Eredetileg a török származású Pinar Toprak lett volna a dallamfelelős, aki pályáját Hans Zimmer egykori Media Venturesében kezdte, de ahogy annak idején Zimmer mellől, úgy most a stáblistáról is nyoma veszett. Ennek oka az lehetett, hogy a tesztvetítéseken leszereplő alkotás sokáig dobozban hevert, a kármentésre érkező, a stáblistáról hivatalosan egyaránt lemaradó Jerry Bruckheimer producer és Danny Cannon direktor (Dredd bíró, Gotham) pedig az újravágott jelenetekhez egy rutinosabb komponistát akart bevonni. Így esett a választásuk Zimmer egy másik tanítványára, Lorne Balfe-ra, akiről nem lehet kijelenteni, hogy ide írt művével új utakra merészkedett volna, hiszen pontosan azt kapjuk, amire számítunk, azonban kijelenthető, hogy egy efféle akció-katasztrófafilmhez épp ilyesmi illik.

A hangzást illetően a szimfonikus muzsikák rajongói találhatnak kivetnivalót, mert ugyan nagyzenekar is jelen van egy régi motoros, Nick Glennie-Smith (Katonák voltunk) vezényletével, de halljuk szoftverzenekar és néhol hangmintakórus virtuális tagjait is, magyarán nem éppen a klasszikus álomgyári hangszerelés hívei találják meg itt a számításukat. A valódi zenekar – ahogy az Balfe műveinél rendszeres – fel van tehát dúsítva, de élvezhetetlen túldigitalizálásról azért nincs szó, leszámítva az akciófilmek előzeteseiben a mai napig feltűnő, torzított hajókürthangszerű effekt itteni változatát, mely kifejezetten idegesítő, ráadásul sokszor megtöri a pörgősebb szerzemények ívét. A természeti csapásokat szemléltető nyitány alatt szóló tulajdonképpeni főtéma kellően fenyegető és mogorva, a vonósok pedig majdnem szétfűrészelik hangszerüket a dinamikus trackekben, és az ütősök sem unatkoznak. Az aláfestés legjobb mozzanatai viszont nem a földi robbanások, az űrbéli kalandok vagy a menekülések alá íródtak, hanem az érzelmesebb pontokhoz, ahol kimondottan kellemes pillanatoknak lehetünk fültanúi.