróinak tükörképe. Az utolsó adrenalinadagról a "Jim Saves the Day" és az "Over the Rooftop" kettős gondoskodik, s amilyen határozottan indít az album, olyan hirtelen is ér véget. Zárásként a stáblista alatt hallható, a Jars of Clay által előadott "Flood" című betétdal szolgál, amely a lazább rock csoportjába tartozik.


Christopher Young sikeresen szállt szembe a természet erejével, valamint az emberi kapzsisággal, aminek eredményeként nevét akciózeneszerzőként is jegyzik már (ezt később olyan műveivel támasztotta alá, mint a Briliáns csapda, A mag vagy a Kardhal aláfestése). Tény viszont, hogy aki nem tudja elviselni a folyamatos, ízlésesen túlpörgetett nagyzenekari játékot, annak az album a vége felé haladva egyre laposabbnak tűnik majd, ebből adódóan a lemezt főként a gyors ritmusok megszállottjainak ajánlom. Sajnos azonban ez a kiadvány is az out of print kategóriába tartozik, így csupán kitartó kutatómunka árán lehet hozzájutni. A Milan Records előszeretettel készít kis példányszámú kiadásokat, aminek következményeként albumai záros határidőn belül eltűnnek a boltok polcairól. Erre a sorsra ítéltetett a Vízözön soundtrackje is, így jobbára már csak aukciós oldalakról lehet beszerezni, vagy – ahogyan én is tettem – külföldi használt-CD üzletekből. Előfordulhat ugyan, hogy itthon is találkozunk vele, ám nekem az elmúlt évek során egyszer sem volt ilyen szerencsém. A rosszfiúk elől menekülő Slaterrel nyitó borítón belül egy-két kép mellett néhány sort találunk a filmről, illetve zenéjéről. Összességében tehát ez egy átlagos kiadás, ám remek hanganyaggal, s ezáltal Young és az akciózenék rajongóinak egyaránt kötelező darabbá válik.